Szlovákia is azon országok közé tartozik, ahol sok minden nem csak arról szól, amiről első látásra szólnia kellene. Bizonyos fokig a sport, a hoki is ebbe a kategóriába tartozik.
A világbajnokságra készült videoklip előre jelezte ezt. Bornírt gusztustalanságával előre igyekezett megfogalmazni a „lényeget”: itt mi vagyunk otthon.
A szlovák hokisport és a szlovák társadalom nagy része tehát azon túl, hogy világbajnoki ambíciókat dédelgetett, üzenni is akart önmagának és azoknak, akik az ilyen üzenetre fogékonyak, hogy a sportsikeren túl ebben az eseményben a nemzeti önépítés fontos elemét is látja.
Az elképzelés viszont vastagon nem jött be, a szlovák hokisok túl korán kiestek a versenyből. Magam úgy gondolom egyébként, hogy a sors durván bánt velük, a tudásuk alapján az 5.-7. hely valamelyike megillette volna őket. A sport azonban nem ilyen összefüggések alapján működik.
A szlovák társadalom pedig nekifogott feldolgozgatni ezt a helyzetet. A reagálások sokrétűek, ám a történetnek kétségkívül van némi pedagógiai célzatú üzenete is.
Az ugyanis a helyzet, hogy a szlovákság – bár történelmében kétségkívül átélt kritikus időszakokat is -, a huszadik században sok mindent túl olcsón, majdhogynem ingyen kapott meg a történelemtől. Ez sokakban kialakított egy torzult hozzáállást, amely mintha azt mondatná velük: „ mi az automatikus sikerekre vagyunk kódolva, még a foci és a hoki is azt célozza, hogy megmutassa, mi nagyobbak vagyunk annál, ami a lélekszámunkból adódik, nekünk a siker kijár.”
A kép persze olyan vonatkozásban is egyoldalú, hogy a folyamatot egyirányúan szeretnék működtetni. A siker csak a miénk, a kudarc legyen a másoké. Nemzetközi szerződésekben a nekünk előnyös passzázsokat betartjuk és betartatjuk, az előnytelenek viszont számunkra nem léteznek. A szolidaritásról való elképzelésük is egyirányúan működik: az EU-ban jó, ha a gazdagabbak megnyitják a pénztárcájukat és a strukturális alapokon keresztül támogatnak minket, de ha más kerül bajba, ott mi már nem akarunk segíteni. Az országon belüli viszonyokat illetően is: az rendben van, hogy Szlovákiában a szlovákság otthon van. Ez azonban nem jelenti azt, hogy másokat innen ki kellene utálni, olyanokat, akik itt szintén otthon szeretnének lenni.
Egy szó, mint száz: mindenkinek, a szlovákoknak is meg kell tanulniuk, hogy a kerítés számukra sem kizárólag kolbászból készült. Az életnek vannak napos oldalai, de vannak árnyoldalai is.
Olyan nincs, hogy valaki egyszer s mindenkorra megnyeri a történelmet. A jelenért és a jövőért is újra és újra meg kell küzdeni. S az elismerést sem adják automatikusan: egy népet az kovácsol nemzetté, ha nehezebb időben is gyakorolja a szolidaritást, ha a közösség tagjai odafigyelnek egymásra. Csak úgy nem lesz „holubičí národ”, ha megtapasztalja, hogy a rosszabb időkben rá nehezedő nyomások esetén sem porlad szerteszét. Ha képes áldozatokat is hozni a közösségért.
Persze, elismerendő, hogy nagyon nem mindegy, milyen egy nép lelkiállapota. A túlzott, szinte már pubertás szlovák önbizalom bizonyára jelen van, mint alkotó részerő az elmúlt évek szlovákiai gazdasági sikereiben, fejlődési dinamikájában is. Ám történelmi vaksága tetten érhető az elvesztegetett energiákban, az ország számos régiójának leszakadásában, sok társadalmi réteg deklasszálódásában is. S ott a paranoid szlovák-magyar viszonyban is. Amelynek margójára újfent megjegyezném, hogy a szlovákok felé címzett tanítómese érvényes ránk is. Mi is csak akkor leszünk igazi közösség, ha kibírjuk a nyomásokat, ha nem fordulunk el a közösségi igényektől, ha nem a könnyebb, de számunkra semmit nem hozó utakat választjuk.
Vaktában üvöltözött „Slovenskóóó, do toho!” helyett tehát: Szlovenszkó, ideje lenne felnőni. S a másokkal kapcsolatos számlákon észrevenni a „tartozik” rubrika mellett a „követel” rovatot is.
Csáky Pál
