Esik, esik az eső, mélabús nosztalgia lelkünk mélyére, szíven üt a tettvágy, hogy igen, hogy én is, valamit legalább a közösségért. Holott a közösségért nem „valamit” és nem rapszodikusan, és már végképp nem önösen kell tenni.
A Bodrogközi Magyar Közösség Háza még egészen friss, ez a Dobos Lászlót méltató konferencia a tulajdonképpeni beavatás, az első nagy akció, mondják az otthoniak, s amikor megdicsérem egyiküknek, milyen szépre-jóra sikeredett, hálásan és büszkén köszöni meg, igaz királyhelmeci lokálpatriotizmussal.
Személyesen nem ismernek, de mindenki szívélyesen üdvözöl, bemutatkozik, mintha otthonába jönnék, pedig hát, tudatosítom, tulajdonképpen tényleg mindegyikhez haza érkeztem. Királyhelmec neves szülöttére emlékezünk, erre itt mindenki büszke, úgyszólván személyes érdemként értékelik, mintha nem is Dobos Lászlóról volna szó, hanem róluk, a helmeci polgárokról. Holott ha jobban belegondolok, ez így is van: Dobos irodalmi alakjai, hősei a bodrogközi emberek, s általuk mi is, Európa sokat próbált magyarlakta vidékének kisebbségi emberei.
Jól érzékeltette ezt az esti színházi előadás Hit és hűség címmel (a Boráros Imre Színház előadásában Csáky Pál szövege alapján). A mondanivaló ismerős előttem, megéltem már abból egyet-mást, s arra gondolok, vajon mennyire ismeri ezt a mai fiatalság? Mit tud a mai okostelefon használója a Monarchiáról, Trianonról, a magyar kisebbség sorozatos és kegyetlen megaláztatásáról, azok üldözéséről, akik kitartottak hittel és hűséggel apáik üzenete mellett? És vajon 
mit tudnak erről az anyaországban maradottak?
Sok szép emlékező és megbecsülő szó hangzott el Dobos Lászlóról in memoriam, ahogy illik és méltó, igazságos. Ritka dolog ez manapság az egoizmus legújabb, dúsan virágzó időszakában, amikor mindenki csak saját vállát veregetné, mások vállát pedig arra használná, hogy maga alá gyűrje. Olyan nehéz lenne, mélyedek magamba, olyan fájdalmas fölismerni és elismerni mások érdemeit?
Dobos László úgyszólván kivétel: alig egy évvel halála után szobrot emeltek neki büszke honfitársai, alig néhány méterre a néhai királyhelmeci plébános, Mécs László szobra mellett.
Többször is elmondják, hogy az alapiskolát és egy parkot Dobos Lászlóról szeretnék elnevezni, a szülőházat megjelölni, hogy így is emlékezetükben maradjon. De persze olvasni is kéne műveit, ezerféle módon idézni, megjeleníteni, főleg pedig üzenetét cselekvően ápolni. Szlovákia e keleti csücskében nem teng túl a munkalehetőség: ez a jövő vállalkozó-nemzedék feladata lesz, hogy az emberek szülőföldjükön maradjanak: a hagyományok, az ősök öröksége csak így őrizhető meg. Hiszen a szülőföld csak így ép, csak így egész, olyan, amiért harcolni érdemes. Amiért minden követ megmozgatni érdemes. 
Nem feledve a múltat gondolni a jövőre: ne csak kétkezi munkával, de szívvel-lélekkel építkezni.
A szoboravatás, mint a szikra, amely lángra lobbanhatja a tetterőt, olyan lángra, amelyet nem olthat el a kitartó eső, a kisebbséget paralizálni próbáló gyászos igyekezet. A szoboravatást sem zavarta meg az eső, az ünnepség a szemben levő görög-katolikus templomban folytatódott. Mert Isten segedelmével mindig akad védő szárny. Ha te is akarod. Mert így működik ez: segíts magadon, s akkor Isten is megsegít.
A tömeg pedig kinn áll esernyők erdeje alatt, mert esik, még mindig, esik eső karikára, a szivárvány fölötte a közösség érdekében kifejtett pozitív tett. Az örök mementó.
Aich Péter, Felvidék.ma
Fotó: Dobos Éva
Az emléknapról készült képriportunk megtekinthető a Képgalériánkban ITT>>>.
{iarelatednews articleid=”56872,56886,56858″}
