Bizony, sokféle nyájszellem létezik. Olyan is, mely önmagáról abban a téves hitben leledzik, hogy ő tulajdonképpen közösségi szellem. S mint tudjuk, az öntévesztés mindig bajjal jár. Messzehatóan káros következményei lehetnek, sajnos nemcsak magára az öntévesztőre, hanem mindenre és mindenkire, ami és aki valamilyen módon kapcsolatba kerül vele. Így van ez akkor is, ha az öntévesztő akár jószándékkal bír, de a cél elérésére használt eszközei nem megfelelőek, nem tiszták.
Különösen így van ez, ha olyan emberről van szó, aki írástudónak hiszi vagy vallja magát, anélkül azonban, hogy tisztában lenne az írástudó felelősségével. S egyáltalán: a felelősség valódi értelmével.
Sokféle közösség is létezik, természetesen. Messze vezetne sorra venni azokat az ismérveket, amelyek egy közösség jellemzői, azonban van, ami minden közösségre érvényes kell legyen.
Hogy hová, kikhez, kik közé tartozunk, vagy akarunk tartozni, sokat elárul önmagunkról. Hogy hogyan tartozunk valahová, mit és hogyan teszünk, cselekszünk e hovatartozás érdekében, sokat mond arról, hogy milyenek vagyunk mint egyének, de mindenekelőtt, hogy milyen tagjai vagyunk annak a közösségnek, melyhez tartozónak tudjuk magunkat. Önmagában a közös célok sohasem elegendőek ahhoz, hogy valódi közösségről beszéljünk. Egy bandának is lehetnek közös céljai, de attól még a banda nem lesz közösség. A cselekvésnek a közösség számára üdvös célokra kell irányulnia s alapvetően igaznak és tisztességesnek kell lennie ahhoz, hogy a kívánt eredményt elérje, természetesen így lesz legnagyobb erkölcsi és szellemi hozadéka a közösséghez tartozó egyén számára is.
Ilyen értelemben lehet cselekvés egy írásba foglalt „aggódás” is, mely egy hallomásból eredő véleményre alapoz. Hogy jó, vagy rossz cselekvésnek minősíthető-e, az esetünkben egyenes arányban áll az igazságtartalmával s annak következményeivel.

Úgy gondolom, sokan azok közül, akik olvastuk, megdöbbentünk és felháborodtunk Balassa Zoltán írásán. Kérdezhetném azonnal azt is, hogy milyen jogon vádolhatja valaki így, ahogyan ő teszi, a svédországi magyarokat, s ezen belül az erdélyi magyarokat? Egyetlen, féligazsággal sem bíró, hallomásból ismert véleményre alapozva? Higgyem azt, hogy – esetleg hivatásos nemzetféltőként – oly nagy sokkot váltott ki belőle ez a vélemény, hogy elfelejtett utána nézni, tájékozódni, valójában hogyan is áll a nemzeti identitás megőrzésének kérdése a svédországi magyaroknál? (A népszámlálás érdekében, persze..)
Szívesen hinném, ha nem lenne ez a mód olyannyira ismerős minden idegszálamnak. Közülünk sokaknak, akik nem azért vagyunk itt, mert „olyan feltételek között dolgozhattunk”, hogy már nem érdemes hazatérnünk, biztosan szintén ismerős. Módszerként is. Amikor nem kérdeznek, hanem vádolnak, támadnak. Pontosan azért, mert ragaszkodunk nemzeti és egyéni identitásunkhoz.
Aki vádol, támad, az mindig pozícióelőnyben van. Akit vádolnak, támadnak, annak kell bizonyítania, ha a vádak nem igazak: védekeznie kell.
Én ezt most nem teszem. Mert megalázó bizonyítani azt, ami önmagáért beszél annak, aki valóban látni akar. Aki pedig nem látni és láttatni akar, hanem úgy „harcol”, hogy keres magának valakit, akibe belerúghat, az nem méltó ellenfél. Nagyon szégyelleném magam a gyermekeink előtt, ha életünket, életüket egy elhibázott írás valótlanságainak tükrében kellene néznem.

Mindazoknak, akik tájékozódni kívánnak a svédországi magyarok közösségépítő tevékenysége, nemzeti identitásuk megőrzését célzó munkája iránt, ajánlom figyelmébe a Svédországi Magyarok Országos Szövetsége honlapját: www.smosz.org , valmint az Északi változatok – Tófalvi Zoltán beszélgetései Skandináviában élő magyarokkal c. kötetet.( Mentor Kiadó Marosvásárhely, 2000).

2010. március 3.
Tóth Ilona
A Svédországi Magyar Anyanyelvápolók vezetőségi tagja
Felvidék Ma