Egy bejegyzésre lettem figyelmes az egyik közösségi oldalon, amely arról szólt, hogy a pozsonyi magyarok nem akarják aláírni azt a petíciót, ami pont azért született meg, hogy az ő gyerekeik, unokáik se tanulják kevesebb órában, anyanyelvükön az írás, olvasást, mint a szlovák diákok. A poszt felkeltette az érdeklődésemet, ezért elkezdtem olvasni a hozzászólásokat.
Az egyik hozzászólásban egy link is volt, amely a magyariskola.sk oldalra vezetett, ahol Vojtek Katalin, a petíció egyik kezdeményezője osztotta meg velünk a tapasztalatait:
„Aki aláírásokat gyűjt az utcán egy petícióhoz, pár nap után valóságos pszichológussá válik. Pontosan tudja, kit érdemes megszólítani és kit nem, meglepő jártasságra tesz szert a testbeszéd és más nonverbális jelek megfejtésében, sőt azt is meg tudja jósolni, ki mivel fog hárítani. Naponta több tucatszor éli meg a visszautasítást, ami köztudottan frusztráló dolog, de nem az ő számára. Ebben a fajta elutasításban nincs semmi személyes, hisz csak és kizárólag a petíciónak, a petíciózásnak szól, így akár mosolyogva is fogadható.”
Ezután rátér azokra az élményekre, amelyek petíciózás közben érik az aktivistát:
„Helyszín, a pozsonyi református templom, a vasárnapi istentisztelet előtt, ahol hat nagymama korú hölgy beszélgetett egy karéjban. Amikor a beállt pillanatnyi szünetben elmondtam, hogy az oktatási petícióhoz gyűjtök aláírásokat, hajlandóak lennének-e segíteni, egyikük rendkívüli határozottsággal rávágta: „Nem!” És máris jelzett a testbeszéd: az addig felém forduló fejek, tekintetek hirtelen jobbra, balra fordultak, nem nagyon, csak épp annyira, hogy kikerüljek a látószögükből. Kérdésemre kiderült, hogy a határozott hölgynek fogalma sincs, miről szól a petíció. De máris távozott, szó nélkül ott hagyva a csoportot.”
És mit szóljon a zsurnaliszta ahhoz, amikor még a leginkább érintettek se értik /vagy, nem akarják érteni/ a lényeget?
„Vannak megfejthetetlen esetek is. Mint az az iskolaigazgató, aki telefonos érdeklődésemre, gyűjtik-e az aláírásokat, kijelentette, hogy ő ugyan alá nem írja a petíciót, és másokat sem fog rá kényszeríteni, mert a gyerekek már amúgy is túlterheltek. Megkérdeztem, hány órában tanulják náluk az elsősök az írás-olvasást. Heti hét órában – felelte a világ legtermészetesebb hangján. De a kerettanterv, amely ellen tiltakozunk, csak ötöt ír elő, mondtam. Ó, hát azért biztosan lehet majd továbbra is hét órában tanítani – erősködött. Akkor ön tulajdonképpen egyetért a petícióval, amely kevesli az öt órát, nem igaz? – kérdeztem. A gyerekeknek szlovákul kell megtanulniuk – hangzott a válasz. Ezt senki nem vitatja, de most nem erről van szó, hisz nem a szlovákórák számát csökkenti a minisztérium – vetettem ellen. Nem, nem, ő ostobaságnak tartja a petíciót.”
Végezetül, pedig idézzük az egyik templom előtt álló nagymama megrendítő szavait:
„Tudja, nekem nincsenek iskoláskorú gyerekeim. Az enyéim már felnőttek, és magasra kerültek. Az unokák pedig nem tudnak magyarul.”
Hát ezért kell aláírnunk a petíciót!
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”53397,53273,53223″}
