A szlovák miniszterelnök a közelmúltban kijelentette, hogy a magyar állampolgárság felvétele a felvidéki magyarok számára a szlovák állampolgárság elvesztését jelentheti. (…)
Tudom: a forgatókönyv kész van, melynek szerzőjét úgy hívják: Eduard Beneš, s melynek vezérelvét Klement Gottwald így fogalmazta meg 1944. május 11-én a moszkvai rádióban: „…nincs messze a pillanat, amikor megkezdődik hazánk megtisztítása a német és magyar áruló söpredéktől.” A forgatókönyv 1944-ben Londonban és 1945-ben Moszkvában született. A „Kassai Kormányprogramként” csúfolt és 1945. április 5-én kihirdetett Moszkvai Kormányprogram a felvidéki magyarságot kollektív bűnösnek titulálta. Ennek többek között az lett a következménye, hogy a magyarok elvesztették csehszlovák állampolgárságukat. A teljes jogfosztás – a kormányalakítás után – négy évig tartó (1945-1949) tömeges rablássá, deportálásokká, kitelepítésekké, a magyar kultúra felszámolási gépezetévé, illetve bírói embervadászattá, tehát a hatalom közönséges bűntetteivé fajult. Az „etnikai homogenizációt” szolgáló folyamatban mintegy 30 ezer csehszlovákiai magyar polgári személyt deportáltak kényszermunkára a Szovjetunióba, 1945 nyarán pedig több mint 36 ezer magyart toloncoltak ki szülőföldjéről. Több ezer magyart pedig szlovákiai munkatáborokban és koncentrációs táborokban tartottak fogva. 1945. augusztus 2-án Beneš 33-as számú dekrétuma a kollektív bűnösség elve alapján csaknem minden csehszlovákiai magyart megfosztott állampolgárságától. Az 1945-ben kiadott 88. számú elnöki rendelet alapján „munkatáborozás” címén Csehországba deportáltak mintegy 44 ezer magyart. A deportálásoknak több halálos áldozata volt, magyar családok százai csonkultak meg. A belső telepítésekkel, a megfélemlített magyarok menekülésével Csehszlovákia 1945. decemberében kétoldalú tárgyalásokra kényszerítette Magyarországot, amely 1946. február 27-án aláírta a lakosságcsere-egyezményt. Ennek következtében a csehszlovák hatóságok 1947-ben és 1948-ban összesen mintegy 76 ezer felvidéki magyart telepítettek át Magyarországra, és ugyanők csaknem 74 ezer szlovákot toboroztak Magyarországon az áttelepülésre. Emellett mintegy 44 ezer magyart deportáltak Csehországba.
A magyarok kitelepítésének előrehaladtával elégedetlen csehszlovák hatóságok az 1946. június 17-én kiadott kormányrendelet értelmében megkezdték az úgynevezett reszlovakizációt. A felvidéki magyarokat választás elé állították: vagy szlováknak vallják magukat, s akkor megkapják állampolgárságukat, vagy nem, s akkor vállalniuk kell a további bizonytalanságot és üldöztetést. A kitelepítéstől és az üldöztetéstől való félelem, a féktelen magyarellenes kampány hatására mintegy 135 ezer magyar család – azaz 410 820 ember – kérte magyar nemzetisége megváltoztatását. A kérelmek elbírálását követően 326 679 csehszlovákiai magyart nyilvánítottak szlováknak, 84 141 kérelmet elutasítottak. Több mint 200 ezer magyar ilyen körülmények között is nyíltan vállalta magyar nemzetiségét.
A magyar állampolgárság megadása az elszakított magyar nemzetrészek tagjai számára evidencia. Már a Beneš által kezdeményezett kisantant tagjai sem támogatják Fico elképzeléseit, hiszen Románia és Szerbia is elismeri a kettős állampolgárság intézményét. Sőt, praktizálja is azt. Legalábbis időlegesen…
A formálisan deklarált demokratikus elvek álcája mögé bújt szlovák nacionalista államvezetők – felismervén a nyugati megfigyelők, kisebbségi biztosok, főbiztosok tartalmi vonatkozások iránti farkasvakságát – érdekeik kockáztatása nélkül a prioritások megkérdőjelezéséig merészkednek. Ez a jelenség igen veszélyes a magyarság számára. A kialakult helyzet okai az ismert politikatörténeti tények, a világháború utáni területi rendezések „rendezetlenségei” mellett főként arra vezethetők vissza, hogy a szuverenitásukat visszanyert népek – így Szlovákia – vezetői is a történelmi idők különböző rétegeiben keresik nemzeti identitásuk legitimitását.
A problémát valójában nem az önrendelkezésre való törekvés, vagy a kettős állampolgárság intézményének következményei jelentik – ezek minden népet megilletnek –, sokkal inkább az a tény, hogy az érintett közösségek helyzetük újradefiniálását, politikai és társadalmi életük újjáalakítását kizárólag a nemzetállami keretek között kívánják megvalósítani. A kelet-közép-európai civilizált együttélésnek további komoly akadálya a demokratikus hagyományok hiánya és a meglévő államkeretek multinacionális jellege.
Azért fontos e témát tudományosan (is) körüljárni, mert a jelenleg kialakult politikai konstelláció jelentős mértékben befolyásolja Magyarország és az elszakított magyar nemzetrészek politikai és társadalmi helyzetét. A szlovák és magyar szociokulturális közeg lényegi eltérései ugyanis már önmagukban is tartós konfliktusforrást képeznek, az új helyzet pedig erőteljesen rossz irányt szab a probléma alakulásának, természetesen a nacionalista politikai vezetők nyomására. A nemzetállam ábrándját kergető társadalmi csoportok és azok politikai képviselete számára ugyanis az európai normákhoz tartalmi vonatkozásokban is közelítő magyarok értékrendje már nem csupán hagyományos értelemben jelent kihívást. A szubjektív elfogultságon túl – az „ezeréves elnyomás” ideológiájára alapozott, de vehemensen eltitkolt kisebbrendűségi érzés mellett – az igazi problémát az jelenti, hogy a magyar jelenlét és magatartás a manipulált szlovák nemzeti önépítés objektív kritikájaként jelenik meg. A felvidéki magyarok olyan kontrollcsoportként vannak tehát jelen az önálló Szlovákia életében, amelyik alapvető akadályát jelenti az elavult, 19. századi nemzetfogalmon alapuló kvázi modernizáció kiteljesedésének.
A szlovák kormányfő jelenlegi elképzelésének szépséghibája az, hogy kísértetiesen hasonlít Beneš második világháború alatti és utáni magyarellenes népirtási kísérletére. Beneš azonban sokkal tehetségesebb politikus volt, mint a jelenlegi szlovák miniszterelnök, illetve Beneš beteges magyarellenes politikai koncepcióival sokkal nagyobb befolyása volt a nemzetközi politikára, a nagyhatalmak vezető politikusaira, mint most Ficonak. Beneš nemzetközi tapasztalatait, széles körű összeköttetéseit, jó szervezőképességét, diplomáciai fondorlatosságát, apró termetéből adódó kisebbségi defektusait, taktikai ügyességét össze sem lehet hasonlítani Fico hisztérikus magyarellenes kampányszövegeivel, hiszen ez utóbbiak meg sem közelítik Beneš hatalmának és befolyásának intenzitását. Mégis: nagy veszélyt jelentenek a felvidéki magyarság számára. A kérdés csak az: Vállalja-e Fico e kijelentéseinek és azok gyakorlati megvalósításának politikai és fizikai következményeit…? Köztudomású, hogy Beneš 1948-ban – komoly depresszióban szenvedve – agyvérzésben halt meg. Ez tanulság lehet a szlovák kormányfő számára…
Nem kérünk a fűtetlen marhavagonokból, a teljes jogfosztásból, az ötvenkilós csomagokból, a deportálásból, a kitelepítésből, az öngyilkosságnak álcázott magyarverésekből, gyilkosságokból! Benešnek sem sikerült a felvidéki magyarok kiirtása és likvidálása. A jelenlegi és a választások utáni szlovák politikai vezetésnek sem fog sikerülni! Ehhez azonban a mi összetartásunkra, közös akaratunkra, építő jellegű együttmunkálkodásunkra van szükség, nem pedig egymás mocskolására és a széthúzásra. Ez korparancs!
Tarics Péter, okl. politikai szakértő, Felvidék Ma
