Ladányi Lajossal, a Magyar Koalíció Pártja Országos Elnökségének tagjával készített interjút az Élet-jel kárpátaljai folyóirat a kisebbségben élő magyarság, – ezen belül természetesen a felvidékiek – helyzetéről és a kitörés lehetőségeiről.
Ladányi Lajos volt parlamenti képviselő, szervezett iskolát, a szlovákiai szórványgondozó program egyik összeállítója. Ő képviseli a felvidéki magyarságot a Szülőföld Alap Kulturális, Egyházi és Média Kollégiumában. Életrehívója és fő szervezője szűkebb pátriája egyetlen olyan rock-fesztiváljának, mely egyben a műfaj versenyszerű seregszemléje. Mellesleg amatőr színjátszó és „szelíd” motoros. Végzettsége szerint informatikus. Nős, három egyetemista gyermek édesapja.
– Politikai elfoglaltságai mellett van úgynevezett civil állása is?
– Van. Szerencsére lényegében egybeesik közösségszolgáló tevékenységemmel. Nyitrán létesítettünk egy kulturális és információs központot. Annak vagyok a vezetője. Ez a központ a Felvidék egyik szórványszigetének magyarságát segíti. Mintegy tízezer szétszórtan, főként kis településeken, többszörösen hátrányos körülmények közt élő ember megmaradását, kulturális igényeinek kielégítését szolgálja.
– Már a fentebbiekből is kiderül, a Felvidéken sem egyszerű dolog kisebbségi politikusként, Kárpátalján elterjedt kifejezéssel: kisebbségi mindenesként élni.
– A politikai szerepvállalásnak egészen más tartalma van, mint egy, a többséghez tartozó, adott esetben szlovák közéleti ember vonatkozásában. A politika eszköz céljaink eléréséhez. S ezek nem csupán politikai célok, hanem ötvözik a kultúra, az oktatás területét, és a kisebbségi létünkből eredő más igényeket is. Aki a Magyar Koalíció Pártjában szerepet vállal, az tudja, hogy nemcsak egy szűk területen kell mozognia, hanem a kisebbségi lét minden szegmensét ismernie kell.
– Mi Kárpátalján megszenvedtük, megszenvedjük, hogy a köz-, a politikai élet területén megosztottak vagyunk. Ez Szlovákiában is tetten érhető?
– Jelenleg nem okoz problémát. Korábban három párt működött, melyek legfeljebb a választásokkor kötöttek valamilyen szövetséget, a köztes időszakban önállóan politizáltak. Most egyetlen pártja van a felvidéki magyarságnak. Szerintem ez nagyon jó lépés volt. Jó, hogy ezt a lépést 1998-ban megtettük, hisz a törésvonalak az egyesülés után eltűntek. Ötvözni tudtuk a liberális, a konzervatív és a kereszténydemokrata értékeket.
– Ezek az irányvonalak azért léteznek?
– Igen, hisz kisebbségi létünkből adódóan nekünk minden nézetnek teret kell adnunk, sajátos módon kell politizálnunk. De az is igaz, hogy nem lehetünk egyszerre konzervatívak és liberálisak, viszont toleránsaknak kell lennünk. Mi ezt megtanultuk.
– A kárpátaljainál a szlovákiai magyarság egyebek mellett abban is kedvezőbb helyzetben van, hogy országos szinten is markánsan meg tudja jeleníteni érdekeit.
– Amikor lehetőséget kaptunk arra, hogy egy koalíció részeként kormányzati szereplőként bele tudjunk szólni a nagypolitikába, felmértük ennek előnyeit és hátrányait is. Előnynek számított, hogy nem dönthettek a fejünk fölött, viszont politikai megfontolásokból több, a szlovákság szempontjából kényes, a magyarságot viszont erősen foglalkoztató kérdést jegelnünk kellett. Ilyen volt például a Beneš-dekrétum vagy az autonómia kérdése. 1998–2002 között, amikor kormányon voltunk, még a magyar egyetem kéréséről is csak óvatosan beszélhettünk. Viszont ez jó taktikának bizonyult, mivel a következő ciklusban már feltételként szabhattuk meg az egyetem, a magyar felsőoktatás kérdésének megoldását. Szerintem eljön az az idő, amikor az erre alkalmas és hajlandó szlovák erőkkel együttműködve tovább is tudunk lépni.
– A határ túloldaláról nézve azért nem fenékig tejfel a magyarság élete a Felvidéken sem. Elegendő, ha a Malina Hedvig-ügyre utalok, vagy a dunaszerdahelyi magyarverésre. Valóban ennyire feszült a helyzet, vagy ez csak a felszín?
– 1989 óta nem tapasztaltam ilyen mértékű feszültséget a szlovák társadalomban, ami elsősorban a többségi nemzet és a magyar kisebbség között jelentkezik. Ez szerintem abból ered, hogy intézményes szinten folyik a gyűlöletkeltés. Bizonyos hivatalok, intézmények tolerálják a magyarellenességet. Ilyen körülmények közt törvényszerű, hogy a tömeg, s főként a fiatalok úgy érzik, hogy ilyesmit szabad. A szélsőség sajnos nagyon ragadós dolog, s ha a fiatalok nem találnak megfelelő magyarázatokat, akkor elfogadják a magyarellenességet, s ez nagyon veszélyes, hisz ők lesznek a következő választásokon a meghatározók, s esetleg olyan pártokra adják le a szavazatukat, melyeknek szinte a programjában szerepel a magyargyűlölet.
– Mennyire felelős mindezért a többségi nemzet?
– Szerintem egy nemzetet nem lehet felelőssé tenni. A nemzet a vezetőit, választott képviselőit követi. A legveszélyesebbnek azt tartom, hogy a szélsőségek kormányszintre emelkedtek. Főleg a Szlovák Nemzeti Párt ideológiájára, nacionalista megnyilvánulásaira gondolok. Még nagyobb baj, hogy ezt a szlovák közéleti személyiségek tolerálják. Persze vannak ellenhangok, s tisztelet és becsület mindazoknak, akik meg mertek szólalni, ezzel együtt úgy érzem, hogy a szlovákság könnyen befolyásolható részében erős és elfogadott a kisebbség iránti gyűlölet.
– Tesznek, tehetnek-e mindezek ellen a magyarság vezetői?
– Tehetnek és tesznek is, hisz kinek, ha nem nekik kell felvállalniuk a helyzet kezelését, a kiútkeresést, az iránymutatást. Megszólítottuk a köztársasági elnököt, a kormányfőt. Kértük, üljünk le és tárgyaljuk meg ezeket a kérdéseket. A magyar és a szlovák kormányfő komáromi találkozója is a Magyar Koalíció Pártjának diplomáciai sikerei közé sorolható. Próbáljuk a szlovák kollégákat meggyőzni arról, hogy mindez nemcsak nekünk árt, hanem az egész szlovák társadalomnak is. Tárgyalunk korábbi koalíciós partnereinkkel, akikkel most ugye az ellenzéket alkotjuk. Meg kell vallanom, nagyon nehéz a mi oldalunkra állítani bárkit is, mert minden szlovákiai párt verseng a szavazatokért, s mivel most szinte divat a magyarellenesség, nagyon nehezen vállal fel olyan nézeteket, amelyet a szlovák társadalom többsége vagy jelentős része elutasít. Az ellenzék is nagyon óvatos, s ha rokonszenveznek is velünk, ezt nagyon óvatosan nyilvánítják ki.
– Létezik például szlovák–ruszin, vagy szlovák–roma feszültség?
– Szlovák–ruszin feszültségről nem tudok. Az pedig, hogy a szlovákságban van bizonyos előítélet a cigányság vonatkozásában, nem nemzetiségi alapú.
– Jelzés szintjén már érintettük az autonómia kérdését. Mennyi esélye van ennek Szlovákiában?
– Ez nagyon összetett kérdés. A párt bizonyos értelemben napirenden tartja, de a direkt megfogalmazás helyett azt mondja, hogy az önkormányzatiság híve. Egyszerű lenne kimondani: autonómiára törekszünk. Ám ez így csak üres szólam lenne. A mostani helyzet egy hosszabb folyamat eredménye, a kisebbségi létből adódó problémákat nem lehet egyik napról a másikra megoldani. Az adott helyzetben a leghasznosabb, ha az önkormányzatiság elmélyítésére törekszünk. Egy jól működő demokráciában sok fontos kérdés helyben dől el. Tehát ott kell döntéshozó helyzetben lenni. A szlovák társadalom egyébként nincs felkészülve az autonómia elfogadására. Az ilyen törekvéseket gyanakvással kezeli, elutasítja. Mi arra törekszünk, hogy a saját ügyeinkben mi döntsünk, s hogy ez milyen formában biztosítható, azt az állandó fejlődés, az adott társadalmi légkör dönti el.
– Szlovákiában teljes mértékben érvényesül az ilyen önkormányzatiság elve?
– Ha nem mi dönthetjük el, hogy például a tankönyvekben hogyan szerepeljenek a földrajzi nevek, akkor máris sérül ez az elv. Ennek ellenére, vagy éppen ezért mondom, hogy nem valami territoriális képződményben kell most gondolkodnunk, hanem annak elérésében, hogy a minket érintő kérdésekben – elsősorban a kultúra, az oktatás terén – jogilag megerősített, alátámasztott döntéshozó helyzetbe kerüljünk. Talán az lenne a legfontosabb, hogy e kérdések megoldása érdekében a többségi nemzet képviselői tárgyalóasztalhoz üljenek velünk. Legyen vita. De az a vita konstruktív legyen.
– Említette, hogy szórványgondozással is foglalkozik. Amikor az elszigeteltségben élőkről beszélünk, óhatatlanul felmerül az asszimiláció veszélye. A szlovákiai magyarságot fenyegeti a beolvadás?
– Fenyegeti, és éppen a szórványban élőket. A statisztikai adatok szerint e vidékeken kétszer olyan intenzitású a magyarság számának csökkenése, mint az egy tömbben élők esetében. A népszámlálás tanúsága szerint a szórványmagyarság száma húsz százalékkal csökkent. S ez nagyon riasztó. A párt stratégiai tanácsában azért is hoztuk létre a szórványműhelyt, hogy megállítsuk ezt az aggasztó folyamatot, ami egyébként a több mint félmilliós felvidéki magyarságból mintegy hetvenezer embert érint. Kidolgoztuk a szórványkezelő programot. Úgy ítélem meg, hogy az elméleti megalapozáson túlvagyunk, most a gyakorlati munkának kell következnie. Első lépésként vasárnapi iskolákat szervezünk. Újvár, Nyitra és Léva környékén létesítettük az első gyűjtőiskolát.
– Iskolaügyben azért adódnak más gondok is.
– Minden bizonnyal a tankönyvekben szereplő földrajzi nevek szlovák átírására gondol. Minden lehetségest megteszünk e nyelv és gondolatrombolás ellen. Hisz az senkit nem sérthet, ha egy magyar gyerek magyarul ismeri meg környezetét, anyanyelvén nevezi meg a számára, számunkra kedves helyeket. Ezt a jogot aligha lehet elvitatni.
Horváth Sándor
