Híres-neves arany Szentes
töltött káposztája:
kálomisták, pápisták
vágyakoznak rája.
*
Héjában sült krumpli.
Parazsából – bumm, ki!
Zsírocskát meg sót reája,
kész a pulya vacsorája.
Jó lenne egyszer egy hét nyelven beszélő ínyencregényt írni az eltűnt időről. Nemcsak a lélekben, hanem az érzelmekben is nyomot hagyó kis traktátust a gyermekkor áldásairól és ízeiről. Az áldások és ízek ama gondviseléséről, ami láthatatlanul és láthatóan is azzá varázsol, akivé leszünk, akik vagyunk.
Ezeket az áldásokat és ízeket a szülőföld folyói, az Ondava, Latorca, Laborc, Ung, Karcsa, Tice, Bodrog, Tisza övezik, na meg hát a szántók, legelők, kaszálók, szikesek, homokok, lápok, mocsarak, a vulkáni eredetű dombok, a szőlőkertek, fűz-nyár ligetek, égeres láperdők, gyertyános tölgyesek, kökörcsines rétek, akácosok; a Tice-kanyarulatok, a Tardika, a Keresztúrpuszta; a fekete nyárfák, fehér füzek, enyves égerek; a szilfák, magyar kőrisek, kocsányos tölgyek, mezei juharok; az erdei varázslófüvek és Tisza-parti margitvirágok, a Latorca hullámtereinek, holtágainak sulyomszőnyegei és fehér tündérrózsái, a Tice és a Karcsa négylevelű mételyfűvel lepett vizei, ártéri erdői és legelői.
Mit is mondhatnék a teremtés örök remekeiről, melyek egykor úgy öleltek körül, mint virágokat, madarakat és fákat a kristály levegő. Milyen álommélyre kellene szállnom, hogy a szentesi Pilis-dombról és Lingóról megpillantsam az életadó szántókat, kaszálókat, réteket, s lassanként felszálljanak róluk az illatok, ízek. Hogy megelevenedjenek a mezítelen talpamat felvérző dűlők, az évszakok színei, a sárga tavirózsák, fülemüleszittyók, mandulafüzek, gyíkfüvek tündérmeséi, az egek illata, a verejték sós szaga… S a lélek mily elsüllyedt mélyein hallom a kócsagok, gémek, gólyák, récék, darvak, harisok, bíbicek, búbos bankák, zöld küllők, füzikék, aranyfejű királykák, kék begyek, őszapók, süvöltők, sármányok, pásztormadarak dalát, csevegését, kelepelését, sírását, veszekedését, panaszát, fuvoláját, kiáltozását.
Valamiért úgy él bennem, mintha az ég és a föld közös akarata lett volna, hogy szülőfalum tündéri zöldjei, dombjai, erdői, hosszú parasztházunk udvara-kertje édenül legyen számomra. Hogy a gyermek semmit ne érezzen az isteni „döntésből”, mondván Ádámnak és ivadékainak: „Átkozott legyen a föld temiattad, orcádnak verítékével élj belőle életednek minden napjaiban”.
Hogyan is éreztem volna, hiszen a gyermeki édenkertben nemcsak „az Úristen lakott vala”, hanem az ő angyala is, édesanyám, aki egy életre gondviselőmmé lett. Lelkiekben mindenekelőtt, de szíve malasztjaival is, hiszen: „nekem nősz nagyra, szentem”.
Anya millió áldással és illattal nevelt. A Huta kerekes kútjáról hordott kristálytiszta vízzel, melynek a bodrogközi föld gyomrából fölbuzgó zamatát örökre a számban érzem. A frissen fejt, habzó-meleg, nehéz illatú tejjel meg a belőle köpült – bodrogköziesen: zurbolt –, sárgán olvadó vajjal, melyet mezítlábas nyári esteken ettünk, az udvarunkban álló kemencében sült kenyérre kenve, s leöblítve a zurbolás mirákulumával, az isteni savanykás íróval. Vagy azzal az ínyencséggel, melyet mindmáig sóvárgok: a kacsa bőréből, mennyei májából és vöröshagymából sütött, zamatos étellel – masinán pirított kenyérrel fogyasztva. Voltak persze egyéb csudaságok is, angyali aromájú eledelek, melyeket anya világraszólóvá tudott elkészíteni. Ilyen volt a habart paszulyleves, a babbal, zöldséggel és tésztával készült csipkeleves, s a levesek között a legnagyobb szentség, a húsleves, amely csak akkor fenséges, ha disznóhúsból fő és gyönyörű, apróra vágott kockás tésztával dúsított; emlékszem, apa mindig csordultig mert tányérral ette – csak úgy volt „értelme”.
Feledhetetlen még sok-sok ízesség és ízletesség: a híres-neves bodrogközi töltött káposzta; az imádottan zaftos paprikás csirke és nyúlpaprikás; a szájban olvadó „kövér” túrós haluska, csőröge és lekváros derelye; a Van Gogh-sárgán szétoszló túrós béles; a füstölt-szárított, áhított, párja-nincs házi kolbász… S a szőlőszüret „királyi kosztja” a lángoló egű októberi Homokon: az Isten szabad ege alatt sütött, jól megszolgált s hálával elfogyasztott lacipecsenye!
De voltak meghittebb finomságok is: lágy házikenyér mézédes görögdinnyével, ezerjó szőlővel; szotyós vackor csak úgy bemajszolva; aranysárgára sült úritök, parázsban perzselt tengeri, kint a legelőn; télen a kályhán pirított balzsamos krumplikarikák, melynek gőzölgő illata meghittebbé varázsolta a földes kis parasztszobát; kútvízben hűtött aludttej „kompréból” készült zsámiskával… Ezeregy más étek: az udvarunkban nagy üstben rotyogó, kívánatos szilvalekvár; a behemót fakádban, ragyogóra mosott gumicsizmában kitaposott, részeg darazsak körüllengte szőlőmust nektárja; a frissen feltört dió misztikus aromája; az árokparti sóska fanyar jósága; a birs, a ribizli, a galagonya, a mogyoró, a szeder, a szamóca, a szép nevű istenkenyérkéje, dércsípte kökény és csipke ármányos, hívogató gyönyörűségei…
Mind e mögött ott állt a gondviselő anya. Máig látom őt, ahogyan tésztát dagaszt, kenyeret süt, káposztát tölt, tyúkot pucol, levest habar, hagymát szeletel, diót tör, tüzet gyújt, tepsit zsíroz, tehenet fej, vajat zurbol.
Ma már világos számomra: hivatása a szolgálat volt. S azt is tudom ma már, hogy „azért ízlett nekünk az étel, mert ő közben – titkos-boldogan – nézte, amint eszünk”.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
