A II. világháború egyik legnagyobb magyar katasztrófája volt a 2. magyar hadsereg pusztulása a Don-kanyarban. 1943 januárjában a szovjet hadsereg általános támadást indított. Ennek esett áldozatául a Voronyezs térségében harcoló 2. magyar hadsereg; 40 ezren vesztették életüket, 70 ezer katona került fogságba, akik közül szintén tízezrek pusztultak el. Szinte nincs olyan felvidéki család, akinek ne érintené valamelyik hozzátartozóját a doni katasztrófa.
A rendszerváltás előtt nemigen lehetett megemlékezni a katonákról, akik mint a németekkel szövetséges haderő tagjai a Szovjetunió ellen harcoltak.
A Szovjetunióban sok hiányossággal küszködő 2. magyar hadsereg 1942 nyarán azt a megvalósíthatatlan feladatot kapta, hogy egy több mint 200 kilométeres szakaszt védjen a Don mentén, amelyet egészében el sem foglalhatott, mert a szovjetek három hídfőben is meg tudták vetni a lábukat. Már az augusztus-szeptemberi hídfőcsaták súlyos veszteségekkel jártak, amikor pedig 1943. január 12-én a nagy erejű szovjet ellentámadás megindult, a honvédség katasztrofális vereséget szenvedett.
1943 január elején egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a szovjet támadást valamelyik doni hídfőből fogják megindítani. A páncélelhárító fegyverekkel, harckocsikkal nem rendelkező, vontatóeszközök hiányában mozgásképtelen tüzérségű magyar hadsereg nem tudott ellenállni a szovjet túlerőnek.
A 2. magyar hadsereg pusztulása az egész nemzetet megrázta. Szinte minden családtag gyászolt vagy reménykedve várt haza valakijét a doni hadszíntérről. A 2. magyar hadsereg java része elesett, de az oroszokat is súlyos veszteségek érték. A sérelmeket, a kölcsönös gyászt azonban nem lehetett őszintén kibeszélni. Sem nálunk, sem a Szovjetunióban. A győztesek és legyőzöttek – megszállók és betolakodók – új, kötelező „barátsága” hamis alapokon nyugodott. A jeget Nemeskürty István műve, a Requiem egy hadseregért, majd pedig Sára Sándor tévésorozata, a Pergőtűzben törte meg. De a jégtáblák továbbra is ott úsztak a Don vizén. Sára Sándor filmjét 1983-ban rövidre vágva ugyan bemutatták, de a szövegekből készült könyvet a megjelenés után néhány héttel bezúzták. A teljes film bemutatására még tíz évet kellett várni.
Sárának olyan segítőtársai akadtak ebben a munkájában, mint Csoóri Sándor, aki nemcsak hogy elkísérte néhány vidéki útjára barátját, hanem a kései tanúvallomások hatására megírta A magyar apokalipszis című, döbbenetes erejű történelmi esszéjét a doni magyar katasztrófáról. Csoóri ebben a jelentős és nagy visszhangot kiváltó művében úgy láttatja velünk a magyar hadsereg doni tragédiáját, hogy olvasása közben rádöbbenhetünk arra: miként szorult a magyar nép a történelem perifériájára a huszadik században. Történetfilozófiai mélységben tárja fel a Don-kanyarhoz vezető utat és azt is, ami az apokalipszist követte. Sára Sándor monumentális filmalkotása, a Pergőtűz, nemcsak képi nyelvre fordítja Csoóri magyar apokalipszisát, hanem a mintegy 120 koronatanúval el is mondatja a katasztrófa óráit és napjait. A „szereplőket” tekintve úgy is mondhatnánk, hogy a filmóriás: történelem felül- és alulnézetben. Sára felismerte, hogy szinte az utolsó pillanatban ragadja meg a történelmi lehetőséget, amikor Voronyezs túlélőit még megvallathatja. A filmdráma „szereplői” valóban utat engedtek a negyven év óta elfojtott lávának, hogy kibeszéljék magukból az átélt iszonyatot. Gondoljuk csak el: a doni hadsereg túlélőinek, akik szinte egy életen át a lelkükben és a testükön hordozták a kegyetlen háború emlékeit, hallgatniuk kellett az átélt szörnyűségekről, mert a háború végéig tilos volt erről beszélni, és némák maradtak a béke évtizedeiben is, mivel egy fasiszta háború gyászvitézeinek tekintették őket. S a százezernyi férfit gyászoló özvegyek, árvák, szülők is hallgattak, mert az ország 40 éven át nem volt kíváncsi a fájdalmaikra.
A szovjet áttörés helyszínén, a Voronyezstől 70 kilométerre fekvő Bolgyirjovka község mellett 1997 nyarán emlékhelyet avattak. A környékbeli tömegsírokból mintegy kilencezer, a harcokban elhunyt és korábban a magyar csapatok által eltemetett katona földi maradványait helyezték végső nyugalomra az itt felállított kopjafák alatt. A bolgyirjovkai emlékművet Törő György fafaragó művész – egykori katona, nyugállományú ezredes – tervezte és készítette. A felülnézetből a Szent Koronát idéző emlékhely középpontjában egy hármas halom emelkedik, rajta kopjafa, egy negyedtonnás, kétnyelvű feliratos márványkővel. Félkörben további hat kopjafa áll, összességükben a honfoglalás hét törzsére, illetve – faragványaikkal – hét magyar tájegységre emlékeztetve.
A magyar hadtörténelem legsúlyosabb vereségében tehát több mint négyszer annyi ember veszett oda, mint történelmünk másik hasonlóan sorsfordító kudarcában, a mohácsi csatában.
A 2. magyar hadseregről bővebben az alábbi honlapon olvashat: Link
