Október 29-én, csütörtökön volt Koós István: XXI.c.I. című kiállításának megnyitója a Pozsonyi Magyar Galériában. A tárlatot Kalita Gábor, a galéria művészeti vezetője nyitotta meg, a következő szavakkal:
„A rimajánosi születésű, ma Rimaszombatban élő Koós István festőművész pályáját, mint a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága tanácsának tagja immár húsz éve követem figyelemmel. Az ő számára ez az első pozsonyi bemutatkozást jelenti. A mi számunkra, a Pozsonyi Magyar Galéria kiállításszervezői számára pedig azt a jó érzést sugározza, hogy ismét bemutathatunk egy vidéken élő képzőművészünket, aki tagtársunk a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságában, egyben a Szlovákiai Képzőművészek Uniójában.
Persze nem a véletlen műve a művésszel és műveivel való jelen találkozásunk itt a koronázó város szívében. Ugyanis ebben az évben Koós István aktív festői pályájának harmincadik évfordulóját ünnepelhetjük meg közösen – az alkotó mostani kiállításával.
El Grecoról, a görög származású spanyol festőről maradt fenn az utókor számára az alábbi kis történet: egy alkalommal a festőt legjobb barátja látogatta meg. Egymás üdvözlése után az ajtóban így sóhajtott fel a vendég. – Kint tűz a nap, gyere velem te is ki a szabadba, ne ülj itt ebben a lefüggönyözött, rideg, sötét műteremben! El Greco, miután töltött a barátnak egy pohár bort, ismét kezébe vette az ecsetet, s így felelt: – Ne haragudj, de nem megyek veled, mivel a napsütés zavarná azt a fényt, ami – a bensőmben világít.
Nos, az a hozzáértő, aki tanulmányozza Koós István képeit, s próbál azonosulni a művek szellemi, vizuális jelenésével, egy idő után ráébred arra, hogy az alkotó szinte nem is ecseteivel festi az adott képet, hanem – a bensőjéből sugárzó fénnyel. Erre a megállapításra a festő világűr témakörű sorozatának képei felelnek igazán, amelyek kimondják az értőknek szóló örök filozófiai tételt: a sötétség olyan, mint a világosság.
Koós István nagyméretű táblaképei is – amelyeket a korábbi években láthattunk kiállításain – a kozmosz, a fény és a sötétség, a végtelen témakörét dolgozzák fel, érzéki, virtuóz színpárosítással nonfiguratív vásznain. Az alkotó megértette, hogy az egész isteni világteremtés fényszőtte kompozíciója a világosság és a sötétség, a látható és a láthatatlan, ami csakis a lelkünkkel, a tudatunkkal látható. A fény, – amely az alkotót a mai napig is felettébb foglalkoztatja – nem fizikai jelenség. Ugyanis a fénysebesség nem mérhető, csupán kiszámítható, mivel az ilyen sebesség kísérletileg sem állítható elő, tehát a költő szavaival élve – megáll az idő. Szakírói nyelvre lefordítva; a fényt szellemi erőnek is mondhatnánk, a halhatatlanság, a romlatlanság, a hitelesség, a világosság, s az élet hordozójának. S éppen ezek az isteni fogalmak foglalkoztatták, s foglalkoztatják a világ alkotó lelkeit a múltban is, ma is.
Gondoljunk csak Mondrian fényben úszó virágzó fáira, vagy Georges Braque fénylényeire, aki szinte az őrületig fokozta – festményein keresztül tolmácsolva – a gondolatot; a fények – fénylények, vagyis – élőlények.
Koós István rimaszombati műterméből elhozta nekünk a Végtelen film című nagyméretű alkotását is. A végtelen jele festővászonból készült, amelynek kolorált felülete – végtelen. Nincs keretbe zárva, lebeg a térben, s mindannyiunkat – gondolkodásra késztet. A végtelent, a világmindenséget modelláló, színes, illusztrált műalkotás líraiságot is rejt, egy indokot, amely az értő, gondolkodó ember számára elviselhetővé teszi világi dolgait, az aggasztó érthetetlenségeket, a felismerhetetlenség hatását, melyek napirendi szinten körbevesznek, aggasztanak mindannyiunkat.
A festőművész Tükör előtt című diptichonja, vagyis kettős képe tulajdonképpen az imagináció festői eszközökkel való remek megjelenítése. A tükör válaszok sorát adja annak, aki – előtte áll. A válaszokat – lehet tudtunk nélkül – mi adjuk, ezeket – belső énünk fogalmazza meg. Ajánlom mindannyiuknak, nézzenek bele Önök is a diptichon tükrébe, lehet közelebb jutnak az itt kiállított művek alkotójának képi, -lelki világához, s közelebb jutunk a festő számunkra, a befogadók számára küldött, rólunk is szóló vizuális üzeneteinek értelmezéséhez, megfejtéséhez.
Koós István Munkácsynak című festménye az első látásra megfejthetetlennek látszó kalandot nyújt az alkotás szemlélőinek. Tulajdonképpen a festő ismét a hatalmas teret sejtető végtelen témakörét dolgozta fel hagyományos festői kellékek – képkeret, festővászon – alkalmazása mellett. Ám a festővászon kilép a keretből, képzelőerőnk ismét a világmindenséget, s az űr, tér hatalmasságát véli felfedezni. S a térben egy hatalmas tehetségű alkotót, azt a Munkácsyt, akinek csupán neve hallatára is – olvashatjuk ezt akár egy mai festmény címkéjén – minden magyar szív – nagyot dobban.
Koós István portréi valóban egy tágabb értelmezésű szakírói felmérést érdemelnének, ami persze korán sem férne be egy tárlat megnyitóbeszédének szűkös keretei közé. Persze semmi esetre sem kerülheti el figyelmünket az a tény, hogy Koós többnyire az ember belső arcát kívánja ábrázolni, a látszat másodlagos, az alkotó célja a lélek tükrének megjelenítése, ahol a modellt, az emberi arcot – a felismerés helyettesíti.
Az emberi lépték az, amely kellemesen meglepett engem is, a Pozsonyi Műtermek csoport néhány tagját akkor, amikor már alkotások a helyükre kerültek, amikor már nyugodtan értékelhettük, megnézhettük a képeket; ugyanis az olykor az egész világmindenséget átölelő témák, a világegyetem, a végtelen-, az emberi jellem magasabb szintű témaköre, az elvont világ ábrázolása régi, már patinát fogott képkeretei amolyan kedves emberséget árasztanak túldimenzált, telekommunikációs csodákkal megtűzdelt mindennapjainkban. Persze, mikor a gyerekkori emlékeket idéző, itt függő cirádás gobelinkeretet nézegettem, amiért picit meg is dorgáltam az itt bemutatott alkotót, hirtelen eszembe jutott a kerti törpe esete. Most persze ez nem az a történet, amikor Európa leghíresebb művészeti szakírói és galeristái terjedelmes értekezéseikben megmagyarázták a giccset és a kerti törpéket, a dolgok teljesen másról szólnak, a fent említett fogalmaknak is van jelentésük és helyük a művészetekben, az emberi érzelmekben. De íme a történet; nyáron meghívást kaptam egy házaspártól egy magángyűjtemény megtekintésére. A Slavín melletti villa hatalmas, ablakok nélküli, műfénnyel megvilágított alaksorában olyan korabeli és kortárs műtárgyak garmadát láthattam, amelyeket megirigyelt volna Európa bármelyik rangos múzeum-galériája. Habár a tulajdonos üzletember, beszélgetésünk folyamán kiderült, hogy egy hatalmas művészettörténeti ismeretanyag birtokában áll, s valóban hozzáértően beszélt a gyűjteményében található értékes műkincsekről. Fent, a bauhaus stílusban épült villa hatalmas nappalija, terasza a legmodernebb berendezési csodákkal volt ellátva. S most következik az, amiért ezt a történetet elmondásra érdemesnek tartottam; amikor már távoztam volna, a házigazda felesége így szólt hozzám: – most megmutatnánk azt a helyet, ahol – a munka, a nehéz tárgyalások után – képes a férjem a legjobban pihenni. A ház mögötti óriásterasz mellett, egy sövény mögött hat kertitörpe pózolt a simára nyírt füvön, mellettük egy ülőke. – Tudja, képes vagyok itt órákat üldögélni… Nagyokat gondolkodom, s hát – otthon érzem magam…
Úgy érzem, mi is otthon érezzük magunkat akkor, amikor Koós István a mai alkotó eszközeivel megfogalmazott elvont képeit szemléljük. Annak ellenére, hogy ezek az alkotások a végtelen, a világegyetem, a lélek témakörét dolgozzák fel, mégis emberi léptékű vizuális jelenésben, megfogalmazásban szólnak felénk, nem feledve esendőségünket, bátorságunkat, élni akarásunkat a szép iránti vonzódásunkat.
Koós Istvánnak – kiállítása alkalmából hadd kívánjunk – a festő alkotói szótárát használva – végtelen alkotóerőt, jó egészséget, hogy a jövőben még számos nagyszerű alkotással, kiállítással lepjen meg mindannyiunkat, ezzel is gazdagítva a szlovákiai magyar képzőművészeti élet sokszínűségét, színvonalát.”
Kalita Gábor, Felvidék Ma
Koós István, a kiállító művész
A kiállításmegnyitó látogatói
Koós Istvánt kérdezi Bárdos Ágnes
