Géresi Róbert, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház magyar ajkú püspökhelyettese hozzájárult korábban megfogalmazott nyílt levelének közléséhez, amelyben a két szlovák ajkú egyházmegye és a Zsinati Elnökség szlovák tagjainak Tusán megfogalmazott állásfoglalására reagált.
A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház két szlovák ajkú egyházmegyéjének és a Zsinati Elnökség szlovák tagjainak állásfoglalása, mely egyházunk tervezett és a zsinat elé kerülő ratifikációs nyilatkozatának elutasításaként született 2011. április 17-én, felvet néhány olyan kérdést, melyek mellett nem mehetünk el szó nélkül.
Az egyház a világban él. Küldetése az, hogy a világ világossága legyen. Ha jó úton halad, hatással van a világra, a szeretet Istenének üzenetét éli meg és hirdeti. Viszont a világ is hatással van az egyházra. Kihívásokat hoz, kérdéseket tesz fel, új és új helyzeteket teremt. A társadalomból érkező hatások kihívást jelentenek az egyház és az egyházban élő egyének számára. Ez minden korban érvényes.
Református egyházunk a történelme során soha nem volt egyszerű helyzetben. A reformáció idejétől kezdve − gyakran politikai értelemben is − széttagoltságban élt, aminek nem mi voltunk az okozói. Az egység tudata végig követhető a Kárpát-medence reformátusságának hitében. A mi hitünk a Szentírás által megalapozottan ugyanazokon a hitvallásokon áll, a mi gyülekezeteink ugyanazon elvek alapján élnek, liturgiánkban ugyanazon a módon dicsőítjük az Istent, a mi lelkészeink ugyanazt a palástot viselik, a mi templomaink egyazon elv szerint épülnek: mi itt a Kárpát-medencében és a világnak azon a pontjain, ahova innen a hit eljutott, egyek vagyunk.
A reformáció idejétől folyamatos a református egyház jelenléte abban a térségben, melyben élünk. A református egyház túlnyomó többsége magyar ajkú volt és jelenleg is az. Évszázadokon keresztül tudott együtt élni a magyar ajkú és a nem magyar ajkú kálvinista közösség. Az egymást segítő testvéri szeretet jelen volt az egyházban. Ez a szolidaritás eredményezte azt a mai napig is emlékezetben tartott eseményt, hogy az ellenreformáció idején a nehéz helyzetbe jutott cseh protestánsok megsegítésére lelkészek tucatjai indultak és váltottak hazát. A szlovák ajkú reformátusok az egyházunk keretén belül éltek, szolgáltak, növekedtek. A nyelvi alapon történő önmeghatározás túlhangsúlyozása a XIX. században kezdődő és a XX. században folytatódó erőteljes nacionalizmus következménye. Az első világháború utáni politikai változások új helyzetet teremtettek a református közösségek számára. A magyar ajkú reformátusok nagyon nehezen dolgozták fel a történteket, a szlovák ajkú reformátusok néhány vezetője úgy látta, hogy eljött az az idő, amikor saját nemzeti érdekieket előtérbe helyezhetik.
Miközben az állásfoglalás aláírói azt fogalmazzák meg, hogy a csatlakozás támogatói az 1918-at megelőző időket szeretnék újjáéleszteni, megfeledkeznek arról, hogy az elmúlt néhány évtizedben egész Európa a XX. század elején létrejött nacionalizmussal átitatott nemzetállam-koncepciót kívánja túlhaladni. Ezt a célt szolgálja a nemzetállamok mindenható szerepének fokozatos leépítése. Az államhatárok légiesülnek, vámunió működik, a fizetőeszközök megszűnnek, az európai gondolkodás sokkal inkább határokon is átívelő régiókban gondolkodik: abban, hogy az államhatárok ellenére is nőjön össze az, ami összetartozik. A nyilatkozatot aláírók a XX. század oly sok keserűséget és fájdalmat okozó nemzetállam eszményképét támogatják. Nem értem, hogy lehet fejlődésként értékelni azt a 90 évet, mely többek között az emberi történelem legnagyobb pusztítását hozta az egész emberiségre. A két világháborút a nemzetállamok mindenhatósága, az etnikailag homogén államok megteremtésének gondolata gerjesztette, hatalmas pusztítást végezve minden oldalon. Térségünkben pedig 40 éven keresztül a kommunista diktatúra rombolta az egyházat: ez is az elmúlt 90 év öröksége. A határokat megszüntető Európa tanult mindebből és nem ezen az úton jár, hanem az integráció útján. Ha az államhatárokon átívelve a régiók szorosabbra vonhatják együttműködésüket, vallási közösségektől sem vitathatja el senki ezt a jogot.
Az állásfoglalás aláírói „nagymagyar” szándékról, mint a Szlovákiai Református Keresztyén Egyházat fenyegető veszélyről írnak. Mélyen hallgatnak viszont arról, hogy egyházunkban a szlovák nemzeti érzések sok esetben indokolatlanul túlfűtöttek. Ha visszatekintünk a kommunista diktatúra utáni időre, mindez nyomon követhető. A szlovák ajkú egyházmegyék létrejötte valóságos igényt elégített ki. De az már nehezen indokolható, hogy a szlovák ajkú egyházmegyékben a magyar nyelvű szolgálat szinte nem is létezik, a magyar ajkú egyházmegyéket pedig a szlovák testvérek tulajdonképpen kétnyelvűnek szeretnék látni. Mivel lehet magyarázni azt, hogy − egy-két tiszteletre méltó kivételtől eltekintve − a szlovák anyanyelvű lelkipásztor testvérek nem tudnak magyar nyelven szolgálni? Miért nem érzik missziói területnek azt a több ezer református gyülekezetet, mely közösséget alkot államhatárok fölött is?
Meggyőződésem, hogy a szlovák ajkú református testvéreink egy része önmagát károsítja. Csak egy ország határain belül, annak is főleg keleti régiójában, földrajzilag is kis területen, pár gyülekezet által önmagát meghatározva él és gondolkodik. Mi, magyar ajkú reformátusok egészen más helyzetben vagyunk. Számunkra a Kárpátalján (korábbi Szovjetunió), Délvidéken (korábbi Jugoszlávia), Erdélyben, Magyarországon élő reformátusok közeli testvérek. Ugyanaz a hit, egyházi hagyomány, nyelv, kultúra határozza meg őket, mint bennünket, szlovákiai – korábban csehszlovákiai − magyar reformátusokat. Ugyanazt a Bibliát olvassuk 1590 óta, ugyanazokat a zsoltárokat és dicséreteket énekeljük, ugyanaz okoz örömet és bánatot. Utazhatunk sok száz kilométert keletre, délre, nyugatra, olyanokkal találkozunk, amilyenek mi is vagyunk. Számunkra Debrecen, Kolozsvár, Sárospatak, Budapest, Munkács, Szabadka és Kassa ugyanazt jelenti: odahaza vagyunk testvérek között. Bár a gátlástalan politikai akarat Szelmenc esetében még egy községünket és gyülekezetünket is kettéhasította, bennünk, reformátusokban az összetartozás tudatát megszüntetni nem tudta. Mikor a kommunista Romániában a hallgatás falát egy fiatal református lelkész, Tőkés László megtörte, mi mindannyian együtt aggódtunk az életéért, lélekben csatlakoztunk azokhoz, akik testükkel vontak élő pajzsot a temesvári református parókia köré. Lelkészeink és gyülekezeti tagjaink elsőkként indultak el a bizonytalan és forrongó Erdélybe, hogy gyógyszert, élelmiszert, segélyt vigyenek. A pusztító nacionalista jugoszláviai háború idején mi együtt voltunk azokkal, akiknek házát és református templomát szétlőtték, akiknek menekülniük kellett szülőföldjükről, mert nem akartak a délszláv érdekekért harcolni és meghalni. Református népünk azonban nem csupán a Kárpát-medencében él. A diaszpóra magyar reformátussága Európa sok jelentős városában, Észak-Amerikában és Dél-Amerikában is közösséget alkot. A világ nagyon sok országában van magyar református gyülekezet. Mi ővelük is közösségben vagyunk. Kérdezem a szlovák reformátusok képviselőit: miért nem élnek soha a lehetőséggel, hogy ezzel a közös örökséggel és a jelennel megismerkedjenek? A szlovák lelkészek a palást felvétele mellett miért nem akarják megismerni mindazt, ami a Kárpát-medence és az innen származó, sok országban megtelepedett reformátusságot jelenti? Hisz szlovák református testvéreink is ennek a lelki örökségnek részei, ugyanazt a hitet élik meg, ha más nyelven is. Mi az akadálya az összetartozás megélésének?
Az állásfoglalás aláírói biztosan tudják, hogy a Szlovákia Református Keresztyén Egyház két évtizede tagja a Magyar Reformátusok Tanácskozó Zsinatának. Annak megalakulása idején is megtapasztalhattuk, hogy a szlovák ajkú reformátusok egyes képviselői „nagymagyar” vádakkal illették ezt a folyamatot. Bizonyos csatornákon keresztül nemzetközi református szervezeteknél is tiltakozásuknak adtak hangot. Mindezek ellenére a Tanácskozó Zsinat létrejött és azóta is szolgál: konferenciák, rendezvények, publikációk sorozatával gazdagítja ma is gyülekezeteink életét. Vajon érte-e bárminemű sérelem a szlovák ajkú reformátusokat amiatt, hogy a magyar ajkú reformátusok létrehozták és működtetik az említett szervet? A megalakulásnál tapasztalható ellenkezés után az elmúlt két évtizedben volt-e ok a tiltakozásra?
Mindannyiunk által figyelt adat, hogy Szlovákia területén hány magyar és hány szlovák református él, de a lényegen nem változtat. A magyar reformátusok túlnyomó többségben vannak. Egyházunk azonban a többség által biztosított tolerancia megvalósíthatóságából példát mutat mindenki számára. Egyházunkban lehetővé vált nyelvi alapon egyházmegyét alakítani. Tehát területi autonómia működik a Szlovákiai Református Keresztyén Egyházban. Egyházunk lehetőséget biztosított és támogatta a szlovák ajkú gyülekezetek létrehozását (pl. Kassa). Az azt igénylő gyülekezeteink átléphetnek a szlovák ajkú egyházmegyékbe. A szlovák egyházmegyék önmaguk választják meg szlovák ajkú püspökhelyettesüket és főgondnokhelyettesüket. Tehát az összegyházi választott szerveknél is autonómia biztosított a szlovák nyelvű kisebbség számára. Ezt a lehetőséget és jogot a magyar többség soha nem kérdőjelezte meg, soha nem vitatta el.
Ha egyházi törvényeink lehetőséget biztosítanak ilyen autonómiára, akkor a többség miért nem élhet azzal a természetes lehetőséggel, hogy csatlakozik egy nagyobb közösséghez, ha ezt nem kívánja ráerőltetni a szlovák kisebbségre? Nincs itt belekényszerítve senki semmibe. A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház teljes önrendelkezése, alkotmánya, zsinatának jogalkotói lehetősége, felelőssége és minden választott egyházi szervének megbízatása megmarad. Milyen lelkület általi indíttatásból kívánják a szlovák ajkú reformátusok választott vezetői ezt a lehetőséget elvenni a magyar ajkú reformátusoktól?
Az állásfoglalás alkotói arról is írnak, hogy a magyar egyházmegyék területein szlovák ajkú reformátusok is élnek. Igen, ez így van. A magyar egyházmegyék területén szolgáló lelkészek túlnyomó többsége tud és szolgál is szlovák nyelven. Bár pontos kimutatások nem születtek, de általánosan ismert tény, hogy a gyülekezeti tagok kérését figyelembe véve biztosítottak a kétnyelvű szolgálatok: keresztelések, konfirmációk, házasságkötések megáldása, temetési szolgálatok, ökumenikus alkalmak, és még lehetne folytatni a sort. Viszont arról sem kell megfeledkeznünk, hogy a szlovák egyházmegyék területén is élnek magyar ajkú reformátusok. Vajon az ő igényeik mennyire vannak figyelembe véve a szolgálatot végzők részéről? Gyülekezetekben, kórházakban és öregotthonokban a szlovák egyházmegyék területén biztosított-e a kétnyelvű szolgálat?
Az állásfoglalás aláírói felvetik azt a problémát, hogy a magyar egyházmegyék területén élő szlovák ajkú reformátusokra is érvényes lesz a ratifikáció. Igen, mint ahogy a szlovák egyházmegyék területén is éltek és élnek magyar ajkú reformátusok. Az egyházmegyék nyelvi alapon történő szétválasztása 20 évvel ezelőtt a szlovák testvérek igényei szerint valósult meg. A szlovák ajkú egyházmegyék létrehozásánál, amelyeknek választott vezetőiként nyilatkoznak, általános vitáról nincs tudomásom. Abban a folyamatban a gyülekezeti tagok nem kaptak lehetőséget, hogy megválasszák, hova akarnak tartozni. Tudomásom szerint akadt olyan többségében szlovák ajkú gyülekezet is, mely tiltakozásképpen az egyházunkban jelenlévő túlfűtött szlovák nacionalizmus miatt nem lett a szlovák egyházmegye tagja. Mégsem vitathatjuk az önszerveződés jogosságát. Ez a döntés az egyházunkban legitim, és a zsinat törvényalkotó munkája által többször is megerősített. Egyéni vélemények minden döntésnél vannak. Nincs olyan közösség, mely minden döntést minden tagjának egyetértésével tudna meghozni. Egyházunk református elveink alapján választott képviselői által igazgatja önmagát. A nyilatkozók a szlovák ajkú reformátusok nevében fogalmazzák meg véleményüket, bár nem tartom bizonyítottnak, hogy minden szlovák református az ő véleményükkel teljes mértékben azonosulna. Önmaguk számára fenntartják a jogot, hogy egy közösséget képviseljenek, egyetemes egyházunk választott szervének döntéshozatali jogát pedig vitatják?
Ha egyházunk törvényalkotó, legfelsőbb döntéshozó testületének határozata érvényes, akkor azt mindenkinek alázattal el kell fogadnia, aki ennek az egyháznak a tagja kíván lenni. A szlovák egyházmegyék tisztségviselői és a Zsinati Elnökség szlovák tagjai miért biztatnak bárkit is, hogy lépjen ki és alapítson más egyházat? A „tanácsadás” szándéka és hangneme is méltatlan. Aki egyházának hű tagja, az elfogadja és szereti egyházát, látva mindazt a küldetést, amit Istentől kapott, és fájdalmasan hordozva hibáit, annak megjobbításán munkálkodik. A zsinat döntései érvényesek egyházunkban. Ennek kétségbe vonása vagy lekicsinylése minden esetben, főleg választott tisztségviselők esetében, elfogadhatatlan. Aki nem tudja elfogadni egyháza zsinatának határozatait, annak el kell gondolkodnia azon, hogy mennyire veszi komolyan Isten és az emberek előtt elmondott esküjét.
Ami nincs benne az állásfoglalásban, az elgondolkodtató. Nincs benne még csak a szándéka sem annak, hogy a Szlovákiában élő magyar reformátusok − mint jelenleg Európa egyik legveszélyeztetettebb kisebbsége részeként élő vallási közösség − küzdelmét megértsék. Az aláírók egyéni döntésként megengedik a csatlakozást, de kollektív lehetőségként nem fogadják el azt. Ahogy a szlovákiai társadalomban, úgy az egyházban se élhessenek kollektív jogokkal a magyar ajkúak.Miközben egy egyházban szolgálunk, együtt hirdetjük az Igét, együtt imádkozunk, és sok szlovák ajkú reformátusnak magyar rokonai, családtagjai és ősei vannak, addig a nyilatkozat a szlovák társadalomban található általános magyarellenességet jeleníti meg.
A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház kétnyelvűsége olyan örökség, mely egyházi életünket gazdagítja. A másik fél megismerése, elfogadása, tiszteletben tartása, örömének és fájdalmának megértése a mi esetünkben elengedhetetlen. Egyházunk nem kerülheti meg azt a feladatát, hogy a kétnyelvűségéből fakadó értékei mellett azokkal a nehézségeivel is nyíltan foglalkozzon, melyeket az adott helyzet szül. Remélni szeretném, hogy az evangélium alapján az egymás megértése, elfogadása és nem a XX. század mesterséges uszítása határozza majd meg életünket. Gondolataimat nem a „világnak”, hanem a református egyházunkat építő testvéreimnek szántam, legyenek akár magyar akár szlovák anyanyelvűek.
Géresi Róbert, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház magyar ajkú püspökhelyettese
Abaújszina, 2011. május 5.
Megjegyzés: Írásom a szlovák ajkú reformátusok választott vezetőinek állásfoglalása ismeretében értelmezhető. A dokumentum nyilvánosságra lett hozva és mindenki számára elérhető a szlovák ajkú reformátusok honlapján.
