Kulcsár Ferenc: Magyarságunk élő valami

Utóhang állami ünnepünkhöz
A felvidéki magyarság múltját, jelenét – és belőle fakadó jövőjét lehetetlen önmagában tárgyalni, kiszakítva az európai s azon belül a Kárpát-medencei összefüggésekből.
Azt viszont korántsem lehetetlen, ellenkezőleg, a lehető legegyszerűbb megválaszolni, hogy ki a magyar. Szemforgatás és kimérák kergetése nélkül leszögezhetjük: magyar az, aki annak vallja magát. Anyanyelvében, kultúrájában, történelmében. Ő – magyarként – ösztönösen is tudni fogja, amit Teleki Pál így fogalmazott meg: Minket nem jelszavak, nem jelvények, nem üres definíciók kapcsolnak össze, hanem nemzedékek öntudata, akarata és hagyományai. Ez kovácsolt minket nemzetté vándorlásainkban, honfoglalásunkban, államalapításunkban, hogy aztán századokon át segítsük Európát építeni.
Mert mi nemcsak védtük Európát, hanem építettük is. Éppen ezért Ady Endre nem azt kérdezte, ki a magyar, sem azt, mi a magyar. Ő azt akarta tudni, mit ér az ember, ha magyar: mennyit ér az élete és a halála annak, akit „a sors magyarrá tett, aki anyjától magyar szót tanult, akit emberré ezer év magyar és európai történelme formált”.
Szlovákiai, felvidéki magyarságról közel egy évszázada beszélhetünk, azóta, mióta – Márai Sándort idézve – „a szájaló propaganda és a konok rövidlátás” a népek önrendelkezési jogát figyelmen kívül hagyva úgy döntött, ahogyan döntött: magyarok millióit csatolva az „utódállamokhoz”, nem eléggé elítélhető módon, mert etnikai alapon történhetett volna kíméletesebben és méltányosabban is.
Ennek ellenére egyet kell értenem azokkal, akik úgy ítélik meg: Trianon tragédiáját ma már nem lehet leverni senkin. Ahogyan Ablonczy Balázs mondja: sokkal inkább jogok kellenek, iskolák, művelt fők, és „gondosan karbantartott, méltányos nemzeti emlékezet”. És persze egyenrangú partnerek, ahogyan erre ígéretet tettek 1920-ban a nagyhatalmak és a „mohó kis nemzetek”, köztük Csehszlovákia, illetve jogutódja, Szlovákia. Mert ha így nézünk Trianonra, akkor a szlovák fél ügyünket, a szlovákiai magyarok ügyét „nem egy a történelmi visszavágó második félidejének tekinti majd, hanem annak, ami: emberi jogi kérdésnek, a méltányosság, a tisztesség és az emberi méltóság kérdésének”.
Mindezek fényében körtönfalazás nélkül mondjuk ki: a magyar nemzet „felvidéki ágának” 1920 óta meglehetősen mostoha osztályrész jutott: ennek a Csallóköztől a Bodrogközig egy törékeny testet alkotó közösségnek hol az otthonát, hol a nyelvét, hol az állampolgárságát vették el, s időről időre „idegen testként”, „komoly biztonsági kockázatként” tartják őt számon ősei szülőföldjén. E lelki traumákat okozó, hol vaskos, hol finom kényszerítések és megfélemlítések, s ráadásként közös „golgotánk”, a bolsevik diktatúra negyven éve meg az 1989 utáni társadalmi – kulturális – politikai szétesettségünk azt eredményezte, hogy mára végzetesen megosztottak lettünk – hasonlóan a teljes Kárpát-medencei magyarsághoz.
És ez a megosztottság, ez az önfeladás, ez a meghasonlás, ez az egymás iránti „süketségünk”, a bajok elhallgatása jövőtlenséget sugall. Belezuhantunk egyfajta nemzeti közönybe, elidegenedettségbe: önérdekből, tudatlanságból, kényelemből, gyávaságból feladva gyakran mind kollektív, mind személyi jogainkat is. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne számunkra az az elfogadhatatlan helyzet, hogy a saját szülőföldünkön kisebbségnek érezzük magunkat!
Belénk ivódott például, hogy – a világ minden nyelvének egyenrangúsága ellenére – a magyar nyelv, az édes, amolyan megtűrt mostoha legyen; s abba is beletörődtünk, hogy mi, az e nyelvet beszélők arra sem vagyunk méltók, hogy államalkotó tényezőként rögzítsen bennünket Szlovákia alkotmánya. S mivel ezt az 1989 utáni hatalom javarészt még hangsúlyosabbá tette, odáig fajultak a dolgok, hogy társadalom-lélektani elmaradottságunkból eredően, a polgári öntudat elvesztéséből-hiányából – ledöntve az Európában ezer éve épülő „templomunkat”, s visszájára fordítva évszázadainkat – magyar a magyarnak idegen nyelven kínálja a kenyeret, a sört, a virágot. Ezt a Dél-Szlovákia-szerte elharapózott önelidegenítést, a jövőnket felfaló öncsonkításunkat Ady így fogalmazta meg: „Felolvaszt minket a világ kohója, s elveszünk, mert elveszítjük magunkat.”
Ahhoz, hogy elszakított nemzetrészünk, a szlovákiai magyarság sorsközösségből akarati közösséggé válhasson, a környezetét is otthonossá kell alakítania: a saját – lelki és szellemi – képére formálva, mind belsőleg, mind külsőleg. Ehhez meg kell értenünk a sorsunkat, azt, hogy a magyarságunk élő valami, s kiterjedése időben és térben van, mely időben és térben cselekednünk adatik és cselekednünk kell jog és értelem szerint.
Úgy gondolom, politikai képviseletünknek tudatosítania kellene végre: kilencvenéves alávetettségünk után csak akkor válhatunk egyenrangúakká, ha felhagyunk az alkudozásokkal, s partnereink tudomására hozzuk, hogy a föld, ahol századok óta élünk, a könnyeink és verítékünk eredménye, vagyis „szent jussunk és drága hagyatékunk”, beleértve a bölcsőket és a sírokat is; hogy a földön, ahol gyerekeinket neveljük és halottainkat eltemetjük, csak az egyenrangúságot tudjuk elfogadni, államalkotó polgárokként, nem pedig az állam tulajdonaként; ezért legelemibb jogunk az önrendelkezés az élet minden területén.
Ennek megvalósításához az kell, hogy megtörténjen végre a valódi „kiegyezés” a szlovák nemzet képviselete és a szlovákiai magyar nemzeti közösség képviselete között, s Deák Ferenccel együtt elmondhassuk: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják; de amiről a nemzet önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz s mindig kétséges.”
Mindehhez pedig nem hamis, sarlatánok megalkotta nemzetkarakterológiára, a ki a magyar? kérdésre adott ködös válaszokra van szükségünk, hanem józan önismeretre, veszteséglistánk tárgyilagos felmérésére, történelmi tudatosságra. S ennek érdekében minél több tanult, öntudatos főt kell adni közösségünknek, olyan embereket, akik elvetik a szajkózókat, miszerint megengedhetetlen, hogy az anyaország, a magyar nemzet „beavatkozzon a szlovákiai magyarok életébe”. Mintha csak több magyar nemzet létezne!
Ezek s az ehhez hasonlók az igazán „halálos csókok”, mert nem számolnak azzal, hogy minden egyes magyar elvesztésével zsugorodik a mozgásterünk. Az ilyen beszédekkel ellentétben nekünk egyrészt szét kell feszítenünk a végveszélyt rejtegető status quót, másrészt ki kell törnünk az elszigeteltségből, mert nem frázis, hogy 1920-ban hazát veszítettünk ugyan, de nyertünk egy nagyobb, ezer éven át általunk is épített hazát, Európát. Mint ahogy az Illyés Gyula-i „haza a magasban” sem frázis, ellenkezőleg: ott, a „magasban” futnak össze a Kárpát-medencei magyarság folyói és útjai a nemzedékek öntudata, akarata és hagyományai által, és mindenekelőtt a legerősebb haza, a teremtő, közös nyelv által. Érveléseink, kiútkereséseink során az egyik legfontosabb tényezőt, a kultúra, a média fontosságát valahogy elfelejtjük hangsúlyozni.
Pedig éppen a mindennapjainkat „árnyaló”, öntudatunkat „módosító” média feladata lenne megosztottságunk orvoslása. El kellene kerülni az olyan sugalmazásokat, hogy akik a sajtóban aggódástól és nemzetféltéstől indíttatva közzéteszik a tényeket, például azt, hogy „a szlovákiai magyarság a rendszerváltás utáni önálló Szlovákia történetének egyik nagy vesztese”, akkor e tényközlőket a sajtónkban némelyek „parasztvakítóknak” bélyegzik meg. Ehelyett a médiának azt kellene sugallnia, hogy az ember – főleg egy kisebbségben élő ember – élete, az egyéni élet csak a közös létben teljesedhet ki, az ember csak egy élhető, emberszabású közösségben találhat magára, egy olyan öntudatos, méltóságát minden körülmények között megtartani igyekvő és akaró és tudó közösségben, mely spontán módon segíti az egyén „önépítkezését, önkiteljesedését és önrendelkezését a »közös ihlet« jegyében”.
És e „közös ihlet” – Európán belül – csakis az egyszerre szekuláris és szakrális nemzeti közösség lehet, annak történelmi, kulturális, lelki múltja, jelene és jövője. A marxisták, a neoliberálisok s újabban egyes szlovák politikusok azt sulykolják belénk, hogy „a múltat végképp el kell törölni” – mármint a magyarságét. Az övék meg egyre terebélyesedjen! Látjuk, tapasztaljuk: gyökér nélkül a fa kiszárad; múltja nélkül az embernek és nemzeti közösségének nincs jövője; az ember, a nemzet azért emlékezik a múltra, hogy érezze folyamatosságát, és elképzelhetőnek hihesse a jövőjét: ez adja értékünket és erőnket, ez határozza meg értékrendszerünket – autonómiánkat, méltóságunkat, szabadságunkat.
A szlovákiai, felvidéki magyarság – a Kárpát-medencei magyarságon belül – szintén egy közösséget alkot, melynek hovatovább egy évszázadnyi történelme van. Eme sorsközösség tapasztalatai mára világosan mutatják, hogy nincs külön magánüdvösség és külön közösségi üdvözülés, mert a kettő kölcsönösen feltételezi egymást: az egyik hiánya megszüli a másik hiányát is; s az egyik megléte esélyt ad a másik létrejöttének is: jövőtlenség helyett megmaradást és emberszabású jövőt sugallva.
Nacionalizmusok és sovinizmusok „ópiumai” helyett akkor cselekszünk helyesen mi, Kárpát-medencei, európai nemzetek és nemzetiségek, ha – Tőzsér Árpáddal egyetértve – megpróbáljuk nemzetiségünket és nyelvünket egyenrangú, együttélő kultúrákként és nem törzsi bunkókként felfogni. Azt gondolom, hogy együtt és egyedenként is – többpólusú világunk ellenére vagy éppen ezáltal – sokkal többet tehetnénk azért, hogy megvalósuljon teljes emberi, társadalmi és szellemi felemelkedésünk. Csoóri Sándort idézve, az az élhető, emberszabású létformánk, amely engedi, sőt biztatja az önépítést, önkiteljesedést és önrendelkezést, amely után az elmúlt száz esztendőben mi, Kárpát-medencei magyarok, jobbára csak sóvárogtunk.
Babits Mihály a magyar jellemről írva azt vallotta, hogy önmagunkról nem csodálattal s nem magyarázkodva kell szólni. Ne szégyenkezzünk – mondta –, de ne is büszkélkedjünk magyar voltunkban. Mert magyarnak lenni nem érdem, hanem minőség, amit ezer év magyar történelme teremtett. „A nagy európai küzdelemben szellemmel, cselekedettel kell újra és újra bizonyítanunk, hogy a magunk lábán megállni képes nemzet vagyunk. Hogy épülő templomunk ne omoljon össze, újra és újra cselekednünk kell. Nem elzárkózni, de nem is feloldódni, beolvadni. Nem behódolni a nagyobbnak, s nem kuckóba vonulni, meghatódva értékes csöppségünktől. Magyarnak lenni annyi: Európában építeni magyar templomot.”
Nem az a jó magyar, aki a szlovákiai magyarságnak szájkosarat ajánl, mert ez annyit jelent, mint feltartott kézzel indulni csatába; s akkor – napnál világosabb – nem egyenrangú felek ülnek a tárgyalóasztalhoz. Az együttműködés nem azt jelenti, hogy ne vállaljuk a konfliktusokat.
Apáczai Csere János egykor az iskolák fölöttébb szükséges voltáról írt. Igaza volt. Ehhez most tegyük hozzá a polgári öntudat fölöttébb szükséges voltát is.

Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma