Gömöriségem folytán, a lassan fogyatkozó otthoni atyafiak mellett, elég tekintélyes gömöri barátaim köre: magyarok és szlovákok egyaránt. Vagy három éve szintén gömörországi honosságom hozott össze egy zömében műszaki értelmiségiekből álló társasággal: bányászokkal, kohászokkal. Azóta kedden délelőtt egy pohár vörösbor mellett általában heten, legtöbben tízen járunk össze. Közben már messzebb is bátorkodtunk, mert megjártuk a csoport motorját jelentő Marián szülőfaluját Liptóban, Oláhdubovát (Valašská Dubová), és az én szülőfalumat Gömörben, Szilicét. Szakmailag humán műveltségem folytán amolyan fekete bárány is lehetnék közöttük, de erről szó sincs, mert befogadtak, sőt kitüntető figyelemmel hallgatják néha eltérő véleményemet. A cseh Jarda, én, a magyar, vagyunk kisebbségiek. A többiek: szlovákok. Neve is van közösségünknek: Kassai Bányászok és Kohászok Társasága. A név és a gyakori műszaki témák miatt akár szakot is bővíthetnék, különösen azért, mert a Kassai Műszaki Egyetem jeles professzorai is ott vannak közöttünk, de nem szükséges, mert társaságunk alapvető szabálya: a másik szakmájának, véleményének – és identitásának tisztelete!
Valahogy a tavaszi zsongás minden évben újabb utazásra sarkall bennünket. Most éppen Janko szülőfaluja Gömörben, Rekenyeújfalu (Rakovnica) volt az egyik utazási célunk, a másik pedig Edo hétvégi háza a Szepességben, a Szlovák Paradicsom tőszomszédságában. A végén a kettő közül – mint általában az életben – győzött a harmadik: Mecenzéf. Az ottani vashámor, a Rudolf Schuster által szülőházában létesített kinematográfiai múzeum, illetve a volt Kelet-Szlovákiai Vasgyár rekreációs központja, amit aktív szolgálatuk idejében Tono és Jarda is építettek. Ez a javaslat kapott abszolút többséget, az általam javasolt kiegészítéssel: Stósz-fürdő és a stószi Fábry Zoltán Emlékház megtekintése.
Nem éppen rózsásnak indult a napunk. Kassán és a Hernád-völgyén sűrű zápor söpört végig, de a Bódva-völgy felé közeledve egyre gyakrabban sütött ki a nap, Mecenzéfen pedig olyan acélkék óceánban járt felettünk, hogy felhőt nagyítóval sem találhattunk volna. A volt vasgyár (most: U. S. Steel) rekreációs központja valóban impozáns létesítmény, minden részét tüzetesen körbejárjuk. Tono és Jarda büszkeséggel mutatja be a számukra oly kedves helyeket, amelyeket munkatársaikkal több mint két évtizede építettek. Az pedig külön elégtételt jelent számukra, hogy a központ néhány munkatársa felismerte őket, és készségesen mutatják be a változásokat, kibővítéseket. Mindketten többször is elégtétellel szólnak a jelenlegi amerikai tulajdonosról, amiért nem kótyavetyélte el ezt a hangulatos helyet, mert jelenlegi formájában továbbképző központként működteti. A tavaszi fényben rohanó paripa idő annyira elszaladt, hogy a Mecenzéfre szánt órákat jóval túlléptük, ami programmódosítást eredményez olyanformán, hogy a Schuster-múzeumot Stószról visszafelé jövet tekintjük majd meg.
Stósz-fürdőn a páratlan friss levegőn kívül dr. Juhász György, a fürdő volt igazgató főorvosa várt bennünket. A fürdőről és Fábry Zoltán életéről sok érdekes és autentikus adattal szolgál. A valamikori fürdő rehabilitációs központként működött a bányászoknak, így mindjárt adott volt bányászaink számára a közös téma. Megmutatta azt az épületet is, ahol Löffler Béla szobrászművész, párjával, Klárikával, a nyarait töltötte, aki szívesen járt ide, és alkotásaiból is hagyott jó néhányat a fürdő részére. A volt igazgató azt is elmondja, hogy az új tulajdonos igyekszik megtartani a fürdő szolgáltatásait, fő kritériuma a minőségi szolgáltatások biztosítása, amiről az étteremben elfogyasztott ebéd alapján mi is meggyőződhetünk. És milyen kicsi a világ! Séta közben kivel mással?, gömöriekkel találkozunk. A valamikori híres alsósajói – mára romhalmazzá vált! – bányaüzem volt főnökével!
A Fábry-emlékház meglepetést jelent vendégeimnek. Ilyen kicsiny településen, ilyen emlékház?! A ház gondnoka, Schreiber Alica elemében van, sok-sok stószi emlékkel fűszerezi a Fábry Zoltánról felvázolt képet. Mindjárt az első szoba, ami dolgozó- és hálószobaként is szolgált a település neves szülöttjének, pozitív keretbe foglya előttük személyét. Ilyen puritán ember, aki ugyanabban az ágyban élte le az életét, amelyikben született, s abban érte a halál is. A nagy példakép, Ady bronzportréja, biztató visszaigazolást ad vendégeink részéről: valamennyien hallottak a nagy magyar költőről.
Az igazi ámulatot a könyvtárszoba váltja ki: ennyi könyv?! Amikor elhangzik, hogy több mint 10 ezer kötetről van szó, egyértelmű a megállapítás: gazdag ember lehetett. Alicával együtt elmondjuk, hogy a két háború között milyen szűkös körülmények között tengette az életét, 1945 után pedig éhezett is, és ruhája is alig maradt. Aztán szó esik tudatosan vállalt agglegénységéről, szerény étkezéseiről a volt stószi kocsmában, majd a Schreiber-család – különösképpen Alica édesanyja, Ida néni – gondoskodásáról Fábry Zoltánról. Vendégeim szlovák könyveket keresnek, és találnak; eredetiben és magyar fordításban. Arról is szó esik, milyen emlékeik vannak a stósziaknak Fábry Zoltánról. Alica eloszlatja a vendégek Fábryról kialakult gyors aszkéta képét azzal, hogy több kedvese is volt a községben, de a fürdővendégek között is, és még gyűrűs menyasszonya is.
A Fábry-emlékház az elárvultság látszatát kelti, különösen az udvar felőli traktusa. A mostanra zsebkendőnyire zsugorodott udvart lezáró sziklafalat terjeszkedve veszi birtokába az örökzöld borostyán, eltakarva a sziklapince bejáratát, ami a második világháborúban biztos menedéket jelentett a falu lakosainak. Az enyészettel kapcsolatban egyik vendégünk a helyi Sandrik üzem elhagyott épületeiről beszél, pedig a valamikori Sandrik a Wlaszlovics-család késgyárának a hagyományait folytatta. Évszázados tradíció szakadt meg, a híres stószi bicska is mára már csak emlék, mert a jelenlegi valóság: gyötrő munkanélküliség. Történelmének legmagasabb munkanélküliségével küzd ez a Bódva gyönyörű forrásvidékére települt, hajdan híres község.
Az emlékházból kijövet – érezve az idő szorítását – felteszem a kérdést: Meglátogatjuk-e Fábry Zoltán sírját a temetőben? A válasz: egyértelmű igen. Fábry sírja mellett vendégeim figyelmét a monumentális gyertya köti le, amit Pekár József, szepsi fafaragó a temető kiszáradt lucfenyőjének derekába faragott. Nappal óriási terjedelmével, sötétben fényével dominál a település feletti domboldalban. Vendégeim a teraszosan kiképzett sírok között hamar megállapítják, hogy a sírfeliratok között a leggyakoribb a német. Mellettük szlovák, magyar és cseh feliratok is találhatók.
A Fábry-emlékház szlovák értelmiségiek látogatásával indította az idei turista szezont. Reménykedjünk, hogy az rajtuk kívül mások is felkeresik Stószt, a Fábry Zoltán Emlékházat – kulturális jelenlétünk legészakibb őrhelyét! -, és az író végső nyughelyét a helyi temetőben: kisebb közösségek, baráti társaságok, iskolák tanulói, családok, magánszemélyek, és értékeink iránt affinitást érző polgárok.
Itthonról és „odaátról” egyaránt!
Máté László/Felvidék.ma