ATörténelemtanárok Társulása és az SZMPSZ Rimaszombati Regionális Központja szervezésében A Horthy-korszak vitás kérdései a történelem- és az irodalomoktatásban címmel rendeztek konferenciát Rimaszombatban.
Mi is a helyzet a Horthy-korszakkal? Szükséges-e átértékelni mindazt, amit annak történelméről és irodalmáról eddig tudtunk? Fiókba kerüljenek-e a Nyugat írói? Elsikkasztott vagy vállalható szerzőket tanítsunk? Vannak-e a korszaknak kijelölt irodalomtörténeti mezsgyéi? Mit jelentett az 1938-as visszacsatolás a felvidéki magyarok számára? Ezekre és hasonló kérdésekre is választ kaphattak azok a pedagógusok és más érdeklődők, akik részt vettek a szakmai konferencián, melyre február 6-án került sor a rimaszombati Tompa Mihály Református Gimnázium dísztermében.
A tanácskozás vendéglátóinak nevében Sebők Attila, a gimnázium igazgatója köszöntötte a megjelenteket, majd Ádám Zita, a regionális központ vezetője a jelenkor tanítási gyakorlatának gyors szemléletváltási igényét hívta napirendre, mely a tárgyalt korszak iskolai megjelenését is érintené, mely tárgyilagosan, – ahogy a konferencia résztvevői többé-kevésbé megállapították –, semmiképpen sem tárgyalható az iskolai gyakorlatban.
Az aggodalmak továbbszövése helyett Simon Attila, a Történelemtanárok Társulásának elnöke, a Selye János Egyetem Tanárképző Kara Történelem Tanszékének tanszékvezetője köszöntötte a résztvevőket, és adott támpontként vitaindító észrevételeket a mára már teljesen felizzott „Horthy-kérdésben”.
A felvidéki történész örömének adott hangot, hogy a konferencia a nyugati szegletektől egy távolabb eső helyre, Gömörország székvárosába, Rimaszombatba került át, beteljesítvén a társulás rég kifejezett óhaját. A szlovákiai magyar történelemoktatás ismert szakemberének kutatási területe, a két világháború közötti (cseh)szlovákiai magyarok története szervesen beépült a konferencia központi témájába.
Az oktatás mellett a jelenkori aktuális hatalom újraélesztette a vitát azzal, hogy a német megszállás 70. évfordulójára haladéktalanul, talán meggondolatlanul is, párbeszédek nélkül olyan kiemelt jelentőségű emlékművet terveznek felállítani, amelyről előre tudható volt, hogy az emberek jelentős részében nemtetszést kelt. A hatalom egy része Magyarországot ártatlan, áldozati szerepben mutatja be, elhallgatva az ország felelősségét a zsidók százezrei ellen elkövetett népirtásban is. Nem kétséges, hogy ezzel sokunknak hízelegnek, de ha tükörbe nézünk, mellünket döngetve leszögezhetjük, hogy voltak államférfiak, akik a magyar felelősséget elismerték ebben a kérdésben.
Mégis rosszallónak, ízléstelennek tartom, ha egyesek ilyen érzékeny, sok szempontú kérdésben bírálják az aktuális politikai köröket, ahelyett, hogy leszámolnának más, legalább ennyi vitát felszínre hozó korszakokkal. A tanácskozás során elhangzott egyik legvitatottabb kérdés volt, hogy mikor értesült Horthy a zsidók megsemmisítésének tényéről, és utána megfelelően cselekedett-e.
Mit jelentett az 1938-as visszacsatolás a csehszlovákiai magyarság számára? Horthy tudott a zsidók megsemmisítéséről, csak úgy tett, mintha mindez nem történne meg, egészen addig, amíg a helyzet annyira tűrhetetlenné vált, hogy muszáj volt lépnie.
Knausz Imre, a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának docense, a magyarországi történelem-módszertan meghatározó személyisége óvatosságra intett a korszak tanításának tárgyilagossá tételében. 1993-ban a Magyar Történelemtanárok Egyesülete szabályzatában próbálta definiálni a történelemoktatást, lefektetve az akkori kerettanterveket, amelyek a történeti igazságra épülnek. Itt jegyezném meg, hogy a nap során többször hallhattuk – talán nem véletlenül – a mítosz vagy igazság választandó tételt, amely éppen a történelemoktatásban lenne mérvadó. Az érzelmi hatások mellett fontos, hogy az igazat mondjuk el.
S mivel a történelemoktatás alapjában véve azóta sem változott, nagyon is aktuális volt az előadó mondanivalója. Fontos a nézőpontok pluralitása és a diákok véleményének megjelenése is a történelemórákon. A magyarországi kerettanterv azóta változott, amelynek több hiányossága érhető tetten. Emellett azonban a szlovákiai magyar iskolák jelen helyzetét sem kerülhetjük meg – mutatott rá Simon. A történelemoktatás elismertsége nem arányos a fontosságával. Ezt jelzi a történelem óraszámának indokolatlan csökkentése az alapiskolákban, s ennek jele az is, hogy iskoláinkban sok esetben megfelelő képesítéssel nem rendelkező kollégák oktatják a tantárgyat. Ugyanakkor szükséges lenne egy alapvető szemléletváltásra is.
Szilágyi Zsófia irodalomtörténész, kritikus, Móricz Zsigmond életművének egyik legavatottabb kutatója a korszak irodalmát vázolta fel előadásában, s leszögezte, hogy irodalomtörténeti korszakként semmiképpen sem tárgyalható az. Helyette tekintsük azt a Nyugatosok nagy színrelépésének. Az előadás felhívó címe („Elsikkasztott, mégis legnagyobb?”) előre sejtette, hogy mélységében kívánja a témát körbejárni. A legnagyobb tanulsága viszont az volt, hogy valóban ne politikai szájíz szerint, hanem esztétikai szempontok alapján tanítsuk az irodalmat. Ne írókat tanítsunk, hanem szövegeket. Ebből is látható, hogy a Horthy-vita nemcsak történészberkekben folyik, hanem jeles irodalomkritikusok között és az irodalmi lapok hasábjain is.
Bödők Gergely előadásában általánosabban értekezett a korszakról, felmutatva annak erényeit, de gyenge pontjait is. Az egri Eszterházy Károly Főiskola történész doktorandusza helyesen állapította meg, hogy a Horthy-korszaknak bizony voltak elhibázott lépései is. A modernizáció elkésettségéért azonban a még korábbi Bethlen-éra is felelős.
Horthy „leleplezésében” az is közrejátszott, hogy a nagy német nyomás ellenére önállóan döntött a zsidókérdésben és a világháborús részvételben. Úgy gondolom, hogy fekete vagy fehér színben való feltüntetésében az is közrejátszik, hogy éppen abban a bonyolult hatalmi és politikai rendszerben kellett döntéseket hoznia.
Az előadások és a felszólalások jellegéből arra következtetünk, hogy a korszak tárgyalásában sincsenek fekete vagy fehér diskurzusok, talán itt sem ártana más nézeteit is szemügyre véve csendesebb hangnemre váltani, s ahelyett, hogy végképp megbélyegeznénk a korszakot és annak névadóját, vállalhatónak, tárgyalhatónak, körbejárhatónak kellene tekinteni azt.
A tanácskozás végén Simon Attila megköszönte a figyelmet a résztvevőknek, kifejezve a nagyhírű gömöri vendégszeretetet is, amely semmiképpen sem volt elhanyagolható a szervezésben. Csak remélhető, hogy a témában manifesztálódott politikai viták és hevességek helyett a téma az oktatásban való fontosabb előhívását viszik haza útravalóul a konferencián részt vett történelem- és irodalom szakos pedagógusok, hiszen korántsem virágzó a hazai történelemoktatás helyzete, nem ártana talán inkább azt felhevíteni.
Angyal László, Felvidék.ma
Gecse Attila további fotói a konferenciáról a Képgalériában ITT>>> tekinthetők meg.
