Az 1987-ben magánkezdeményezésből indult margonyai megemlékezések azóta is évente ismétlődnek október 6-a táján. Most már a kassai magyar szervezetek, Magyarország Főkonzulátusa és a helyi önkormányzat, valamint a hozzátartozók részvételével, szervezésében. A családtagok Pányról és Budapestről érkeztek.
Idén október 10-én, szombaton a Dessewffy család tavaly felújított sírboltjánál zajlott az ünnepség, mely Dessewffy Arisztid honvéd tábornok földi maradványait őrzi.
Míg fölértünk, a család kastélya előtt mentünk el, melyet örömünkre éppen felújítanak. Szeretnének benne egy emlékszobát létrehozni a hős emlékének szentelve azt, ahogy erről a település polgármestere, Jozef Kuziak tájékoztatott bennünket.
Miután Kolár Péter, a kassai Csemadok-szervezet titkára üdvözölte a jelenlevőket, a Laudate Dominum, a kassai magyar református gyülekezet énekkara Gárdonyi Zoltán: Ének október 6-ikára c., 1937-ben komponált művével kezdődött meg az ünnepség. Kovácsné Palcsó Edit vezényelt.
Jozef Kuziak polgármester üdvözölte a megemlékezőket. Örömét fejezte ki, hogy Margonya, mely a környék legősibb települése, megmaradt a viharos idők változásai ellenére. Ez idő alatt jelentős személyiségekről szólnak a források, melyek közé tartozik a forradalmi hadsereg magas rangú tisztje, Dessewffy Arisztid, akinek teste ebben a családi kriptában pihen. Ez a család együttesen 193 éven át törődött településük gazdasági és szellemi fejlődésével. „Úgy vélem, nem szabad megfeledkeznünk közös történelmünkről, jól értelemben kell rá emlékeztetnünk, és ezért örülök, hogy egy év után ismét e kegyeleti aktus alkalmából településünkön találkozunk. Legyenek nálunk szívélyesen üdvözölve!” – fejezte be szavait a polgármester.
Szesztay Adám főkonzul következett. Mégha október 6-a kapcsán nem szokás örömről beszélni, mégis számára örömteli pillanat, mert arról szól a történet, hogy a romokból újjá lehet mindent építeni. Arról, hogy a magyarok és szlovákok – ha megtalálják egymást és megfogják egymás kezét – és a közös célokért küzdenek, akkor az újjáépítést sikerre lehet vinni. Ezért felemelő számára itt állni. Az újjáépítés nemcsak egy folyamat vége, hanem egy újnak a kezdete. Ez az újjáépítés ott kezdődött, amikor ebben a szinte teljesen érintetlen erdőben kezdték a megemlékezéseket és tartott ez a felújított sírbolt átadásáig. Óriási missziója ennek a közösségnek, hogy ápolja ezt a síremléket. Amit a szlovák-magyar összefogás keretén belül elértünk, azt fent is kell tartanunk.
Amikor Dessewffy Arisztid sírboltjánál koszorúkat helyezünk el, akkor arra is gondolunk, hogy mindazt, amit újjá építünk, amikor romokból kíván felállni újra nemzetünk, társadalmunk, az a történelemben mindig különböző áldozatokkal járt, néha a legnagyobbal. Saját életük feláldozásával. „Emlékszem, amikor erre általános iskolás koromban rádöbbentem.” Le kellett írni az aradi tizenhárom nevét, Dessewffyét volt talán a legnehezebb. El kellett képzelni, hogy ezek az emberek valamiért odaadták az életüket. A külső kerületi szocreál iskola padjaiban ülő tanulóknak nagyon fontos megértési folyamatot jelentett ennek végig gondolása. Azt, hogy életüket odaadták a hazáért. Azután az élet úgy hozta, hogy neki is azt kell szolgálnia. Ez párhuzamban volt azzal a fontos tanítással, amit a templomban tanultunk, hogy Jézus Krisztus az Ő életét adta az emberekért. Azt is megtanulták, hogy milyen fontosak lehetünk, ha az életét adta értünk. „Nemzeti vonatkozásban ez október 6-a, amikor megtanultuk, ilyen fontos a haza, az ember, a közösség, amelyért az októberi vértanúk az életüket áldozták. Az én gyermekkoromban nagyon kényelmes volt gyermeknek lenni a látszólag védett világban, miközben nagyon távolinak tűnt mindez. Meg kellett érteni, hogy az a közösség, amelyért ők életüket adták, azonos azzal a közösséggel, amelyikben mi élünk és amelyik mi ránk vár, hogy azt majd felnőttként alkothassuk.”
Azután lassan kiderült számára, október 6-ika nem is annyira távoli múlt. Amikor szülei egyik barátjukról azt mondták, hogy Pista bácsi börtönben ül, akkor megkérdezte: Pista bácsi rossz ember volt? 1956 után csukták le. Édesanyja mondta, azért csukták le, mert jó ember volt! „Akkor döbben rá az ember, hogy nem az történt mint Aradon? Talán szimbolikus, hogy októberben emlékezünk a 56-os forradalomra.” Az ő nemzedékének nem közvetlen élménye, de a szüleié igen.
Most kell megemlékeznünk egy 56-os hősről, aki éppen idén október 6-án szólíttatott haza ebből a világból. Göncz Árpádról, volt köztársasági elnökről van szó, akiről személyesen tudja apja révén – és ebben a felismerési folyamatban szerepet játszott -, hogy ő egy igazi 56-os hős volt. Amikor édesapját beidézték az ő perében, Göncz a bitófával a háta mögött, a saját kárára igyekezett édesapját védeni. „Ilyen emberek között éltünk. Ilyen emberek hozták meg ugyanazt az áldozatot a 20. sz.-ban, mint az aradi 13 több mint százötven évvel korábban. A lényeg, nemcsak a bitófák árnyékában lehet áldozatokat hozni.”
A főkonzul olyan családban nőtt föl, melynek egyetlen szomszédos államban sem éltek rokonai, de lassan meg kellett ismernie azt a harcot, amit más országokban a magyarok saját kultúrájuk, identitásuk érdekében tesznek és tudatosult benne, ezzel kapcsolatban is mennyi áldozathozatal létezik. Életek feláldozása is. Az emberek az idejüket, erejüket, pénzüket és sokszor az egzisztenciájukat hogyan kockáztatják évtizedeken keresztül, hogy ezt a közösséget fönntartsák. Ezek az áldozatok itt élnek velünk. Úgy, ahogy a 70-es években lassan rá kellett döbbennie arra, hogy az az áldozat, amit az eleinktől láttunk, az itt van velünk annak ellenére, hogy első látásra gyermekként úgy látta, egy nagyon biztonságos világban él, mégis napjainkban ugyanezt élhetjük át, amikor látjuk, emberek a világban zajló folyamatok kapcsán, oda kell hogy álljanak a határra és védeniük kell a hazát ugyanúgy, mint tették eleink. Hál’ Istennek, nem valódi háborúban, de mégis életüket és testi épségüket kockáztatva.
„Egészen megrendítő számomra az a párhuzam, amit látok, amikor itt önök körbefogtak: a szlovák falu és a magyar megemlékező közösség, hogy miben nyilvánul meg a szolidaritás ebben a nagy kihívást jelentő helyzetben. Mennyi és mennyi szlovák barátom és teljesen idegen emberek elmondják: ti védtek minket a migrációs hullámmal szemben!”
Egy száz évvel ezelőtti esemény kapcsán, amikor itt a Kárpátokban lévő falu emléktáblát állított annak emlékére, hogy az első világháború alatt elpusztult települést kecskeméti közadakozásból építették újjá. „Akkor az alföldiek érezték úgy, hogy fent a hegyvidéken élő emberek védik testükkel, vagyonukkal, egzisztenciájukkal őket. Ma fordított a helyzet. Ez mutatja, mennyire egymásra vagyunk utalva. Mennyire közös a sorsunk. Mennyire fontos, hogy megszorítsuk egymás kezét, ahogy ezt a margonyaiak, a kassaiak és a Dessewffy család tagjai teszik. Ez arról is szól, hogy az áldozat sohasem öncél. A történelem folyamán, vagy a 20. sz.-ban nem hősök akarunk lenni. Hanem valami nemes elhivatottságért. Talán úgy teremtettünk Isten képére, hogy tudjuk, bár a világban nincs tökéletesség, de valahol létezik és szeretjük, hogy ez kisugározzon erre a földi világra, annak a részére, amelyik ránk bízatott. Ezért álmodozunk olyan Közép-Európáról, olyan Európáról, Magyarországról és Szlovákiáról, ahol ennek a tökéletességnek a fénye minél inkább megjelenik. Minél közelebb ehhez a tökéletességhez szeretnénk élni, ilyenként szeretnénk átadni gyermekeinknek, ahogy 1848/49 vagy éppen 1956 hősei és áldozatot hoztak azért, abban hittek, hogy a következő nemzedékek képesek rá. Ha lehet, akkor élni, de kritikus helyzetben meghalni ezekért az ideálokért.” Tisztelegve a múltbeli áldozatok előtt, gondolva a ma kockázatot vállaló emberekre, helyezi el a megemlékezés koszorúját az emlékműnél.
Ezután Béres Viktor elszavalta Juhász Gyula Vértanúink c. versét. „A föld alól, a magyar föld alól/ A vértanúk szent lelke földalol:// E nagy napon, hol emlék s béke leng,/ A bús bitókra hittel nézzetek!//…Szabadság minden népnek, aki él/ s halni tudott egy megváltó hitér,// Egyenlőség, hogy Ember ne legyen/ Mások szabad prédája, becstelen.// Testvériség, mely át világokon/ Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon.//…Az Igazság, mely tegnap még halott,/Világ bírájaként föltámadott.”
Majd Samuel Bruss, a hannusfalvi múzeum fiatal munkatársa üdvözölte az ünneplő közönséget. Örömét fejezte ki, hogy közös történelmünk ismét közös. Nincs Szlovákiában történész, aki ne tudná, hogy a Dessewffyeknek a szlovák nemzet, vagy a Magyar Királyság történetében ne lenne kimagasló történelmi szerepük, mely mindmáig érvényes. A hannusfalvi Dessewffy-kastélyt 1975 óta Honismereti Múzeumnak hívják. Minden látogató találkozni kívánt e grófi családdal és minél többet megtudni róluk. Amikor ebbe az intézménybe érkezett, néhány fekete-fehér fényképet látott és nagyjából ez volt minden. Tudni akarta, ki építette ezt a gyönyörű objektumot és egyáltalán, kik voltak a Dessewffyek. Beírta nevüket a google-be és Dessewffy Arisztid képét dobta ki a gép. Nézte, ki ez a szakállas ember?
Röviden összefoglalta e család történetét. A mohácsi csata után a família Ferdinánd hűségén marad és Pozsonyba jön, melyet ma Bratislavának hívnak. Dessewffy János a király iránti hűsége jutalmául, aki Csernekről, Pozsega vármegyéből származik, királyi kamaratanácsos lesz és Tarkőt szerzi meg. Így kapják nemesi előnevüket: cserneki és tarkői Dessewffy. A Tarczayak után ők szerzik meg ezt a váruradalmat és azóta él ez a család a későbbi Kelet-Szlovákia területén. Jánosnak azonban nem voltak utódai, az akkori Felső-Magyarországon fekvő birtokokat testvéreinek két fia örökli. Ezek alapozzák meg a család két ágát: a tarkőit és tarcait. „A tarkői ág lesz a margonyai evangélikus ág elődje. Ennek leszármazottai ma is köztünk élnek. Budapestről érkeztek és szeretettel üdvözlöm őket körünkben” – mondotta. – A tarkői ág két testvére, Tamás és József alapította a hannusfalvi uradalmat és építették a kastélyt, amelyben ma a Honismereti Múzeum működik. Ádám alapította a margonyai uradalmat és a cseszneki és tarkői mellé a margonyai előnevet is fölvette. Arisztid éppen ebből az ágból származik. Ennek a leszármazottai közül Szlovákiában három fivér él. Az utolsó férfi leszármazottal ki fog halni ez a 800 éves ág.
A hannusfalvi kastélyon kívül, a margonyai és a fintai kastélyt építették. Birtokukban volt a bártfafürdői Rákóczi-villa, palotájuk volt Eperjesen és Kassán. A pozsonyi Prímás téren álló Dessewffy-palotát pazarul helyreállították és ma szállodaként szolgál. A szlovák történészek csodálkoznak e család fölött és a kultúrára érzékeny közvélemény is meglepődve szemléli őket. De a pénzt osztó hivatalnokok is, mert ebben az évben három csodálatos uradalmi központot állítanak helyre, melyek egykor ennek a családnak a birtokában voltak. Az egykori Soósok birtokában lévő 1564-ből származó kisebb hannusfalvi kastélyt is. A Dessewffy család ezen ágának utolsó tagja, Gyula 2000-ben hunyt el Brazíliában. A margonyai és a fintai kastélyt is helyreállítják. Az 1820-ban Kassán született Gyula felesége, Sennyey Anna nyugszik a fintai családi sírboltban. „Erről a családról majd még többet tudhatnak meg éppen abból a kiadványból, melyet most készítünk.” Végezetül közölte, Arisztid és a margonyai ág ebben a kötetben különleges szerepet kap majd.
„Dessewffy Arisztid ma a rendkívüli hősiesség példaképe és szimbóluma akkor, amikor Európát különböző gondok sanyargatják és ezek a történelmi, ám mindmáig élő hősök a helytállás, tisztesség és szívósság példaképei.
Amikor ide jöttem, azon töprengtem, vajon mire gondolt, amikor a halálba indult, amikor a sorssal hősként szembenézett. A családjára, nemzetére gondolhatott, így a szlovák és a közös magyarhoni nemzet része marad mindörökké. Engedjék meg, hogy az intézmény nevében, melyet képviselek, de a saját és családom nevében is, jó egészséget kívánjak önöknek és a hősnek örök nyugodalmat és emlékezetet.”
Orémus Zoltán esperes, a kassai magyar református gyülekezet lelkésze Dávid 23. Zsoltárát olvasta föl: „Az Úr az én pásztorom… igaz ösvényen vezet az ő nevéért. Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: … az Úr házában lakom egész életemben.”
A Himnusz eléneklésével ért véget az ünnepség és a résztvevők megtekintették a kripta belsejét. A polgármester elmondta, gyermekkorában még látta Dessewffy Arisztid fémkoporsóján a rászerelt kardot, melyet az idők folyamán valaki eltulajdonított.
De a tábornoknak nincs szüksége már a kardra. Nemes fegyver ő anélkül is.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
További fényképek a Képgalériánkban ITT érhetők el. {iarelatednews articleid=”49141,47062,56568,56569″}
