„Háborog a tenger, a népek tengere” – írta jeles költőnk a szabadságharc előestéjén. A tragikus világosi fegyverletétel közelgő 165. évfordulója kapcsán érdemes elgondolkodni eleink cselekedeteinek okán. Számomra az eltelt bő másfél évszázad alatt megfogalmazott sok-sok kérdés és válasz is világos: a XIX. század közepének társadalmi helyzete akkor megérett a változtatásokra. Elég csak az osztrák–magyar viszonyra gondolni, a nemzeti elnyomás elviselhetetlen légkörét megidézni. Bár akkor már egész Európa forrongott, mert a „régi rend és a megtermelt értékek elosztásának módja” – ugyanúgy, mint ma – mélyen sértette az átlagember és a földrészünkön nemzeti elnyomás alatt élő népek igazságérzetét. Ezért 1848-ban a Dunán innen és a Tiszán túl a magyar emberek zöme is, bármilyen áron, de gyökeres változásokat akart.
Valami hasonló zajlik ma is a világban. Ma is „háborog a tenger, a népek tengere”, és ijesztő annak ereje. A különböző földrészekről érkező hírforrásoknak köszönhetően tudjuk, ma is világméretű felháborodásról beszélhetünk. Mégis, vannak, akik már unják azokat az írásokat a médiában vagy a közösségi oldalakon, amelyek arról szólnak, hogy a világban gyökeres változtatásokra van szükség. „Utálom a politikát” – reagálnak némelyek ingerülten, és rögtön rásütik a „radikális” jelzőt arra, aki ilyesmiről értekezik. Ülne inkább a fenekén és írjon vagy beszélje inkább a természet szépségeiről vagy foglalkozzon a kultúra, a szépirodalom értékeivel – mondogatják. Maguk meg többnyire a zenében, a festményekben, az irodalmi alkotásokban rejlő harmóniákhoz menekülnek, hogy azzal takarják el érzékszerveik elől az utcán tomboló zavaró és felháborító eseményeket.
Egyszóval: napjaink közmegítélése szerint a lázadók, a változtatni akarók cselekedetei felháborító megnyilvánulások, mert gondolataikkal még nagyobb bajt okozhatnak. A szóban forgó egyéneknek ugyanis meggyőződése, hogy úgy sem változik itt semmi… Ezért, ha tehetik, bezárkóznak az otthonuk melegébe és kényelmébe, és a kor adta technikai eszközök segítségével a számukra „fogyasztható” szellemi termékek között csemegéznek, ezzel hűtik le forrongó lelküket, és ezzel elégítik ki a harmónia, a szépség, a békesség és a jóság iránti éhségüket. Szobabiciklit vesznek, szobahőmérsékleten izzadnak, gondolván, így védve vannak akár a légszennyezettség okozta allergiától is.
De kik ezek az emberek, s miért kell, hogy beszédtéma legyen ez a fajta viselkedésük?
A társadalmi változásokban, mozgásokban jártas ember tudja, hogy a visszás jelenségekkel szembeni közöny általában azoknál az egyéneknél jelentkezik, akik közvetlen vagy közvetett haszonélvezői a meglevő társadalmi állapotoknak. Ez volt a valóság és a helyzet Petőfi Sándor idejében is. Ismétlem, általában, sajnos ugyanis az általános közönybe süppedtek közt ma nem kevés az olyan ember, aki éppen hogy vesztese a jelenlegi társadalmi és gazdasági helyzetnek, és csupán tájékozatlanságból vagy a média által sugalltak következtében meghasonult igazságérzeténél fogva választja a közönyt, és tűri el a tarthatatlan társadalmi viszonyokat.
Azért felháborító ez az állapot, mert ezeknek az embereknek a közönye dönti „rabszolgasorsba” azokat is, akik szabadulni akarnak béklyóiktól. Annál is inkább, mivel ma már nem kell kardot rántani és öldökölni, lefejezni, felakasztani „kizsákmányolóinkat”, hogy kivágjuk és eltüntessük a társadalmi fekély okozóit, létezik a társadalmi változtatások elérésének békés eszköze is. A közönyösek viszont cselekedetükben megakadályozzák azokat is, akik látják a bajok okát és azok okozóit, de nincs „késük”, nincs lehetőségük a „műtéti beavatkozásra”. Egy demokratikus társadalomban a változtatáshoz ugyanis a többség akarata kell. A többségi akarat a sziké, amellyel a kóros részeket kimetszhetjük a társadalom beteg testéből. A parlament pedig a kórház, ahol a műtét „fájdalommentesen” elvégezhető. A közöny pedig az, ami továbbélteti a gennyes társadalmi bajokat.
Ezért látunk ma ennyi szennyet, felháborító dolgot kint az utcákon. Mert óriási a közöny. Ez ömlik ránk elviselhetetlenül, ha kilépünk a lakásunkból vagy a rendezett kertes házunkból. Ez a jelenlegi forrongás, társadalmi elégedetlenség oka. Ezért nem szabad megengedni, hogy a harmónia csak a négy fal közé szoruljon. A szépségnek és az összhangnak az utcákon, tereken, középületekben, hivatalokban, vagyis az ország egész területén, a társadalom minden apró alkotóelemében jelen kell lennie! Csak így élhetünk egészséges emberi és egy ország polgáraiként harmonikus társadalmi életet.
Ezért hamis az „utálom a politikát” hangoztatása, mert álszent. Mert ez a viselkedés is egyfajta tudatosan előidézett politikai nézet, és annak is a legártalmasabb megnyilvánulása, amit a mai ember polgártársai érdekei ellen elkövethet. Főleg, ha az egyén legalapvetőbb társadalmi kötelességének sem tesz eleget, ha távol marad a véleménynyilvánítás demokratikus eszközétől, a változtatás lehetőségétől. Vegyük már észre, hogy a közönyünkkel semmit sem oldunk meg, éppen hogy közvetve az annyira utált politikának vagy politikusoknak segítünk ezzel!
Az effajta társadalmi viselkedés az, ami ma milliókat kényszerít lehetetlen helyzetbe vagy Petőfivel szólva béklyóba, és akadályoz meg bennünket abban, hogy a XXI. század emberéhez méltó életet éljünk itt, Európában. Ha igazán változtatni akarunk, akkor először a magunk vagy pontosabban a magam közönyén, és a magam egyéni gondolkodásán, felelősségtudatán és értékrendjén kell változtatni. Csak így változhat meg, csak így gyógyulhat ki társadalmi bajaiból az ország és Európa!
Dunajszky Géza, Felvidék.ma
