Érdi Tamás, Prima Primissima-díjas zongoraművész, aki megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, május 14-én, kedden a kassai Vármegyeháza dísztermében adott koncertet. Az előadás előtt elmondta nekem, a zenedarabokat úgy tanulja, hogy különböző művészek előadásában hallgatja meg. Ez azért is szükséges, mert a Braille-írással lejegyzett kotta pontatlan. Egyik kezével olvassa a kottát, miközben a másikkal játszik. A zongorához felesége, Réka kísérte, aki tanult zongorázni, így nyilván segítségére lehet.
Műsorát Wolfgang Amadeus Mozart D-dúr Rondojóval kezdte. Dallamossága, formakincsének eleganciája, érzelmi telítettsége kötődik kora ízlésvilágához, mégis közel áll hozzám Érdi előadásában. Franz Schubert esz-dur Impromtuje következett. Ő fejezte be a klasszicizmust és nyitotta meg a romantika korszakát. Ludwig van Beethoven Vihar-szonátájával Op. 31 Nr. 2-vel zárta az első részt. A billentyűkön a shakespeari vihar sikolya, elementáris ereje és kétségbeesése száguldott, a kezdeti töprengés után, mely harmonikus hanghatásokat váltott ki és arra gondoltam, hogy ezek a zenei óriások nyilvánvalóan önmagukkal és korukkal is küszködtek, harcoltak. Sok visszásságot, csúfságot és felemásságot tapasztalhattak, mégis a szépség harmóniáját örökítették meg. Nem éreztek késztetést a csúfság műbe dermesztésére? Ki tudták szűrni és zárni, le tudták küzdeni, koruk diszharmóniáit, és az ember e zeneszámok hallatán úgy érzi, mintha ünnepnapon egy napsugarakkal megvilágított gyönyörű erdőben, Isten templomában sétálna, madárcsicsergést hallana, ahol néha ugyan beborul az ég és villámok cikáznak, de ez is a belső összhangot szolgálja, ellenpontozza, mely többszólamúsága ellenére békésen belesimul a fő gondolatba. Simogat ez a muzsika és gyógyít. Érdi Tamás is szinte simogatta a billentyűket, melyek „mellékesen” meg is szólaltak.
Az előadó a második részt Frederyk Chopin és Liszt Ferenc műveiből állította össze. Elsőként Liszt Villa d’este romantikus zenéje csendült föl, mely már az impresszionizmus próféciája. Ebben megénekelte – elsősorban a fekete billentyűkön – a szökőkutakat és ciprusokat, vagy az Úrangyala-harangszót. Majd a romantikus Chopin leghíresebb darabja, az Esőcsepp-prelűdje – a 15-ös sorszámot viseli – kopogott szelíden, nem az utcaköveken, hanem a Petrof-versenyzongorán, pont olyan visszafogottan, mint a májusi eső Kassán. A zeneszerző ugyan tiltakozott, hogy címet adjanak műveinek és így önkéntelenül is értelmezzék, George Sand elnevezése mégis tovább él. A monoton esőcseppek muzsikává nemesedtek a szerző fejében és Érdi fürge ujjai alatt. Hiába, a szerelemre lobbant komponistának minden muzsikál. A diadalmas, hősies Asz-dúr polonéz már vastapsot váltott ki. Ezután Liszt Consolations-ja vigasztalt bennünket. Nyilván nem véletlenül következett ez a mű, hiszen az Chopinre emlékeztethetett bennünket. Az utolsónak szánt szerzemény Liszt VI. Magyar Rapszódia volt. A lángész ezzel is a magyarsághoz tartozását bizonyította. Igaz, nem eredeti népzenei motívumokat használt föl, de az semmit sem von le művének értékéből. A desz-dúrban írott műhöz felhasználta a Chlopiczky-nótát, az Esik eső harasztosan és a Cserebogár, sárga cserebogár c. népies műdalokat. Ezeken kívül még egy negyedik dallamot is, de ezt még nem azonosították.
A közönség azonban nem engedte el a művészt ráadás nélkül. Így Chopin Cisz-mól Noktürnje (Op. 27), vagyis szomorkás, mélabús éjjeli zenéje következett. Miután a taps nem akart csitulni, Bartók Béla Allegro barbaroja hozta magával a huszadik század lüktető nyugtalanságát és zaklatottságát. A zongora szinte ütőhangszerré vált. Ez a mű utal az észak-afrikai arab népzenére, ennek ellenére magyarosnak tűnik. A közönség tombolt.
Érdi Tamás szerényen mosolyogva jegyezte meg: Ilyen sikernek nem lehet ellenállni, így még egy harmadik ráadással toldotta meg emlékezetes estjét azzal, hogy ez már valóban az utolsó lesz. Az Este a székelyeknél következett, mely az elébb fölcsendült melódiákhoz simult.
A Vármegyeháza reprezentatív terme kiváló adottságainál fogva méltó keretet biztosított volna ennek a lélekemelő koncertnek, ha nem hozták volna olyan állapotba, mely egy ilyen épülethez méltatlan. Neonfény, botrányosan stílustalan székek és ajtók, parketta… Kifelé menet többen azon morfondíroztak, vajon hol voltak a műemlékek hivatásos őrzői, amikor ilyen csúfságot engedélyeztek.
Az előadó odaadó stílushűsége és alázata másfél órára feledtette velünk a szlovák műemlékvédelem botrányos mulasztásait, mert olyan élményt nyújtott, mely sokáig melenget majd bennünket. Köszönet érte!
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”42688″}
