„Egy új háború az egész világ fasizálódását jelentené: a barbárságba süllyedést. És ma mégis vannak világnézetek, melyek újra az entellektüel, a szellem ellen szólnak, amely ezt a barbárságba süllyedést vétózza meg újra és újra, mániákusan. Ma ugyanezzel a mániákus egyhangúsággal hirdetem az új fasizmus eljövetelét, amely – mindegy, hogy Keletről vagy Nyugatról, – a háborúval elkerülhetetlenül jön. A különbség mindössze annyi, hogy régen még volt közlési lehetőségem, míg ma négy fal között, némaságra ítélve megöl a visszhangtalanság.”
Az idézet az Üresjárat c. Fábry-naplóból való, íródott 1947-ben! Csaknem hetven esztendeje, hogy ez az Isten háta mögött, Stószon, magányban élő csehszlovákiai magyar férfi, akinek rádiója, meg telefonja is csak évekkel a második világháború után biztosított ilyen-olyan tájékozottságot, ennyire tisztán látott! És mi, az utódai, már-már elfelejtjük őt, pedig képzettsége, igazságszeretete és becsületessége ma is példa lehetne, igazolva, hogy e két jellemvonás nélkül képtelenség hitelesen kiállni a közösség mellett.
Fábry Zoltán egymaga évtizedeken át a csehszlovákiai magyarság védőpajzsa, már-már védőszentje volt. Az én történelemkönyvemben a Trianon utáni idők hazai nagyjai: Fábry Zoltán, Márai Sándor és Esterházy János. A stószi „remete” 1897-ben, a kassai író 1900-ban, a nyitraújlaki vértanú 1901-ben született. Nemzetünk őrangyala mintha rájuk bízta volna a szétszabdalt haza északi térségeinek megőrzését. Ez a három férfi élete legfontosabb pillanataiban megvallotta, hogy békét csak Isten segítségével: Jézus tanításának elfogadásával teremthetünk. Fábry Zoltán legfontosabb művében, a naplójában rögzíti, hogy csak a Jézus-hozta új törvény, a szeretet világa biztosíthatja békénket és boldogulásunkat. Márai Sándor nem sokkal halála előtt, amikor már özvegyen, egyedül élt San Diego-i otthonában, ugyancsak a naplójában rögzíti: „Visszatekintve az életemre és a műveimre, úgy látom, ahogy amikor valami fontosat írtam, felülről vezették a ceruzámat.” Esterházy János pedig szentté vált a gulág jeges poklában – fogolytársai ugyanis már akkor annak tekintették. Nem véletlen, hogy boldoggá avatásának ejárása megkezdődött.
Nem árt újra meg újra hangsúlyozni: hiteles, áldozatot vállaló, tisztán látó, karizmatikus vezető nélkül működésképtelen a közösség. A felvidéki magyarság három nagy egyéniséget kapott a sorstól. Márai Sándor semmit nem adott fel elveiből és magyarságából, inkább elhagyta a hazáját. Mintha megsejtette volna, hogy életművét csak idegenben építheti fel, így szolgálhatja a leghasznosabban nemzetét. Fábry Zoltán a halála után, a rendszerváltásig még megkapta a tiszteletet, de az új társadalmi berendezkedés, a megváltozott politikai klíma, a saját érdekek érvényesítésére épülő, pénzhajhász világban az erkölcs (mintha) nem számítana értéknek. Esterházy János vértanúvá vált, szülőföldjéhez, a nemzetéhez és Istenhez örökre hűséges maradt.
Életem maradandó élménye, hogy ismerhettem Fábry Zoltánt, a béke apostolát. Járhattam stószi otthonában, láthattam és hallhattam őt a kassai Hviezdoslav-esten, leveleket válthattam, beszélgethettem vele. Ismertem a baráti körét is, az orvosait, és azokat, akik segítették. Ha tehetem, és a keleti végeken járok, mindig útba ejtem Stószt. Elmegyek a sírjához, bekukkantok az egyre árvább Fábry-házba, sétálok egyet a Bódva-patak partján, a hársfák alatt, ahogyan egykor ő is tette. Fábry Zoltán, két világháború megszenvedője szülőföldje temetőjében pihen. Béke poraira! (Vége)
Batta György, Felvidék.ma
FOTÓ: Kolár Péter gyűjteményéből.{iarelatednews articleid=”56458,56319,56318,56088,56087,56031,55794″}
