Ha fáj az élet, jöjj a Szűzanyához!
Ő lesz tenéked támaszod s erőd!
Ha kérve kéred, s bízva bízol benne,
Támaszt keresve, oltalmat találsz.
Segítő jobbját nem vonja meg tőled,
Minden bajodban égi Pátrónád.
„Mi, magyarok búcsújáró nép vagyunk és voltunk is mindig. Bár voltak idők, amikor a történelmi sorscsapások idején szüneteltek a zarándoklatok, ám a nehéz idők elmúltával újraéledtek és magasra lobbant Isten népének zarándok kedve.”
E sorokkal kezdi a Búcsújárók könyvét Ipolyvölgyi Németh J. Krizosztrom zarándok atya, gödöllői premontrei fogadalmas, amelyet majd egy negyedszázada adott ki Balassagyarmaton. Tovább olvasva az előszót, ezeket írja:” A történelmi magyar haza területén nagyon sok kegyhely volt és van ma is. / A könyvben, ábécé sorrendben összesen 306 búcsújáró hely történetét írja le, Abostól Zólyom-Óhegyig. / Végül ezzel a mondattal zárja előszavát: Könyvem általában egy- egy búcsújáró hely ismertetését adja, s hozzájuk illesztve a nép ajkán élő különböző zarándokénekek. Becsüljük meg ezeket is és ne hagyjuk veszendőbe menni!”
A búcsújárás mindenkor áldozatvállalással és fáradalmakkal járt, ezért úgy gondolnánk, hogy a mai elkényelmesedett világunkban idejét múlta a zarándoklat, a búcsújárás. Bizony ez nem így van, téved, ha valaki így gondolja, mert ha jobban utána néz a dolgoknak, rájön, hogy most is szívesen zarándokolnak az emberek, csak másképpen, mint régen. Vajon milyen körülmények között és milyen lelkülettel zarándokoltak az emberek a 2. világháború előtt, a kommunista időszak alatt és most a rendszerváltás után a 2000-ik évek elején? Milyen erő késztette az elmúlt évszázad és a mai kor emberét, hogy fáradságot nem ismerve elinduljon egy- egy zarándok helyre, hogy ott lélekben megújuljon, feltöltődjön, és lelki segítséget kapjon életének megoldhatatlannak látszó problémáira? Nézzünk szét a nagy búcsújáró helyeken, mint Lourdes, Fatima, Czenstohowa, vagy Medjugorie.
Minden évben ezrek és ezrek zarándokolnak ezekre a kegyhelyekre, hogy ott lélekben Mária lábainál testi, lelki gyógyulást találjanak, kegyelmeket nyerjenek. De ne hagyjuk ki Csíksomlyót sem az összmagyarság nagy búcsújáró helyét. Minden Pünkösdkor ezrek zarándokolnak ide, még gyalogosan is a magyarság által lakott területekről, hogy megerősödjenek hitükben és magyarságtudatukban. Csíksomlyó a magyarság legnagyobb zarándokhelye, ahová nemcsak csodát látni mennek az emberek, nemcsak testi-lelki bajaikat cipelik magukkal, hogy ott letéve a Szűzanya lábaihoz megkönnyebbülhessenek. Inkább egyfajta közösségi tudattal indulnak útnak, hogy ott a Csíksomlyói Szűzanya lábainál a Somlyó hegy nyergében a felkelő nap sugarainál biztatást, bátorságot, kitartást kapjanak nemzeti összetartozásuk megerősödésére. Amint a felkelő nap sugarai végigsimogatják a természetet az összegyűlt több ezer zarándokot, az emberek lelkében felgyúl a reménység lángja, hogy Babba Mária nem hagyja el népét, nem hagyja veszni országát.
Most pedig nézzünk egy kicsit vissza az időben, a múlt század elejére, vajon hogyan zarándokoltak az emberek, milyen volt a búcsújárás szokása nálunk, a palócoknál az Ipoly mentén. Mindig is érdekeltek a régi paraszti világ szokásai, hagyományai, ezért falunk egyik idős asszonyához, Rozi nénihez mentem, hogy kikérdezzem őt a palócok búcsújárásáról, hogyan is volt az ő idejében. Rozi nénit már csak egy év választja el a bűvös 90.-ik évtől, de elmondhatom róla, hogy korához képest gondolkodása, beszéde szellemileg szokatlanul friss. Az emlékeit oly érzéssel tudja elmondani, mintha azok most történtek volna. Csak egy dologban nem tud belenyugodni, hogy a világ miért változott meg körülötte. Úgy látja, hogy az emberek Istenben való hite bizony megingott, gyenge lábakon áll. Sehogy sem érti, miért nem szeretnek az emberek imádkozni, miért nem gyakorolják hitüket, mint ahogy az ő fiatal korában tették. Látja, érzi, hogy felgyorsult világunk nem tűri a csendet, az elmélyülést, ami az imához, Istenhez való forduláshoz oly nagyon szükséges. A mostani világ inkább harsog, dübörög és rohan, csak nehogy a vesztébe!
„ Hol van mán a régi búcsújárás! – kezdi az emlékezést Rozi néni. Az vót ám az igazi, amikor még gyalog mentünk! Elévettük a búcsús tarisznyát, ami vászonbó vót varrva, abba tettünk kenyeret, vagy kelett kalácsot, mákosat, gyijósat, lekvárosat. Húst nem vittünk, mert böjtőtünk. Vizet se vittünk, mert azt ihattunk az útunkba esett forrásokbó, kutakbó. Amikor nyáron gyüttek sorra a Mária ünnepek, Sarlós Boldogasszony, Kármelhegyi Boldogasszony, Nagyboldogasszony, Kisboldogasszony akkor mán kíszölődtünk, hogy valamelyikre elmegyünk. Eccer Nagyboldogasszonykor indótunk Mátraverebélyi – Szentkútho búcsúba. Majd minden családbó gyüttek ketten, hárman, ha más nem, akkor a nagyobb gyerekek, leginyek, lyányok, keresztszülők, vagy a még gyaloglást jól bíró mamikák, apikák, a nagyszülők. Mán pintek délután kíszölődtünk, a búcsústarisznyába édesanyánk beletette az ennyivalót, megáldott, oszten azt mondta: El ne felejtsitek a Szűzanyát köszöntenyi! Dehugy felejtettük, tudtuk mi a tisztessíg.
Először kimentünk a templomho, ott magunkho vettük a búcsúskeresztet, meg két Máriás lobogót, oszten az esperes úr megáldott minket, búcsúsokot. Az előénekes, Nagy Géza bátya, nyugodjon békibe, megköszörőte a torkát, elévette a nagy énekes könyvit, oszten mán föl is harsant az ének: Egek királynéja, Mária segíts! Jézusnak szent anyja, Mária, segíts! Mink meg ráfeleltünk: Ó segíts mirajtunk, kik hozzád sóhajtunk! Mária segíts! No, oszten elindótunk az Ipó híd felé, hugy átmenjünk a réteken Balassagyarmot irányába. Onnan tovább folytattuk az utunkot Őrhalom faluja felé. Itt ránk is esteledett, ezér szállást kerestünk a házakná. Adtak szívesen minden zarándoknak. Én akkor olyan 20 éves lyány vótam, meg a barátném is, akivel mentem.
Őrhalomban ippen akkor vót a templom, egyben a falu búcsúja is. A szállást adó asszony megkért, hugy menjünk el a táncba, nézzük meg a lyányát, hugy mulat a vőleginyivel. Mink el is mentünk, hát nem föl kért engem is, meg a barátnémot is egy-egy leginy táncónyi. Nem kérettök mink magunkot, elmentünk. Jó kitáncótuk magunkot, oszten csak kíső mentünk vissza a szállásunkra alunnyi. Korán hajnalba indótunk tovább Szécsény felé. De a többi zarándok megtudta, hugy mink az este táncónyi vótunk, ezér nagyon megszidtak minket. Vót olyan, aki azt mondta, hugy menjünk haza, ne menjünk tovább a búcsúba, nem érvényes a búcsújárásunk, mer táncónyi vótunk az este. Hát bizony nagy szégyen lett vóna, ha visszafordítonak, de oszten mégis valahugy megbocsátottak, mert pár ember a pártfogásába vett, hugy a táncolásval nem csinátunk semmi rosszat. Nagy kő esett le a szívünkrő, oszten mehettünk tovább Szentkút felé. Közbe mondtuk a Lorettói létányiát, meg a többit is sorba. Bizony mán fáradtak vótunk nem is figyeltük, hugy mit mond az előimádkozó, csak felelgettünk rája, hugy könyörögj érettünk. Ippen egy rossz híd vót elöttünk, amikor az előimádkozó a létányjia mondása közben elkajabáta magát énekőve: Vigyázzatok, lyukas a híd! Mink meg ráfeleltünk: Könyörögj érettünk! Ippen a Mindenszentek létányijáját mondtuk.
Szombat délre oda is értünk Mátraverebély-Szentkútra. Megmosakodtunk a Szent László forrásná, mer ott közelítettük meg a búcsújáró helyet, ahol ez a forrás vót. Leűtünk, faltunk egy kis kenyeret, kalácsot, ittunk a vízbő, oszten lementünk a vőgybe, ahol a templom, meg a Lourdesi barlang vót. Mindenki meggyovont, majd elvégeztük a keresztútat penitenciaként. Mire beesteledett mán bent vótunk a Bazilikába, ott imádkozva tőtöttük az éccakát. Másnap, vasárnap reggel beírattuk a miseszándékot, amit ki is fizettünk a ferences barátoknak. Utána vót a szentmise, ahol mindenki megáldozhatott. Közbe még imádkoztunk a Szentatya szándékára, hugy búcsút nyerjünk. Akkoriba vót ott Szentkútná egy ferences barát, akit Réz Mariánnak híttak. Hát ez nagyon tudott prégyikányi.
Annyira fáradtak vótunk a gyaloglástó, meg a nem alvástó, hugy a misén bizony sokan elbóbiskótunk. De ha ez a Réz Marián prégyikát, akkor nem lehetett alunnyi, mer bija ránk szót. Még akkor is oda kajabát, ha valamelyik leginy a szeretőihö húzódzkodott.” Te leginy ne ölelgesd ott azt a jányt, hanem imádkozzá!”- csattant a barát hangja, mint az ustor. Hát bizony tartanyi is köllött magunkot, ha nem akartunk szégyenbe marannyi. A mise után fölszedelődzködtünk, benéztünk egy-egy sátorba búcsúfiát vennyi, mézeskalácsot, meg színes piskótábó kíszített, ehető nyakba akaszthatós nagy olvasót, egy- egy szentképet, osztán ugyanazon az úton, amőre gyüttünk indótunk haza. Megint meghátunk valamelyik faluban, vagy kint a réten a színaboglyákban.
Hétfőn délre, vagy délutánra mán otthon is vótunk. Vót, hugy utóértük az előttünk indoló búcsús csoportot, mer azok minden útszéli keresztné, vagy szent szobráná megáttak hosszasan imádkoznyi. Mink is imádkoztunk hazafelé. Ahugy mentünk az elöttünk menő búcsúsok nem ösmerték föl az útszéli szentet, de azér kivágták magokot a bajbó: Akárholyan szent is vagy, könyörögj érettünk!
Rozi néni emlékei a búcsújárásról számomra emberközelbe hozták azt a régi világot, amely már visszavonhatatlanul a múlté.
A parasztemberek egyszerűsége, igénytelensége bukkant elő az elhangzott történetekből, amelyekben az ember gyarlósága és esendősége is előtört, hogy megmosolyogtassa a hallgatóságot. Megköszöntem Rozi néninek, hogy időt szánt rám és megosztotta velem régi búcsús emlékeit. Aztán a közel múlt emlékei, történeteit boncolgattuk tovább, milyen volt a búcsújárás a kommunizmus alatt, hogyan tiltották a hitéletet benne a búcsújárást is. Milyen is valójában a palóc ember? Leleményes, ha valamit tiltanak neki, akkor furfangosan megtalálja azt a kiskaput, amelyen átmehet oda, ahonnan ki van tiltva. A hatvanas évektől zarándokútra már mindenki autóbusszal ment és nem gyalog. Legtöbbször a magyarországi búcsúhelyekre járt a falvak népe, esetleg Lengyelországba is elmerészkedett Czenstochowába. Amikor a magyar- csehszlovák határon keresztül mentünk a vámon megkérdezték, hová lesz a célirány. Ilyenkor mindenki gyorsan eldugta a rózsafüzérét, imakönyvét, nehogy rájöjjenek, hogy az ismert Mária kegyhelyre megyünk Mátraverebély- Szentkútra, vagy más Magyarországon található Mária kegyhelyre.
A vezető valamilyen távolabbi helyet, várost mondott, a Balatont, Budapestet, vagy Egert, ahol fürödni lehetett. A vámos erre megjegyezte, hogy vigyázzunk, mert figyelni és ellenőrizni fognak, ezért ne is próbálkozzunk búcsúba menni, sem Szentkúthoz, sem máshová. Az autóbusz vezetője és a zarándokszervező tudták, hogy kell kijátszani az éber megfigyelőket, ezért hosszú kerülő utakat kellett tennie az autóbusznak, hogy meglegyenek a kilométerek. Ha valóban figyelnének, akkor megvan az alibi és nem jönnek rá, hogy minden tiltás é szigor ellenére valamelyik kegyhelyen voltak a zarándokok. Útba lett ejtve a Balaton, ahol a parton töltöttük az éjszakát, majd reggel visszaindultunk és első dolgunk volt megállni Szentkúton, hogy részt vehessünk a szentmisén. Máskor Budapestre mentünk, itt végigjártuk a Szabadság hegyet, a Halászbástyát és más látnivalókat, csak ezután mertünk elmenni a kijelölt Mária kegyhelyre. Minél jobban tiltották, annál több ember akart zarándokútra menni a Szűzanyához. Mindig tele volt az autóbusz zarándokokkal és senki sem panaszkodott, hogy fölöslegesen rázódtunk több kilométereken keresztül.
Rozi néninek az is eszébe jutott, hogy a kommunista időben az emberek a búcsújáró helyekre nem igazán a búcsú nyerésért mentek, hanem inkább kereskedtek, adtak, vettek. A nagymise alatt a sátrak között árulták a Magyarországon hiánycikknek számító, plédeket, esőköpenyeket, nylon ingeket és harisnyákat. Beindult a kereskedelem és a vásárló turizmus, az helyett, hogy a lelkükkel törődtek volna. Lám, lám már akkor keletkeztek a repedések az emberek vallásos hitén!
A háború előtti paraszti világ és az ezt követő kommunista idők már a távoli múltba vesztek, a mostani fiatal generációnak semmit sem mondanak. Nem értik, hogy lehetett annyit gyalogolni, csak azért, hogy búcsúba, Mária kegyhelyre menjenek. Nem értik, hogy lehetett valamit is megtiltani, amely az ember lelki szabadságának korlátozására vonatkozott. Most már nem tiltanak semmit, mindent szabad. Szabadon dönthet az ember hová megy, nincsenek határok, csak legyen akarata, jó szándéka, ideje és pénze az utazásra. Manapság nem gyakori az apostolok lován zarándokútra menni, inkább különböző közlekedési eszközökön, autón, autóbuszon, vonaton, repülőn. Az utazás ideje lerövidült, több idő maradt más érdekes dolgok megtekintésére.
A közlekedési eszközök igénybevétele lehetővé teszi, hogy a zarándokok messzebbre is elmehessenek, távolabbi búcsús helyeket is felkeressenek. A rendszerváltás után igencsak megszaporodott zarándokutakból következtetni lehet, hogy a 21. század embere is ráérzett a zarándokutak szépségére, lelki gazdagságára. Érzi, hogy érdemes a testet meggyötörni, mert amikor gyengül a test, akkor erősödik a lélek. A Kárpátmedence szebbnél szebb Mária kegyhelyei régen is és most is sokakat vonzanak, hiszen a magyar nép mindig is nagy Mária tisztelő volt, de különösen a palócság. Vajon mi magyarok miért szeretünk a Szűzanyához zarándokolni? Egyszerű a válasz, mert Magyarország Mária országa. / Itt most ne a csonka hazára gondoljunk, hanem a nagy, történelmi Magyarországra, ahol békésen megfért és most is békésen meg kellene férnie egymás mellett minden nemzetnek! /
Zarándokútra minden évben lehet menni, tavasztól, őszig sok Mária ünnep ad lehetőséget a búcsújárásra. Ilyenkor útra kelnek a zarándokok, legtöbbször csoportosan, közösségben. Már az úton elkezdik a rózsafüzér imát és a jó hangú zarándoktársak köszöntő énekeket énekelnek a Szűzanyának. Mária! Te köszöntésedre, sietünk kedves Szűzanyánk szent képed elébe. Mária! Add ránk áldásodat! Vigasztald meg a kesergő, szomorú árvákat! Mária! Alázattal kérünk, szent Fiadnál, Úr Jézusnál könyörögj érettünk! Mária! Kedves édesanyánk! Most és halálunk óráján siess, siess hozzánk! – Zeng az ének és benne kérés, köszönet, hála a Szűzanya felé.
Ilyenkor tapasztaljuk meg a közösen végzett ima erejét, ami minden résztvevőnek lelki javára válik. Aki még sohasem volt zarándokúton nem tudja mit veszített, mert nem volt lehetősége felfedezni, megtapasztalni és elnyerni a búcsújárás gazdag kegyelmi ajándékait. Ezeket a lelki ajándékokat, kincseket nem marja szét a rozsda, nem lopják el a tolvajok, ezek örök értékeket hordoznak. A zarándokút alkalmával olyan rejtett igazságokra jön rá az ember, amelyek másképpen rejtve lennének. Az egyik ilyen nagy igazság, hogy minden ember földi élete egy végtelen, de egyben véges zarándokút. Születésünk az indulópont, a közbülső időszak az önmagunkra és Istenre való rátalálás, a végcélunk pedig nem más, mint hazatérés az égi hazába. Indulj el tehát testvérem zarándokutadra, ha nem most, majd jövőre egy lelket formáló, kegyelmekkel gazdagító zarándokútra Máriához, égi édesanyánkhoz! Meglátod, megéri!
Lőrincz Sarolta Aranka, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”55979,55978″}
