A Magyar Hírlap az elmúlt hetekben több alkalommal is foglalkozott a szlovák-magyar viszonnyal. A Raffay Ernővel készült interjú után, Jeszenszky Géza az Antall-kormány külügyminisztere írta le véleményét, és emlékezett vissza a ’90-es évek eseményeire és reagál a történész által felvetett kritikákra.
Raffay Ernővel Varjú Frigyes készített interjút, ami december 3-án jelent meg. Mečiar köszönés helyett mindjárt azzal fogadott: „Nem félünk ám maguktól!”
– Egyre gyakrabban éri támadás az utódállamok magyarságát. Mi lehet az oka, hogy ennyire fellángolt a magyarellenesség a Kárpát-medencében?
– Ez a szomszédos népek Trianon-szindrómájának következménye, amelyek az elcsatolt területekkel számottevő magyar nemzetiségű őslakost is örököltek. Amikor lejátszódott a trianoni osztozkodás, a soknemzetiségű birodalom, a Magyar Királyság helyén több soknemzetiségű ország jött létre, amelyekben etnikai értelemben azonnal megindult a homogén nemzetállam kialakítása. De – és itt jön a Trianon-szindróma – pár évtized alatt mind a szerb és a román, mind a cseh és szlovák politikai elitnek be kellett látnia: a magyarok olyan sokan vannak, hogy valószínűleg sohasem fogják tudni őket beolvasztani.
– Egy lehetőségük maradt azért: elüldözni a magyarságot.
– Ez a kialakult helyzet lényege. Innen eredeztethető a gyűlölet az országaikban élő magyar kisebbség ellen. Persze a többi nemzeti kisebbséget sem szeretik az utódállamokban, de a magyarokat azért utálják különösképpen, mert túl sokan vannak ahhoz, hogy fölszámolhatók legyenek. Ezért nemcsak természetes asszimiláció működik, hanem rendre kísérletet tesznek az elüldözésükre is.
– A világ közben hallgat, holott könnyen instabil geopolitikai helyzet alakulhat ki Európa szívében, mert minden utódállam állandóan újra akarja szabályozni a magyar kisebbséggel való viszonyát. A trianoni békeszerződés már nincs érvényben?
– A trianoni békeszerződést örök időkre hozták, bár a második világháborút lezáró, 1947-es párizsi békeegyezmény részben felülírta. Kivéve az első paragrafust, amely kimondja, hogy a magyar állam határai az 1938. január 1-jei állapot szerint állíttatnak vissza. Az 1938. január 1-jei határ pedig egyenlő az 1920. június 4-i trianoni határral. Azóta túllépett mindezen a történelem: míg a világháborút lezáró békeszerződés egyik paragrafusa sem érvényes ma már, addig az első pontja, amely visszaállította a trianoni békediktátumot, még mindig hatályos. Ilyen értelemben de jure a párizsi béke van érvényben, de facto viszont még a trianoni szerződés. Ez különösen azért fontos, mert a magyar kisebbség sorsát rögzítő kisebbségvédelmi egyezmények sem érvényesek.
– Létezhet-e olyan szerződés, amelynek idővel csak egyetlen pontja érvényes?
– Jogilag elképzelhetetlen, ezért nagyon érdekes a kialakult helyzet. Megítélésem szerint mindez az 1990 utáni mindenkori magyar kormányok felelősségét, pontosabban felelőtlenségét tükrözi. A második világháború ugyanis semmissé tette az utódállamokkal aláíratott 1919-es kisebbségvédelmi egyezményeket, így érvényességük jogilag megszűnt. Ugyanakkor a második világháborút lezáró békeszerződéshez egyáltalán nem kapcsolódott nemzetközi kisebbségvédelmi jogi csomag. Ezért napjainkban már csak az Európa Tanács és más nemzetközi szervezetek emberi jogi ajánlásait szokás figyelembe venni vitás ügyek megítélésekor.
– Vagyis ma minden ország olyan előírásokra hivatkozhat, amelyek számára a legkedvezőbbek?
– Az utódállamok mesterei a jogi sakkjátéknak. Ez ugyan visszaélés a joggal, de nem törődik vele senki, mert a nemzetközi jogban mindig az erősebb akarata érvényesül.
– A rendszerváltás óta hány történelmi lehetőséget szalasztott el a magyar politikai elit a trianoni békediktátum felülvizsgálatára?
– Legalább féltucatot. Két történelmi folyamat zajlott 1989-90-ben a térségben. Az egyik világtörténelmi jelentőségű: a kommunizmus bukása. A másik történelmi folyamat geopolitikai: a három trianoni utódállam közül Csehszlovákia önként, Jugoszlávia pedig véres háborúval bomlott fel. Mind a békés csehszlovákiai szétváláskor, mind a délszláv birodalom véres felbomlása során, sőt a Szovjetunió szétesését követően, Ukrajna létrejöttekor is lett volna lehetőség a trianoni állapot felülvizsgálatára.
– Ezzel szemben Magyarország ismerte el először Szlovákia államiságát, 1993. január 1-jén.
– Nem az a baj az Antall-kormánnyal, hogy elismerte Szlovákia önállóságát, hanem hogy előtte nem támasztott feltételeket. Antall József pedig mindig azt állította Csehszlovákia és Jugoszlávia státusa kapcsán, hogy amikor a trianoni és a párizsi békeszerződést aláírták, nem Szerbia és nem Csehország vagy Szlovákia kapta a magyar területeket, hanem Jugoszlávia és Csehszlovákia. Ha ezek az államok megszűnnek, új helyzet alakul ki jogi, politikai, katonai és biztonsági szempontból. Nekünk pedig lett volna történelmi lehetőségünk rá az utolsó szerb-horvát háború befejezéséig, különösen a Kalasnyikov-ügy során, hogy horvát szövetségben visszaszerezzük a szerbek által elvett területeinket. Horvát részről akkoriban felvetődött egy államszövetség létrehozásának gondolata Magyarországgal. Óriási jelentőségű lett volna a két ország szövetsége, ezért az akkori magyar kormány felelőssége igen komolyan felvetődik a horvát-magyar szövetség elszalasztása, a Szerbiához tartozó magyar területek, Bácska, Bánság, vagyis a Délvidék visszaszerzésének elmulasztása kapcsán. Ugyanígy elszalasztottuk a csehszlovák lehetőséget is 1992-93 fordulóján, pedig akkor még szlovák hadsereg sem volt. Emlékszem, amikor 1992. december 5-én találkoztam Pozsonyban Mečiar miniszterelnökkel, köszönés helyett mindjárt azzal fogadott: „Nem félünk ám maguktól!” Úgy tettem, mintha nem értettem volna a megjegyzését, de a táskámban ott lapult a csehszlovák hadsereg diszlokációjáról szóló térkép, így tudtam, hiába blöfföl, még nem alakult meg az önálló szlovák hadsereg.
– Mégis ölbe tett kézzel nézte a magyar kormány 1992 októberében a Duna-elterelést. Eközben a felbomló csehszlovák hadsereget készenlétbe helyezték a határ túloldalán.
– A történtek előtt Antall József rajtam kívül magához hívatta Für Lajos honvédelmi minisztert és Lőrincz Kálmánt, a Magyar Honvédség parancsnokát, s azt mondta nekünk: ha a szlovákok önkényesen megkezdik a határfolyó elterelését, készüljünk fel rá, hogy katonai mozdulatokra kerül sor magyar részről. Nem háborús csapatmozgás lett volna, hanem megelőző, önvédelmi hadmozdulat. Aztán nem történt semmi.
– De miért nem?
– Mert így döntött a miniszterelnök. Azt mondta Antall József a kormányülésen, hogy Magyarország ne tegyen semmit, várjuk meg, míg országunk gazdaságilag megerősödik, és közben a szomszédos országok darabjaikra hullanak, gazdaságilag lezüllenek. Ehhez képest mára összeomlott a honvédség, talán húszezer katonánk sincs. Sőt még az alakulatok teljes létszámkeretei sincsenek feltöltve. Ez katasztrófa, mert ha történne valamifajta nemzetközi konfliktus, Magyarország nem tudná megvédeni alapvető érdekeit.
– Viselkedése alapján a szlovák politika a legagresszívebb a régióban. Miért akarja Pozsony az egykori elcsatolt területtel együtt kisajátítani a magyar történelmet is?
– Ennek ezer évre visszamenőleges eszme- és társadalomtörténeti összefüggései vannak. A szlovákoknak soha nem volt független államuk, tehát nem alakulhatott ki a teljes spektrumú társadalmuk, ami létrejött, azt csonka társadalomnak nevezik a szociológusok. A szláv, azaz szlovák társadalom sohasem rendelkezett a társadalmat gazdaságilag, politikailag és eszmeileg vezető arisztokráciával, bankárvilággal és nagypolgársággal. A csonka társadalom pedig sérült lelkületet eredményez. Ezért tűnik logikusnak, hogy amikor megalakítják első államukat, visszamenőleg igyekeznek megkonstruálni saját történelmüket, az ezeréves hiátus okozóivá pedig a magyarokat kiáltják ki.
– A történelemgyártás a szlovák nemzeti címer sajátos megalkotásán is tetten érhető, és azon, ahogy visszamenőlegesen megváltoztatnak, átértelmeznek történelmi eseményeket.
– Ez a folyamat sokkal súlyosabb, mint ami Romániában zajlik. Ott a helykeresés a 19-20. század fordulója körüli mintegy száz évben nagyjából lezajlott, a szerbeknél még ennyi időre sem volt szükség. A szerb régi, vitéz, katonanép, komoly államisággal és hagyományokkal. A nem létező szlovák történelem előállítása azonban agresszív fellépést kíván. Ezt jelzi, ahogyan elorozták a címert tőlünk, a szlovák himnusz dallama is egy régi magyar népdal. Már a 1980-as évek Csehszlovákiájában megkezdődött az egykori felvidéki magyar arisztokraták, a Károlyiak, a Széchenyiek, a Batthyányak és mások nevének szlovákosítása. Még létezett a kommunizmus, de már szlovák történészek igyekeztek visszamenőleg alakítani a történelmen.
– Lassan magyarázkodni kell az ezer száz éves magyar történelmi múlttal kapcsolatban, miközben Szlovákia visszamenőlegesen vitatja Magyarország létezését. Hovatovább fontosabb államalapítónak tekintik magukat az egykori Hungáriában, mint a magyarság.
– Ez logikus következménye mindannak, ami eszmetörténeti szempontból a mai szlovákiai elit szívében és fejében zajlik. A szlovák állam fiatal, csak 1992. december 31-én hozták létre a volt kommunisták, Mečiarék. Amikor pedig kommunistából lesz valaki soviniszta, az a legszörnyűbb jellembeli változat, ezért a magyar-szlovák viszonyban a mostani összecsapás elkerülhetetlen volt. A szlovák nemzet vezetői láthatóan úgy érzik megteremthetőnek az önálló nemzeti entitást, hogy éles ellentétbe kerülnek a szomszédokkal.
Mindenekelőtt velünk, magyarokkal van bajuk, de mivel sok lengyel és ruszin is él Szlovákiában, biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb lengyel-szlovák és ukrán-szlovák feszültségről is hallunk majd.
– Jól értem: ha a magyar kormány nem engedi elterelni a Dunát, ha nem hagyja kisajátítani a magyar nemzeti címert, ha fellép a trianoni szerződés újratárgyalásáért, ma nincs feszültség a két ország között?
– Az Antall-kormány minden lehetőséget elszalasztott, és ez példátlan jogfeladás. Mintha nem is nemzeti kormány lett volna hatalmon. Annak idején azt gondoltam, Antallék előbb-utóbb felismerik a lehetőségeket, de valamiféle nemzetközi nyomásra vagy más, általam nem ismert okok miatt meg sem próbálták magyar érdekek szerint kihasználni a történelmi változásokat.
Az, hogy ezt a kérdést nem rendezték a független Szlovákia születése pillanatában, egyértelműen az Antall-kormány történelmi hibájaként róható fel. Ma már új helyzet van, hiszen lélekben, sovinizmusban és gazdaságilag már megerősödött Szlovákia. A mai szlovák hadsereg nagyobb, erősebb és harciasabb, mint a magyar. És akárhogy is gúnyolódunk azon, hogy a szlovák kormányban hatalmon vannak a szélsőségesek, az a kabinet egyértelműen szlovák nemzeti érdekeket képvisel.
– Jellemző, hogy Szlovákia Koszovó önállóságát sem ismeri el.
– Főként a trianoni utódállamok, Románia, Szlovákia és persze Szerbia nem ismerte el Koszovót, mert komoly nemzetközi és belpolitikai aggályaik vannak. A soviniszta szlovák politikusok még be is vallják: azért nem ismerik el Koszovót, mert azzal veszélybe kerülhet a Felvidék magyarok lakta sávja. A magyarellenesség láthatóan nagyfokú félelemmel is társul.
– Ez a párosítás pedig veszélyes robbanó elegy.
– Rendkívül veszélyes, mert ha úgy érzik, hogy sarokba vannak szorítva, előbb-utóbb erőszakos események is bekövetkezhetnek. Ebből a szempontból figyelmeztető, hogy a titkosszolgálatokat Szlovákiában az elmúlt tizenhat évben rendkívül sokszor és rendkívül durva dolgokra használta fel a mindenkori államhatalom.
– Pesszimisták szerint a Magyarország és az utódállamok közti viszony alakulása kódolva volt az 1989 márciusi, budai titkos paktumban.
– Utólag nézve, az egyezségbe foglaltak igaznak tűnnek. A rózsadombi paktum – ha igaz – a rendszerváltozásnak olyan, furcsa menetrendjét határozta meg, ami kétségtelenül magyarellenes. Szlovákia és Románia, miután beküzdötte magát az EU-ba és a NATO-ba, minden, a két szervezet számukra felhasználható előnyét kihasználja, egy pillanatra sem feledkezik el saját nemzeti érdekeiről. Magyarországnak viszont sok éve olyan neoliberális kormánya van, amely úgy viselkedik, mintha nem is létezne magyar érdek.
– Mi lehet a célja a magyar neoliberális politikai elitnek?
– A reformkorban alakult magyar liberalizmus, amely megteremtette a magyar nemzeti tudatot, 1890 és 1914 között történelmi torzulást szenvedett, amihez egy másik szempont is társult a századfordulón: a magyar liberalizmus radikális ága összefonódott a szabadkőművességgel. Az 1918-ban megalakult Károlyi-kormányt is három párt hozta létre: az egyik a Károlyi-féle Liberális Függetlenségi és ’48-as Párt, a másik a Jászi Oszkár elnökletével működő Országos Radikális Párt, a harmadik pedig a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. Ha megnézzük, mi történt Magyarországon 1994 után, a megszólalásig hasonló pártösszetételt találunk a koalíciókban, mint Károlyi idején, de a függetlenségi párt nélkül. Az SZDSZ ugyanis egyértelműen a Jászi-féle párt szellemi jogutódja, míg az MSZP – szóban – a szociáldemokráciáé. Az új magyar neoliberalizmus a megszólalásig a Károlyi-féle politikai konglomerátum. Magyarország és a magyar államiság tehát 1994-től – leszámítva a Fidesz-kormányzás rövid négy évét – neoliberális kézbe került, és ez a magyarázat a magyar-szlovák viszony torzulására is. Így érthető meg, hogy a Horn-kormány, a Medgyessy-kormány és a Gyurcsány-kormány miért nem törődik a magyar érdekekkel. Kizárólag egyetlen érdek létezik számukra: a nemzetközi kapitalizmus és a saját zsebük érdeke.
Jeszenszky Géza válasza az interjúra, a Magyar Hírlap december 12-iki számában jelent meg.
A felelőtlen beszéd veszélyei, Nem voltak elmulasztott lehetőségek a szomszédsági kapcsolatokban
Raffay Ernő a közép-európai viszályok magvát elhintő trianoni békével kapcsolatos publikációi és nyilatkozatai jóvoltából sokak által kedvelt történész. Nem feltételezem, hogy e lap december 3-i számában közölt hosszú interjúját Fico szlovák miniszterelnök megbízásából adta, de az bizonyos, hogy az abban foglaltaknak a pozsonyi kormánykörökben nagyon megörültek. A szlovák nacionalisták ugyanis 1990 óta azzal riogatják saját népüket és az európai stabilitást féltő kormányokat, hogy Szlovákiát fenyegeti a magyar revizionizmus, hogy a fiatal állam déli szomszédja el akarja tőle ragadni a Csallóközt, Gömört, talán még a szép Kassát is. Hogy Magyarország azért ragaszkodott a Mária Valéria híd újjáépítéséhez, hogy azon át rohanja le Szlovákiát. Azért van szükség Slota éberségére, a magyar határ mentén a szlovák államiságot szimbolizáló hatalmas kettős-keresztek állítására, a dunaszerdahelyi futballszurkolók móresre tanítására, hogy elriasszák a magyarok kedvét a támadástól. Lám, most az Antall-kormány egykori államtitkára állítja, hogy bizony, megvolt benne (és bizonyára másokban is) a szándék a magyar-szlovák határ megváltoztatására, csak a puha, tehetetlen magyar kormány elszalasztotta a kedvező alkalmat. Az alkalom – Raffay szerint – Csehszlovákia szétválásakor kínálkozott. Érvét azzal támasztja alá, hogy az új szlovák államnak még nem volt ütőképes hadereje, miközben Magyarország még rendelkezett ilyennel. Vagyis az akkor felelős posztot betöltő magyar politikus szerint akár háború árán is vissza kellett volna szerezni az egykor Magyarországhoz tartozó területeknek legalább egy részét.
„Quis quid optat, cito credit,” ki mit óhajt, könnyen hiszi, hangzik a bölcs szentencia. Mečiar volt szlovák miniszterelnök most állt elő azzal, hogy bizony Antall 1992. februárban követelte tőle a Csallóköz átadását, de ő keményen visszautasította a szemtelen magyar felvetést. Én, mint akkori külügyminiszter nemcsak cáfoltam Mečiar meséjét, de meg is magyaráztam (interjúk mellett a Magyar Nemzet szept. 22-i számában), miért képtelen az állítás. Többek között azért, mert ha akár csak célzásként ilyesmi elhangzott volna, Mečiar telekürtölte volna a világot, mekkora veszélyt jelent a békére nézve a magyar kormány. Raffay mostani kijelentései azonban mintegy cáfolják a cáfolatot és ezzel szinte igazolják a szlovák aggodalmakat, a fellángoló magyarellenességet. Ennél is nagyobb baj, ha hiszékeny honfitársaink elhiszik, hogy az elmúlt húsz évben „legalább féltucat” alkalmat szalasztottunk el a magyar határok megváltoztatására.
Valóban kellemes álmodozni és azt hinni, hogy Magyarország ma sokkal nagyobb is lehetne, meg bizonyára gazdagabb is, csak a gyáva Antall és kormánya, majd a következő kormányok nem éltek a kínálkozó lehetőségekkel. Raffay állításai azonban minden alapot nélkülöznek, puszta képzelgések, és a 90-es évek nemzetközi viszonyai tekintetében elképesztő tudatlanságról tanúskodnak. Annak idején én úgy tudtam, hogy Raffayt 1993 februárjában betegsége és ítélőképességének ebből fakadó megromlása miatt mentette fel a kormányfő. A mostani interjú (és hasonló tartalmú egyéb megnyilatkozásai) ezt igazolják.
Azzal egyetértek, hogy a fiatal szlovák állam jelenlegi vezetői hamis nemzeti mítoszokat gyártanak, és megpróbálják kisajátítani a közös, illetve helyenként a kifejezetten magyar történelmet. Felháborítóak és tűrhetetlenek a Magyarország és a szlovákiai magyar kisebbség elleni verbális, időnként pedig sajnos tettleges szlovák támadások. Ezekre azonban nem az érzelmek felkorbácsolásával és félrevezető állításokkal kell válaszolni, hanem a tények felsorakoztatásával, és a szlovák társadalom jóérzésű, tárgyilagos részével közösen kell gátat vetni az elszabaduló indulatoknak.
Raffay az interjúban az állítólagos határváltoztatási lehetőségek közül kettőt említ: horvát szövetségben vissza lehetett volna szerezni a Délvidék Szerbiához került részét, Csehszlovákia felbomlásakor pedig Szlovákia magyarlakta déli sávját. Az 1975-ben 35 állam, köztük Magyarország által aláírt és nemzetközi jogilag kötelező Helsinki Záróokmány megerősítette a II. világháború után létrejött határokat, de az érintett államok kölcsönös egyetértése esetén megengedi a békés határváltozást. Épeszű ember, aki akár csak felületesen ismeri hét szomszédunk gondolkodását, tudja, hogy „egyetlen barázdát sem,” egyetlen falut sem készek átengedni Magyarországnak. De ha valamelyikük erre mégis hajlana, minden állam lebeszélné róla, félve a precedenstől, a láncreakciótól. Tehát maradna az erő, a háború. Egy pillanatra tekintsünk el attól, hogy bármely erőszakos állami fellépés Magyarországot megfosztotta volna minden gazdasági és politikai támogatástól, kizárta volna az európai integrációból, és a NATO-tagság esélyétől megfosztva kiszolgáltatta volna a környező országok politikai és katonai beavatkozásának. De ismerve a mai magyar társadalom állapotát, hangulatát, hányan támogattak volna háborúval járó katonai fellépést?
Ilyennek a puszta felvetése is elsöpörte volna a kormányt! De ha tévednék, ha a 2004-ben a határon túli magyarok állampolgárságát is elvető társadalom pár évvel korábban kész lett volna vérét ontani ugyanezekért a magyarokért, milyen esélyekkel bocsátkozott volna harcba a magyar hadsereg?
Szövetség, akár államszövetség kellett volna a horvátokkal – állítja Raffay. Hiheti bárki, hogy a szerb gyámság alól szabadulni akaró horvátok készek lettek volna visszatérni az 1918-ban általuk felmondott magyar-horvát unióhoz? Magyar-horvát katonai szövetség Szerbia ellen? Az is valóságos csoda volt, hogy az 1991-ben még rendkívül erős Jugoszláv Néphadsereg nem tudta legyőzni a horvátokat, de országuk egy részét azért elfoglalta, és 1995-ben is csak a NATO boszniai katonai beavatkozása tette lehetővé, hogy Horvátország visszaszerezze az ellenőrzést országa egész területe felett. Szerbiától azonban egyetlen falut, egyetlen horvát-lakta vajdasági települést sem szerzett meg. Magyarország beavatkozása ezen semmit sem változtatott volna, de igen jól jött volna Belgrádnak, mert saját „belső” agresszióját a „külső” agresszió mintegy feledtette volna. És nem mellékesen szabad kezet kínált volna a vajdasági magyarok megtámadásához, elűzéséhez! Ilyen felelőtlen kaland természetesen soha nem fordult meg Antall és felelős munkatársai fejében!
1992-ben a magyar Országgyűlés tagjainak többsége elhitte a Duna-körösöknek, hogy Dunacsúnynál nem lehet a Dunát elterelni, s az erre készülő szlovákok csak blöffölnek. Antallal együtt én viszont komolyan vettem a veszélyt, és a nyugat-európai kormányok közreműködésével próbáltuk őket ettől visszatartani. Annyit el is értünk, hogy az Európai Közösség nyomatékosan felszólította mindkét felet, hogy tartózkodjék minden egyoldalú lépéstől – vagyis Csehszlovákia (akkor már ténylegesen Szlovákia) az eltereléstől, Magyarország pedig mozgósítástól, vagy más katonai lépéstől. Amikor októberben az elterelés megkezdődött, elvben megpróbálhattuk volna ezt katonai erővel akadályozni meg, de ez háborút jelentett volna. Nem az önálló hadsereggel Raffay szerint még nem rendelkező Szlovákiával, hanem a még fennálló Csehszlovákiának a magyarnál minden tekintetben jóval erősebb hadseregével. Ez nem képzelgés, ezt én pontosan tudtam. Hogy akkor mi lapult Raffay táskájában, azt nem tudom, de az erőviszonyok szempontjából az lényegtelen volt.
A szomszédságunkban felbomló föderációk minden tagjával jó viszonyban akartunk lenni, kivált azokkal az új államokkal, amelyekben jelentős számban éltek magyarok. Ellenséges szomszédoktól végképp nem várhattuk azt, hogy jól fognak bánni magyar kisebbségükkel. Ha Magyarország 1993-ban nem ismeri el Szlovákiát, ezzel egyedül maradtunk volna. Nem voltunk alkupozícióban, hogy az elismerésért cserébe területet, vagy az ottani magyarok számára autonómiát kérhettünk volna. Erre semmi sem késztette vagy kényszerítette az új országot. Mečiarék egyetlen dologtól tartottak: ha az önrendelkezési elv alapján a szlovákok kiválnak Csehszlovákiából, akkor a szlovákiai magyarok is kiválhatnak Szlovákiából. Ettől, illetve ennek más szeparatista törekvésekre gyakorolt hatásától erősen tartott is a Csehszlovákiát egyben tartani akaró nemzetközi közösség. 1992-ben a világsajtó tele volt az ottani magyar kisebbségről szóló cikkekkel. Ezek persze nem a kiválást, esetleg az autonómiát támogatták, csak ijesztgetni próbálták a szlovákokat ennek úgymond veszélyével. De az akkori vezető szlovákiai magyar politikusok jól tudták azt, amit – úgy látszik – Raffay nem tud: a magyarok jelentős részének 1945 utáni kitelepítése és a helyükre hozott szlovákok, valamint a kommunista korszak erőteljes iparosítása és az ezzel járó belső telepítések következtében a Szlovákia déli részén lévő városokban, Kassától Érsekújvárig, a szlovák elem került többségbe, tehát egy népszavazás esetén ezek aligha választanák Magyarországot. A vegyes lakosságú falvak esetében is kétséges lenne az eredmény. Ezzel szemben mind a szlovákiai magyarok, mind Magyarország joggal remélhette azt, hogy egy független Szlovákia a lakosságának jelentős részét (akkor 12 %-át) alkotó magyarokat meg fogja becsülni, velük és a szomszédos Magyarországgal jó viszonyra fog törekedni. Összhangban azokkal az európai kisebbségvédelmi normákkal és kötelező egyezményekkel, amelyekről Raffay ugyancsak nem tud – és a mai szlovák kormány sem akar tudni.
Homoki Géza, az Antall-kormány idején külszolgálatban dolgozott, levele 2008. december 8-án jelent meg.
Tisztelt Szerkesztőség!
Szlovákia létrejötte és a szlovák-magyar kapcsolatok örvén lapjuk december 3-i számában megszólalt hát Raffay Ernő is. Már várható volt. Bíró Zoltán, Für Lajos, Pozsgay Imre után ebben a sorban neki is megfellebbezhetetlen ítéletet kellett mondania Antall Józsefről és kormányáról.
A tények teljes ignorálásával – inkluzive. Mert mifelénk ki kéri számon a tényekkel és a tudománnyal szembeni kötelező alázatot, a pontosságot, az intellektuális embert jellemző óvatosságot, a tévedés lehetőségének fenntartását, vagy legalábbis a kétkedés bátorságát? Mifelénk minél nagyobbat durran egy állítás, nyilván annál igazabb is az. Például, hogy milyen alapvető hiba volt semmit nem tenni akkor, amikor a szlovákok megkezdték a Duna elterelését, és hogy ezért mekkora – természetesen történelmi (!) – felelősség terheli az akkori miniszterelnököt és kormányát.
Raffay Ernő ugyan megnézhetné a Külügyminisztérium irattárában, amit egy történész kutató meg is tenne, a külképviseleteinkről érkezett jelentéseket, amelyek a súlyozott európai államok kormányainak a kérdéshez való akkori viszonyulásáról számoltak be. Akkor képe lehetne arról, mit tett Antall József és diplomáciája az ország ügyéért. És ha mint parlamenti képviselő a maga idejében olvasta volna el ezeket a jelentéseket, most talán nem hivatkozna a vélelmezett tétlenséggel kapcsolatban holmi homályos sejtésekre és feltételezésekre. A Magyar Hírlapnak adott interjújában azonban, ha már könyvek között fényképeztette magát, minimálisan annyit illett volna visszakaparni az emlékezetében, hogy a magyar miniszterelnök semmilyen katonai mozgósításról nem rendelkezhetett, mert a mozgósítás jogát az alkotmányos tisztázatlanságot kihasználva Göncz Árpád vindikálta magának, aki már közönséges hazai útonállók blokádja idején kijelentette, hogy amíg ő államfő, addig a hadsereget ő nem engedi igénybe venni az útonállók ellen.
Raffay olyan ország miniszterelnökén kéri számon a passzivitást, amelyben az útonállók támogatója ezután a társadalmi béke őrzőjeként éveken keresztül a kiemelkedően legnépszerűbb politikus lett. Ha pedig a hadsereg mozdíthatatlan volt, az ország népe pedig annyira nemzeti érzelmű, hogy az útonállók támogatójának tapsolt, akkor Raffay Ernőnek a miniszterelnök minősítése mellett mégiscsak meg kellett volna neveznie, hogy kikkel kellett volna Szlovákiára nyomást gyakorolni. A katasztrofális média-törvénybe fulladt, a sajtó MSzMP általi, aljas privatizációját is kezelni képtelen Parlamenttel? Vagy azokkal, akik ma egy iszonyatot sem képesek elzavarni a saját végrehajtó hatalmuk éléről, hogy a főváros nagyzási tébolyba esett és milliárdokat számolatlanul szóró, ám városát tömény mocsokba züllesztő, amúgy még képviselői többséggel sem rendelkező főpolgármestere tolerálásáról ne is beszéljek. Kitartással végig vitték volna azok egy Szlovákia elleni fellépés kemény próbatételét, akik ma nyomasztó többségben tudomásul veszik, hogy a saját nemzeti ünnepük jubileumi évfordulóján saját rendőrségük vadállatként véresre verte őket? Az követ el történelmi hibát a nemzetével szemben, aki ezen feltételek ismeretében és az akkor egészen más feltételrendszerben kommunikáló EU-tól való eltávolítás lehetőségétől megzsarolva nemzetét védendő stratégiában gondolkodott?
Bizony, jó lenne a Magyar Hírlapban a 90-es évek időszakának kutatását és értékelését, amely már napjaink megértéséhez is elengedhetetlen lenne, olyan emberekre bízni, akik legalább a tacitusi „sine ira et studio” elvet tiszteletben tartják, és nem azért keresnek elégtételt, mert 1990-ben nem lettek miniszterek, államfő, vagy frakcióvezető. Ki-ki önmaga minősítése szerint.
Felvidék Ma összeállítás
