Jablonca Rozsnyótól húsz kilométerre délkeletre, a Torna-patak völgyében fekszik. Ötven évvel ezelőtt még 526 lakosa volt, 2011-ben már csak 203; közülük 165-en vallották magukat reformátusnak. A gyülekezet temploma 1789-ben épült. Lassan már csak idősek alkotják az egykor jelentős lélekszámú gyülekezetet, az adakozás azonban példaértékű. Siposné Várady Klára lelkipásztor több mint húsz éve pásztorolja a gyülekezetet.
„A faluban kevés katolikus él, de mindkét felekezetnek van saját temploma” – mondja a lelkipásztor – „A rendszerváltás előtti időszakban bevezetett építkezési tilalom miatt sokan elköltöztek. Csak az idősek maradtak itt.” Elmondja azt is, hogy voltak, akik később visszaköltöztek, de most viszont a munkanélküliség viszi el a kenyérkeresőket máshova, főleg külföldre; haza ritkán járnak. Egyre nehezebb a megélhetés a hegyek között, ami mindenki életét megkeseríti.
Szolgálati idejének húsz éve alatt már több mint száz hűséges egyháztagot temetett el, a keresztelők száma pedig egyre kevesebb. Konfirmáció két éve volt, és ha minden így marad, jó tíz évet kell várni, hogy ismét legyen. Nagyon kevés a fiatal. Ők vagy a szomszédos szádalmási alapiskolát látogatják, vagy már középiskolások.
Annak ellenére, hogy a hívek száma kevés, vasárnap délelőtt és délután is van istentisztelet; sőt bibliaórára is hívogatják az ige mellett elcsendesülni kívánókat. Ünnepi alkalmak karácsonykor, anyák napján és a reformáció emlékünnepén vannak, ahol a konfirmált gyerekek szavalnak. Március 15-én pedig minden évben megkoszorúzzák Kaposi György honvéd hadnagy sírját a temetőben, aki a gyülekezet lelkipásztora és esperes is volt.
A lelkipásztor az egykori gyülekezet erejének és kitartásának a bizonyítékaként elmondta, hogy a jabloncaiak már a kezdetekkor szerettek volna önálló lelkipásztort maguknak. Ebbéli törekvésük okán – ami hitük erősségét és nagyságát mutatja –, személyesen mentek el II. József császárhoz Bécsbe engedélyt kérni. Amikor kérésük teljesült, alig egy év alatt felépítették, majd fel is szentelték a három-négyszáz fő befogadására alkalmas templomot, ami az akkori körülményekhez képest is nagy volt. A türelmi rendelet után épült templomhoz később emeltek tornyot.
De még a közelmúltban is volt példa az összefogásra, a jövőbe vetett hitük demonstrálására. Harminc évvel ezelőtt önerőből szép, emeletes parókiát építettek. A templomot is folyamatosan felújítják, az elmúlt húsz évben kétszer is lefestették a tetejét, és kicserélték a bejárati ajtót. A hívek adakozási készségét bizonyította az a tény is, hogy a megrepedt nagyharangot 2004-ben képesek voltak újraöntetni, szinte önerőből. Az új harang az 1927-ben öntetett harang pontos mása lett, rajta az első világháborúra utaló felirattal: „Elvitt a háború véres fergetege, visszahozott a Jabloncai ref. hívek áldozatkészsége.” Ez az áldozatkészség megmutatkozott abban is, hogy iskolát, kántortanítót, lelkészt, parókiát tartott fenn a gyülekezet. Siposné Várady Klára lelkipásztor úgy véli: „A helyiek mindig akartak, szeretettel fordultak az egyház felé, de a szűkös anyagi körülményeik behatárolják a lehetőségeiket. A hívek még fenn tudják tartani a lelkészi állást, biztosítják a kiadások fedezetét, javítanak, ahol kell, de ehhez elkerülhetetlen a takarékos élet is” – teszi hozzá a lelkipásztor.
Az istentiszteletekre két évtizeddel ezelőtt még több mint százan jártak. Most már ennek csak a fele jár el, a korábban taglalt okok miatt is. De igyekeznek – az adott körülmények között – a legjobb tudásuk szerint elvégezni a rájuk bízott feladatokat. A lelkipásztor azt mondja, lassan eltemeti azokat a híveket, akik egykor templomot javítottak és parókiát építettek, vagyis önfeláldozóan tették a dolgukat, viszont beszélgetésünket a mustármag példázatával zárja: kicsik vagyunk, de ki tudja… Legyünk jó reménységgel a jövőt illetően!
Reformata, Kálvinista Szemle 2014, Felvédik.ma{iarelatednews articleid=”39327,38906,35960″}
