Ugyan Budapesten született, de ízig-vérig felvidékinek tartja magát Kenessey Csaba, aki az államalapító Szent István királyunk születésnapján, augusztus 20-án számára Áder János köztársasági elnök által megítélt Magyar Arany Érdemkeresztet, Bernben október 22-én vehette át a magyar nagykövettől. Kenessey Csaba tevékenységének döntő része ugyanis akkor is Svájchoz kötődik, ha 25 éve immár többet van ide-, mint odahaza, vagyis – Svájcban. A Svájci Magyar Egyesületek Szövetségének volt alelnöke ugyanis nyugdíjasként alighanem aktívabb, mint korábban volt: ösztöndíjakat szerez nemcsak felvidéki, hanem más külhoni területekről származó magyar fiataloknak, továbbá a magyar ügy érdekében aktív vitát folytat a különböző nyugati lapokban, így sokat tett annak érdekében is, hogy a Benes-dekrétumokat valódi tartalmuknak megfelelően ismerje meg az európai közvélemény. Ezt a fáradhatatlan munkát ismerte el a magyar köztársasági elnök néhány hónapja.
Kenessey Csaba 1935-ben született, de édesapja hivatásos katonatiszt volt, akit a Felvidék visszacsatolása után előbb Rimaszombatba majd innen Jolsvára, ezt követően pedig Losoncra vezényeltek. Kenessey Csaba életének legkorábbi képei Fülekről valók, amikor a bevonuló honvédségi gépkocsira a helyiek annyi virágot szórtak, hogy nem lehetett kilátni az autóból. Kenessey Csaba számára a Felvidék felszabadulása az idegen uralom alól életének legszebb pillanatai közé tartozik. Itt töltötte a gyermekkorát, iskolába is itt íratták be. Mivel édesapját a rimaszombati szabadkapusztai laktanya parancsnokává nevezték ki, általános iskolába Jolsván, majd Miskolcon járt. Édesapját innen vitték a keleti frontra. Később Losoncra helyezték át, azonban a szolgálati helyét már nem tudta elfoglalni.
Amikor apám kint volt, a hadosztály törzs a Donnál, a durnevói és a brjanszki erdőben voltak beásva Belorussziában és Oroszországban a Pripjaty mocsaraknál, ahol nagyon erős partizántevékenység volt. Minden éjszaka jöttek a Raták és bombázták őket. A partizánok megadták a koordinátáikat, hogy hol vannak beásva, így apám egy bombatalálat után ugyan életben maradt, de légnyomást kapott. Mint sérült, előbb Kijevben volt a hadikórházban, utána hazahozták és itthon már nem vitték ki többé, mert az összes foga kihullott, a gyomra kikészült, így már nem volt alkalmas a frontszolgálatra.
– Az, hogy édesapja nem harcolt 1944-45-ben, szerencsés lehetett a számára, hiszen ideális esetben hadifogságba került volna, de sokkal rosszabbul is járhatott volna…
Szegény apám – annak ellenére, hogy voltak rossz előérzetei azzal kapcsolatban, hogy mi vár ránk – azt mondta, hogy mi nem menekülünk. Abból indult ki, hogy ő csak katona volt, és soha semmi olyat nem tett, ami miatt őt felelősségre lehetne vonni. De, amikor bejöttek az oroszok, kiderült, hogy tévedett. Apám jelentkezett az első orosz parancsnoknál, hogy leadja a pisztolyát, mire az azt mondta neki, hogy neki ugyan nem kell, inkább tartsa meg, mert lehet, hogy még szüksége lesz rá! Aztán összeírták a katonaviselt embereket – azt mondták azért, hogy igazolványt adjanak nekik. De el kell menni Maklárra, Eger mellé, mert csak ott van pecsét. Makláron aztán bevagonírozták őket és vitték őket malenkij robotra ki a Szovjetunióba! Apám egészen Debrecenig jutott, ahol látták, hogy egészségileg használhatatlan, ezért az invalidus századba került – így úszta meg a díszkirándulást a malenkij robotra. Csizmástul sem volt több mint 45 kiló, amikor 1945 nyarán hazajött. Debrecenben megalakult az új magyar kormány. És apám jelentkezett mondván, hogy a tisztek ismerték, mivel együtt voltak az akadémián és másutt. Azt mondták neki, hogy menj haza, pihend ki magad, aztán majd behívunk valahová. Ez is lett a vége, hiszen Egerben a kiegészítő parancsnokságon kapott egy beosztást. Két-három hónapig volt ott, amikor egyszer csak megállt egy autó, letartóztatták és vitték Miskolcra, ahol népbíróság elé állították. A népbíróság – bűncselekmény hiányában – viszont felmentette. Az volt a vád ellene, hogy amikor apám a Nemzetvédelmi Osztály vezetője volt, a beosztottjainak egy körlevélben egyszer ajánlotta, hogy olvassák az Egyedül Vagyunk című újságot, amiért valaki feljelentette, hogy irredenta újságot ajánlott a tisztjeinek. Ez még akkor sem volt elég ahhoz, hogy valakit elítéljenek – eltekintve attól, hogy abban lett volna bármi olyan, ami miatt apámat felelősségre lehetett volna vonni. Bár az is igaz, hogy kevesebbért is akasztottak embereket abban az időben. Volt katonái és zsidó munkaszolgálatosok mentek a bíróságra édesapám mellett tanúskodni.
– Hogy került ki Kenessey Csaba Svájcba? A családot nem telepítették ki?
Bennünket nem telepítettek ki, mert mi vidéken laktunk. A nagyanyámhoz kerültünk Eger mellé, akinek ott egy két szoba verandás kis házikója volt. Ott laktunk: apám, anyám, nagyanyám meg én. Mégis a kitelepítésekkor hozzánk tettek egy idős katonatiszt özvegyet, így még szorosabban tudtunk élni.
– Mi lett végül az édesapja foglalkozása?
Pár hónapig kapott nyugdíjat, mint katona, aztán azt megvonták tőle. Segédmunkásként kezdte az új pályafutását. Mivel horthysta katonatisztként könyvelték el, és a legrosszabb korban, 1935-ben születtem, 1945 után nem volt jó dolog horthysta katonatiszt fiának lenni. Először a ciszter gimnáziumban kezdtem, de a gimnáziumot államosították, így átkerültünk egy állami osztályba, ahol az úttörő parancsnok szeptember közepe táján odajött hozzám, hogy: tudod, hogy nem fognak felvenni a gimnáziumba. Tudom. Akkor én segítenék rajtad, mert jóban vagy a diákokkal, hetente kétszer elmondod nekem, hogy miről beszélnek, és akkor garantálom, hogy felvesznek. Nem volt hozzá kedvem, így nemet mondtam és a gimnáziumba sem kerültem be. Ettől kezdve voltam paraszt, traktoros, teherautósofőr. Így kerültem Budapestre is, ahol az Üzemélelmezési Szállító Vállalatnál teherautósofőrként dolgoztam, és abba a privilegizált helyzetbe kerültem, hogy volt a fenekem alatt egy autó, vagyis tudtam mozogni. Többek között a Kilián Laktanyának az élelmét én hordtam minden nap oda. Akik ott dolgoztak, azok mind munkaszolgálatosok voltak, még egykori osztálytársam is volt köztük. És fent a várból, a menzáról, a diákszálló konyhájából hordtam nekik az élelmet. Az ottani diákoktól hallottam azt is, hogy mi van Szegeden, adtak nekem röpcédulákat, amiket én dobáltam ki, terjesztettem, szóval lelkileg sem volt más lehetőségem, mint a forradalomba belekerülni. És ott álltam húsz és fél évesen, minden jövő nélkül. Az volt az érzésem, hogy vagy sikerül valamit változtatni az életemen, vagy érdemes meghalni, mert így nem lehet tovább élni! Aztán nyakig a forradalomba kerültem! A Szabad Nép Székházi Csoportnak lettem a tagja – mi védtük a Nagykörút-Rákóczi út sarkát – amit Szabad Nép-csoportnak is szokták nevezni. Volt ott egy fiatal repülős hadnagy, aki előszeretettel lőtte ki a szovjet páncélosokat, legalább 15-öt kinyírt! Akkor még állt a Nemzeti Színház, és amikor az oroszoknak sikerült megszállniuk a Nemzetit – ez egy deszantos egység volt –, akkor távcsöves puskával úgy kezdtek el vadászni ránk, mint a nyulakra. Egész véletlenül megúsztam, hogy nem lőttek agyon. A hónom alatt lőtt át az egyik orosz, amikor egy kapualjba beugrottam. Mivel megvolt a nemzetőr igazolványom – egyébként még ma is megvan – benne a géppisztolyom száma – és tudtam, hogy szerepeltem egy listán, amiről viszont nem tudhattam, hogy kinek a kezébe kerül. De tartottam tőle, hogyha elkapnak, látják majd, hogy íme, itt van egy horthysta alezredes fia, aki fegyverrel a kezében harcolt az oroszok és az ávósok ellen! Ez akkor nem számított jó ajánlólevélnek. Pontosabban: volt egy bérelt helyem a 301-es parcellában. Ez akkor nagyon világos volt a számomra, ezért gyalog nekivágtam Budapestről az útnak és négy nap alatt – 35-40 kilométert gyalogolva – a főutakat elkerülve, mesgyéken és dűlőutakon – látótávolságra a bécsi úttól elértem a Fertő-tóig. Úgy mentem, mert nem volt nálam se térkép, se iránytű. Aztán így kerültem át Ausztriába és amikor a linzi táborban hallottam, hogy lehet Svájcba jelentkezni, rohantam mint az őrült és oda mentem, mert ahol 600 éve nem volt háború, talán én is megúszom a saját és a gyerekeim életében.
– Svájcban milyen karriert sikerült befutnia?
Egy közgazdasági technikummal a hátam mögött adatfeldolgozási munkákat vállaltam, és ilyen területen képeztem tovább magamat. Utána cégeket vezettem. Különböző számítógép-rendszereket adtam el nagy cégeknek, biztosítóknak. És ebben éltem le az életemet.
– Mikor jött vissza először Magyarországra?
1972-ben, amikor megkaptuk az állampolgárságot – mivel attól kezdve tudtunk hazajönni. Nekem még a mai napig megvan az eredeti személyazonossági igazolványom, de az odakint semmit sem ért. Minket Svájcban úgy kezeltek, mint papír nélkülieket. Volt ez a Nansen-útlevél, amivel nagy nehezen utazni tudtunk Európán belül, de azzal haza nem lehetett jönni, mert ha hazajöttünk volna vele, akkor elvesztettük volna a svájci menekült-státuszunkat.
– És most Kenessey Csaba mit csinál?
Most már nyugdíjasan „hivatásos magyar” vagyok, ami azt jelenti, hogy mindenféle szervezetben segítek a fiataloknak, mert sokáig a Svájci Magyar Egyesületek Szövetségének voltam az alelnöke. Dr.Czettler Antal volt az elnök, aki kifelé prezentált bennünket, de ő nem volt egy szervezési zseni, ezért mindent én csináltam. Alapítványokat hoztunk létre – tulajdonképpen azt a munkát, ami itthon Magyarországon az ellenzéknek lett volna a dolga, ami akkor nem létezhetett Magyarországon, ezt próbáltuk Svájcban helyettesíteni. Svájcban azóta is a magyar egyesület tagja vagyok, például ’56 ötvenedik évfordulójára én szerveztem meg az ünnepséget. Azóta is tartom a kapcsolatot. Nagyon sok cikket írok és adakozom is.
– És most ki is tüntették augusztus 20-án!
Igen, a köztársasági érdemérem arany fokozatát kaptam meg, de csak október 22-én nyújtották át Bernben, mert mint külföldön élő ember, nem kaphattam meg Magyarországon, így nem közvetlenül Áder János, hanem az ottani nagykövet adta át.Továbbra is tartom a kapcsolatot az itteniekkel, barátokkal, olyanokkal, akik politológusok, mert nekem állandóan tartanom kell a lépést, mert olyan gyorsan változnak itt Magyarországon is a személyek és a hozzáállás, én pedig nem szeretnék mellélőni, nekem kellenek az információk, hogy azok pontosak legyenek.
Gecse Géza, Felvidék.ma
