A pünkösdi események krónikájának az Apostolok Cselekedetei bevezetőjében olvasható Szentlélek eljövetelének leírását szokták tekinteni. Emiatt aztán a rendkívüli jelenségekre, a glosszoláliára, magyarul a nyelveken szólásra, és a tüzes nyelvekre szokott terelődni a figyelem. A kisegyházak buzgó igehirdetői is ezzel a rendkívüliséggel szeretnék elkápráztatni hallgatóságukat az utcai igehirdetések kapcsán.
A pünkösdi nyelvcsoda és az 1.Korintusi levélben (12,1-11) olvasható hasonló jelensége között az a különbség, hogy az első esetben mindenki számára érthető megnyilvánulásról van szó, a második esetben pedig magyarázatot igénylő, részegséghez hasonló elragadtatott állapotról olvashatunk. De a jelenséget leíró nyelvezet, hasonlóságot mutat Jób testamentuma kumráni szövegével, illetve Ábrahám testamentuma leírásával. Mindkettő lényege, hogy úgy értelmezik, hogy aki ezt az adományt megkapta, az a mennyei istentiszteletbe tekinthet bele. Isten dicsőítésének egészen speciális formájába. Ezért az ilyen állapotban lévő emberek általában Isten magasztalásának himnuszait zengik.
János evangéliumában a Szentlélek vigasztalóként (14,26) illetve az igazság lelkeként jelenik meg (15,26). Ezek a nevek és kifejezések az Ószövetség vége az újszövetség elejének irodalmi hátterébe gyökereznek. Az ember érdeklődését alapvetően meghatározza lelki állapota. A prófétai meghívásoktól kezdve általános elképzelés volt, hogy a próféták, mint Isten emberei, mint a lélek emberei, valamilyen különös módon Jahve lelkébe részesülnek, az Isten lelkének hatása alá kerülnek. Az ihletett prófétai lelki állapotot ugyanis nem tudták semmi mással magyarázni. János evangéliumában ezt a lelket vigasztalónak, pártfogónak nevezi az evangélista. A másik jelző az „igazság lelke”. Ennek a kifejezésnek az újszövetséget megelőző kumráni irodalomban találjuk meg a megfelelőjét. Arról a lélekről van szó, amely megvéd a sátán, vagyis a gonosz lélek támadásaival szemben.
Mindezekből arra következtetünk, hogy olyan kifejezésről van szó, amely a mienkétől különböző emberkép alapján született. Az ember lelkének mai megítélése egyrészt azért nehéz, másrészt azért nehéz összekötni a mai lélekről szóló un. pszichológiai beszédmóddal, mert a modern beszédmód óvakodik a teológiai következtetésektől, az antik beszédmódból pedig hiányzik a lélek analitikus leírása. Annyi azonban közös mindkét beszédmódban, hogy egy emberi megnyilvánulásról beszélnek. Csakhogy az ember lelki vigaszát, ebben az esetben nem egy másik ember, hanem az Isten adja. A nem hívők tagadják ennek valódiságát és egészséges voltát, de a hívők ragaszkodnak hozzá, hogy van olyan vigasztalás, amelyet nem kaphatunk senki mástól csak az Istentől. Ez a vigasz túl lép a pszichológia tudományán, de nem lép túl az ember alapvető igényén. Úgy hisszük, és sokan ezt meg is tapasztalták, hogy Isten és Isten lelke éppen akkor segít bennünket, amikor már az emberi vigasz véget ér.
Az apostolok és evangélisták nem pszichológusok voltak, hanem Isten közelségét megtapasztalt emberek. Ez a közelség bennük hihetetlen örömet váltott ki, és olyan emberi energiákat mozgósított bennük, amelyet emberi pszichikai ráhatások nem tudnak kiváltani. Meggyőző erejük megsokszorozódott, munkabírásuk meg növekedett. Hallatlanul élesen meg tudták különböztetni a jót a rossztól, a jóra irányuló emberi törekvéseket a rosszra irányuló gyűlölet keltő dolgoktól. Isten lelkének hatásait szent Pál foglalta össze a legvilágosabban, amikor a lélek gyümölcseiről írt a Galata levélben (5,22): „A lélek gyümölcsei szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.„ Úgy gondolom, hogy mindenki, aki ilyen tulajdonságokat mutat, részesült Isten adományaiban. Ezek talán többet érnek, hasznosabbak és tartósabbak minden különleges extatikus megnyilvánulásnál.
Felvidék Ma, Dr. Benyik György
