Somogyi Alfréd ünnepi beszédének minden mondata augusztus 20-án, Somorján elevenünkbe vágott:
„Kilenc éve áll Somorján Szent István szobra. Nem egész egy évtized – s benne bő ezeregyszáz év emlékezete és üzenete. Szeretnék erről a szoborról beszélni. István király somorjai szobráról, de úgy, mint üzenő jelképek összességéről.
Nemzeti ünnepeink ugyanis soha nem a múltról szólnak csupán, hanem a máról és a holnapról. István király alkotása: a magyar államiság – nem egy históriai állapot, hanem a magyarok jelene, s a magyar ember lelki tartásának alapja is egyben. Az államiság nem az államot magát jelenti. Nem határokat és törvényeket, s legfőképpen nem a határok védelmezőit és a törvények megalkotóit. Hanem mindazt és mindazokat, akik az államiság ernyője alá tartoznak. Közösségeket kollektív kultúrájukkal, s a közösségeket alkotó egyéneket személyiségükkel, tartásukkal. István király óta a magyar államiság a magyar emberek identitásának egyik formáló tényezője.
Van ennek a szobornak egy tömör, szilárd és szögletes alapja. Kemény kőből készült, határozott élekkel. Legyen ez számunkra jelkép. Fehérségét össze lehet kenni, be lehet sározni – lehet István királyt lovas bohócnak is nevezni. De a kutyaütők botjai előbb vagy utóbb eltörnek a tömör anyag határozott élein.
Mi vagyunk ez a kő, és csakis mi szavatolhatjuk ennek tömörségét – összefogásunkkal, szilárdságát – gerincességünkkel és szögletességét – azzal, hogy tisztában vagyunk önmagunkkal, határainkkal és lehetőségeinkkel. Mert kell, hogy tudjuk: mit szabad és mit nem. De azt is tudnunk kell, hogy másoknak mit engedhetünk meg és mit kell kikérni magunknak.
Itt állunk István király szobra előtt, magyar földön, a szlovák nyelvtörvény árnyékában. Tudnunk kell, szilárd alapzatként, hogy ezt a törvényt nem az államiság lelkülete, hanem az államalkotók izzadságszagú kisebbrendűségi érzése szülte. És nem valamiért fogant, hanem ellenünk. Az istváni államiság lelkülete soha nem fogalmazott volna ilyen jogszabályt. S tetszik vagy nem: ki kell
mondanom: az istváni államiság lelkületéből fakadó tartásunkban ennyivel többek vagyunk. Ám ez a „több” nem szabad, hogy más nép fölé emeljen bennünket. Ez a „több” azért van, hogy érthetővé legyen számunkra a támadás, átláthatóvá a módszer és kiszámíthatóvá a támadó lelki indíttatása. A maradó kő alapjain állva tehát – értjük mi a velünk történő dolgokat…
Féljetek! Ezt üzeni István király talapzatának a jelenlegi pozsonyi politikai elit. Burkoltan bár, de félreérhetetlenül!
Féljetek. Ha nem lesztek olyanok, mint amilyennek mi szeretnénk látni titeket, akkor féljetek! Ha nem hagyjátok magatokat átformálni, akkor féljetek!
S ha nem akartok félni, akkor változzatok meg úgy, ahogy mi szeretnénk, s akkor majd nem kell félnetek! Rúgjátok ki magatok alól a tömör, szilárd és szögletes alapot, hagyjátok el a határozott éleket. Ha nem, akkor féljetek!
Kedves, félelmet üzenők! Tisztelt államalkotók. Én, szülőföldemen élő, nyelvemben és kultúrámban másodrangúsított, magyar voltom miatt megbízhatatlannak tartott, egyébként a napirenden elvárt lojalitást társadalmi beágyazottságom révén felmutató polgár, tisztelettel kijelentem: megtartom az alapzatomat, és nem félek!
E szobor diszkréten elrejtett, ám fontos eleme a trón, vagy a szék. Innen néz ránk István. Ez a diszkrét rejtettségben meghúzódó, ám biztonságot jelentő, s egyben megpihentető szék, nemzeti történelmünk jelképe. Csak ebbe beágyazódva tudunk kifáradás nélkül megmaradni. Ám nem nyel el, hanem kinőhetünk belőle, s bár testünk a múltat jelképező székben pihen, abból mégis kiemelkedik a fej: az értelem, a gondolat, az értés és a szó helye.
Ez a jelkép arra figyelmeztet, hogy nem elég tanítani és tananyagot átadni, hanem nevelni, oktatni, a múlt bölcsességébe beágyazni, biztos hátteret adni, gondolkodni, beszélni, mondani, kimondani – ez a kötelességünk! Nem véletlenül írja a Biblia a választott nép egy-egy sorsfordító eseményével összefüggésben, hogy „mond el ezt fiaidnak és fiaid fiainak”. A múltunk ismerete biztos hátteret ad.
Segíts te is, kedves barátom, a magad helyén és a magad módján munkálni az utánunk jövő fiak számára ezt a biztos helyet. Faragni, szögelni, kárpitozni ezt a trónt. Mert tudniuk kell, hogy kik ők!
Tudniuk kell, hogy honnan jönnek, milyen nép fiai! Tudniuk kell, hogy a véren szerzett és küzdelmek árán megtartott szülőföld nem eladó, el nem cserélhető és el sem hazudható. Még az állami történelemkönyvek lapjain sem.
Tudniuk kell, hogy nekik is van helyük ebben a világban. Hogy létezik számukra is egy trón, vagy egy szék, amelyből sokkal könnyebb előre nézni. Mert akinek nincs meg ez a helye, nincs ilyen diszkrét oltalma, hátországa, az lehet sikeres és népszerű ember, de előbb utóbb elveszett ember lesz, mert ha nincs hová leülnie, megfárad, s az utca lesz a hajléka. Ha nincs hol megpihennie és feltöltődnie – ha nem tudja, hogy hová tartozik, maximum egy híd alatt tudja csak meghúzni magát. De mi védi ott a hátát? Az istváni államiság az önmagában biztos közösség kéznyújtását hordozza magában, nem pedig az elvtelen behódolást és mások kegyeinek keresését.
És van ezen a szobron egy kard, egy országalma és egy korona. Ez a három szimbólum egy közös jelképet hordoz, hiszen a kard markolata is valójában egy kereszt. S a keresztyénség jelképe így, mintegy védőernyő borítja felülről a szobrot.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Itt vagyunk leginkább híján az istváni államiság megélésének. Mert egyedül az Istenbe vetett igaz hit tud tartással rendelkező emberré formálni. A hit jelenti a magabiztosságot, s egyben a korlátot is, hogy a tartás nehogy fennhéjázó nagyképűséggé torzuljon.
Megmaradásunk, sőt felemelkedésünk záloga az Istenhez való kötődésünk. A magyar nemzetnek – sok minden más mellett – leginkább megtérésre és evangéliumra van szüksége. István királytól kezdve látható történelmünkben, hogy a hit, nemzeti dicsőségünk és államiságunk egyik legfontosabb épí-tőköve volt. Amikor meggyengült a magyarok hite, mert feladtuk, vagy éppenséggel engedtük, hogy számunkra idegen izmusok vésőjével kivéssék azt a helyéről, akkor elmúlt az ezredéves államiságunk és megbomlott a nemzeti egységünk is. Ha a hit helyére újkori prioritások, vagy netán világfalusi szabadelvű érdekek költöznek, akkor illúzió marad számunkra az összefogás, egyre kevesebbek által sóvárgott állom lesz az egység és előbb-utóbb jelkép-üzenetek nélküli faragott kővé degradálódik ez az István szobor is. A hit ugyanis erőt ad és értelmet a mindennapok küzdelméhez.
Hiszen felvidéki magyar emberként, amikor nyelvünkről, kultúránkról, iskoláinkról, gyermekeinkről, megmaradásunkról van szó, akkor hit nélkül, csak a magunkét tudjuk védeni, s ha valaki többnek vagy jobbnak látszót kínál – könnyen eladóvá válik ez a szép tömör, szilárd és szögletes alap, amely egykor kemény kőből készült, határozott élekkel.
De a hittel élő ember nem a magáét védelmezi, hanem azt, amit Istentől kapott! Az Úrtól vett át megőrzésre és kamatoztatásra. Azt pedig semmi áron el nem lehet adni, mert eljön egykor az elszámolás pillanata ott az Isten ítélőszéke előtt!
Kedves Barátom! Ha még megvan, akkor őrizd, ha elveszítetted, akkor keresd újra a te hitedet, lelki tartásodat, magyar identitásodat, mert mindaz, amivé lettél, az Úr Istentől való. Ám amivé formálódsz földi életed esztendei alatt, arról majd neked kell számot adnod egykor Isten színe előtt. Őrizd hát az istváni államiság lelkületét, amiben benne van keresztyénséged, kultúrád, nyelved, magyarságod, szülőfölded. Benne van az, amire visszatekinthetsz, és beletartozik az is, amiért előre tekintve immáron neked van felelősséged!
Benne van a jövőd is!”
Felvidék Ma
