Szakál Gábor, a kassai Dobos László Irodalmi Társaság vezetője meghívta Mihályi Molnár László tanárt előadás megtartására. Arra kérte föl, mondja el véleményét az irodalmunkban elburjánzó trágárságokról.
Nagyon aktuális téma! Naponta tapasztaljuk, hogy a filmekben, tévében, színházban és a mindennapi érintkezésben, gyakorta hangzanak el olyan kifejezések, melyek valamikor nem tűrték a nyomdafestéket. Jobb társaságban sem illett egyes szavakat kiejteni. A felvidéki magyar regényekben is olyan szerzők alkalmazzák ezeket, akiktől ezt nem várnánk el. Nem jelent meglepetést, ha egy fiatal lány olyan szótárral rendelkezik, mely megszégyeníthetne egy regiment huszárőrmestert.
Az előadó visszaemlékezve diákkorára, megemlítette, Zeman László nagyon keményen dolgoztatta őket, hogy minden felesleget legyaluljanak szövegeikből. A fuldoklónak nincs ideje mellébeszélni. A szép asztalosmunka legyen mestermunka. Legyen az írásnak mestere és az lélekből fakadjon.
Az ősi szent szövegeket említette, amelyek nem igazán az irodalom kategóriájába tartoznak. Egyetlen szót sem volt szabad megváltoztatni rajtuk. Azt az utasítást, hogy ne változtassuk meg, úgy lehet a legkönnyebben betartani, ha rátesszük egy dallamra. Melyik a legősibb ritmus? A hexameter, olyan ritmus, hogy ez szerethető. Az időmértékes versforma. A daktilus és spondeus az a ritmus, amit az anyaméhben hall a magzat. Ez anyja szívének dobogása. Ez jó érzést kelt, így ráteszem a szöveget, melyben meg kell keresni, mi nem illeszthető a ritmusba.
Régen kilenc nemzedékre visszamenőleg kellett ismernie az egyénnek saját leszármazását. A történelemórát azzal kezdi, hogy megkérdi diákjait, ismerik-e nagyszüleiket. 60%-ban már nem! Akkor mit beszéljünk 500 évre visszamenőleg?
A görög és latin nyelv mellett a magyar a legritmikusabb nyelv. Az ősi belső ritmust alkalmazza. A művészeti alkotás egy lépéssel közelebb áll egy olyan ősi állapothoz, mint a teremtés és a lélek emelkedett állapota. Szent, ihletett alkalmakkor használták, amikor kilépnek a mindennapi fáradalmakból. Az ünnepnapokon annak szentelik a lelküket. A természet tökéletes harmóniát képez. Einstein azt mondta, amikor bemegyek egy könyvtárba és körülnézek, akkor tudom, mindegyik könyvet valakinek meg kellett írnia. Ha az univerzumban nézek körbe, akkor tudom, ezt valakinek meg kellett csinálnia. Zsidó vagyok, de ámulatba ejt a Názáreti tevékenysége!
A nyelv szent kehely. A költő legyen próféta, vagy király. Dsida Jenő Psalmus Hungaricusában a húsunkba vág, amikor leírja, mit tegyen egy költő Babilon vizeinél. Nem írhatott a feldarabolt Magyarországról, de ugyanazt a sorsot szenvedjük.
Az ősi belső harmóniát, a művészet akkor közvetíti, amikor harmóniába kerül annak ritmusával: „Még nyílnak a 
völgyben a kerti virágok,/ Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,/ De látod amottan a téli világot?/ Már hó takará el a bérci tetőt.”
Az ember nem ura, hanem része a természetnek. Ha megismerhető, akkor uralható – gondolják egyesek. Ebből azt a téves következtetést vonják le, hogy aki uralja, maga az isten.
Márai Sándor a Kassai őrjáratban kendőzetlenül kimondja, bekövetkezett az írástudók árulása. Nem mertünk nekik nemet mondani!
Bugrisok ugranak az asztalra és olyasmit mondanak értéknek, ami nem az. Pedig a művészet emberi léleknek sátrat adó valami. Persze, lehet művészetté ok nélkül mindent kikiáltani. Pedig a művészet nem hétköznap. „az igazat mondd, ne csak a valódit”!
A Magyar Nemzeti Színházban végigtrágárkodnak egy darabot, ami nemzetgyalázás. Az ürítés az ember napi szükséglete, de nem erről fog egész nap beszélni.
Ha valakinek az ételét elrontom, észreveszi. De ha lelkét mérgezem meg, eltéved. A rabszolga az lesz, akinek lelkét azzá teszem, akkor könnyű lesz manipulálni. A politikai moslékról az előadó nem kívánt szólni. De ha tönkre kívánnak tenni egy népet, a lelkét kell megrontani. Történelmétől kell megfosztani. Aki békét követel, azt a másik legyőzi, akinél a fegyver marad.
Hogyan kell elindítani egy háborút? Úgy, hogy felfegyverkezem és a másikat rossznak mondom. Az ellenfelek hátországát kell manipulálni liberális lapokkal, melyek békepártiak. Babits és Kosztolányi később megértette, hogy megvezették őket. Illyés világosan leírta: „majd ott áll a sírodnál/ Megmondja, ki voltál”!
1780-ig, a Kassai Múzeumig nincs magyar irodalom, majd jön a reformkor. Mivé lett ez a kezdet? Mára trágár könyveket adnak ki. Egyik szerzőjük úgy fejezte be a kassai iparit, hogy a dunaszerdahelyi párttitkár interveniált az iskolában érte. Ő meg az irodalom asztalára a tehénistállóból hozza az anyagot. „S dúlt hiteknek kicsoda állít/ káromkodásból katedrálist?” – kérdezi Nagy László. Nagy feladatunk, hogy az ép lelket megőrizzük, amit át kellene menteni. A költőtől megkérdezték, mit üzen az 50 év múlva élő embereknek? „Ha lesz még emberi arcuk, akkor csókolom őket. Ha lesz még emberi tudatuk, akkor üzenem nekik, hogy csak ennyit tudtam tenni értük.”
Ezt követően élénk beszélgetés alakult ki. Ossza István elmondta, színészeinknek nekiszegezte a kérdést, miért játszanak blaszfémikus, istenellenes, nemzetgyalázó műveket? A válasz: pénzért. Tudod mit csinálsz? Persze. Ez annak következménye, hogy a művészvilág nagy része meggyőződéses ateista. Nagy részük nem tudatosítja, hogy sátánista műveket játszik. Nem foglalkozik vele. Richard Wagner egész életműve antikrisztusi. A zenészek ezt sejtik, de ez a nyugati civilizációban benne van, így elfogadják és játsszák.
Szakál Gábor operaénekes erre azt válaszolta, a művész nem ideologizál, kifejezetten a zenei anyaggal és szereppel foglalkozik, amelyet meg kell személyisétenie. Az énekest elsődlegesen az érdekli, hogy technikailag ki tudja-e énekelni, el tudja-e játszani a szerepet. Az eszmei mondanivaló fölött elsiklik. A zenészek zöme is ilyen.
A közvélemény elfogadja a trágárságokat. A baj, amikor nem mondtunk erre nemet. Erre intett minket Márai is. Amikor felszabadul a csőcselék, akkor terjednek a trágárságok.
Kritikus észrevételek hangzottak el továbbá Horváth Péter: Csaó Bambínó c. produkciójával kapcsolatosan, melyet a kassai Thália Színház mutatott be és szintén trágárságokkal rontotta a légkört.
A nagyjából tucatnyi résztvevő egyetértett abban, hogy a mosdatlan beszédnek és az istenkáromlásnak nem lenne szabad eluralkodnia a közéletben, színpadon, médiában.
Az emelkedett, szakrális, majd nemes szövegek ideje óta elég mélyre süllyedtünk, miközben úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi, mintha csupán ártatlan vagánykodásról lenne szó. Lehet, hogy ez csak pótcselekvés? Kapja föl az ember a fejét. Jogainkért nem merünk kiállni, tüntetni, szóvá tenni. De ha néhány durva kifejezést elengedünk, akkor már dicsfény jár nekünk „merészségünkért”!? Csakhogy lelkünk vallja ennek kárát és „édes anyanyelvünket” is sivárrá teszi.
Béres Viktor elszavalta Reményik Sándor: Ige c. versét, mely az előadás mondandójához illeszkedett, s így nagy tetszést aratott.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
