Egy pozsonyi magyar diplomata magyarázkodik, feddésre számíthat a feljebbvalóitól – úgy hírlik. Több mint egy hónap után egy blogger támadta meg egy interjúban elmondott véleményét, azután meg a szélsőségesen nacionalista parlamenti párt esett neki. S most arra kell válaszolnia a magyar külügyminisztériumban, miért nem viselkedett, nyilatkozott diplomatikusan.
Azt mondják, hallgatni arany. Bizonyára. Ám lehetnek helyzetek, amikor az ember elengedi magát, s véleményt mond olyan dolgokról is, amelyek kényesnek számítanak ilyen vagy olyan okból. Mondjuk: ha egy diplomata az állomáshelyén az általa tapasztaltakról beszél olyankor, amikor nem éppen ideális viszonyok uralkodnak országa és vendéglátója, pontosabban két nemzet között. Egy diplomata ilyenkor magyarázkodásra kényszerül. Hetekkel azután, hogy elmondta, amit elmondott.
Mercurius szárnyai olykor a kelleténél lassabban repítik a hírt oda, ahol felszisszennek vagy felüvöltenek rajta.
Pedig hát mit is mondott a diplomata? Azt például, hogy a magyar kettős állampolgárság lehetőség. “ Kinyílt egy kapu Magyarország és a külhoni magyarság között, ezzel a lehetőséggel szívük és a lehetőségeik szerint élhetnek a magyarok, és mindazok, akik a gyökereiket keresik, úgy érzik, hogy közük van a magyarsághoz. Cinizmus ugyanakkor arról beszélni, hogy a Felvidéken lojalitásból, vagyis hűségből nem kérnék a magyar állampolgárságot. Mikor ilyen határozott szankciók és ellentörvények léteznek, a hűség, az önkéntesség mértéke nem mérhető.. .” (bumm.sk)
Ezek a gondolatok nem igazán bántják a kései olvasót és háborgót. Sokkal inkább az az eszmefuttatás, amit a magyar állampolgársági törvény másfajta itteni fogadtatásáról fejt ki, pedig nem a sértés, hanem az értés, a másik megértetése munkálhat mögötte. Szlovákia saját Trianon-traumája. “…a szomszédos országok közül az egyetlen, amely teljes egészében Magyarországból szakadt ki. Senki sem kérdőjelezi meg szuverén állami létét, de megszületésének körülményei atipikusak voltak. Azt is mondhatnám, nem standardok. Ezzel együtt járt a sok nem szlovák állampolgár gyors asszimilációjára való törekvés. Ha összevetjük az 1910-es népszámlálási adatokat a mostanival, mindenféle elfogultság nélkül látni fogjuk, hogy a szlovákság jelentős része az utóbbi évtizedekben asszimilálódott, az identitása nem szilárdulhatott meg. Ezek az emberek is visszatalálhatnak magyar gyökereikhez, úgy gondolom, minden második szlováknak voltak magyar nagyszülei.”
Egy bizalmas jelentésben a hivatásos diplomata üzenhet haza ilyesmit, médiának azonban jobb, ha nem beszél róla. Jobban teszi, ha ennek nyilvánosságra hozatalát a Wikileaks-re hagyja… Különben neki magának lesz baja belőle. Főleg ha még azt is hozzáteszi: “Szlovákia az állami attribútumokat mint egyfajta licencet vette át, nem pedig sok évszázados küzdelemben harcolta ki őket. A szlovák társadalom ezeket a jegyeket magán viseli, történelmet és identitást nagyon nehéz mesterséges eszközökkel kialakítani. A Cirill és Metód kultuszt meg a Szvatopluk kultuszt egy magyar keserű mosollyal veszi tudomásul. Van fogalmunk arról, mi történt ezen a területen, tudjuk, spontán, népi Cirill és Metód kultusz nem volt, Szent Istvánt ellenben északon is tisztelték. Furcsa, miként ugrották át a hittérítők a mai Magyarország területét. Semmi nyomuk nincs, ezért keserves erőfeszítésnek, a hiányzó alappillérek utólagos pótlására tett kísérletnek tűnik a kultusz erőltetése.”
S ezt még megtetézi azzal a véleménnyel, hogy szerinte “az Európai Unión belül két végletet képviselő állam került egymás mellé. Szlovákia, amelyik a nemzeti eszmét nagyon komolyan veszi, az a létezésének egyik alappillére, és a balliberális vezetésű Magyarország, amelyik igyekszik megfeledkezni arról, mit jelent a magyar nemzet, az európai közeghez való alkalmazkodási készség jellemzi. Az unió mindkét szemléletet elfogadja. Most a választások ezt kiegyensúlyozták – ha úgy tetszik. A trágár szélsőségességet természetesen nem tanultuk el, de a nemzet komolyan vételét igen”. Egészségesnek a nemzeti eszmét a diplomata akkor tartja, ha az tényekre épít, és nem “… amennyiben kitalált alapokra helyezkedik. Márpedig a szlovák felfogás fontos nemzeti és történelmi kérdésekben virtuális alapokra helyezkedik, ennek megvan a kockázata. Ellentörvénnyel ezt a kockázatot nem lehet csökkenteni.” Csak a tények nagyobb tiszteletével. Amúgy a magyar-szlovák kapcsolatokban a legnagyobb gondot épp a virtuális valóság jelenti szerinte. “Azt szoktam mondani, Trianon Szlovákiát is sújtja lélektani értelemben: a nemzetközi közösség elismert egy szuverén államot, de ez nem jelenti azt, hogy történelmet is adott hozzá. Szlovákiában egy virtuális történelem kialakításának kényszere munkál, ez egy lélektani teher. Akkor tudnánk ettől megszabadulni, ha tiszteletben tartanánk a tényeket, és azokra is hagyatkoznánk. Jó lenne, ha erről nyíltan tudnánk beszélni” – vélekedik, s mert mindezt hangosan is elmondta, most szankció vár rá.
Aki jártas a nagypolitikában, azt mondja: joggal, mert bár tényeket állított a diplomata, nem kellett volna róluk beszélnie. Vagy nem így kellett volna fogalmaznia. Egy sokat próbált ellenzéki politikusunk is így gondolja.
Mi meg úgy véljük: néha érezheti magát kétségbeejtően kilátástalan helyzetben egy diplomata is – különösen a sok, diplomáciailag korrekt „süketek párbeszéde” után, s nem csoda, ha olykor erről nyíltan is beszél.
{iarelatednews articleid=”27726″}