Már az egyszerűsített honosítási eljárás bevezetésének idején felmerült, hogy az állampolgársággal együtt választójogot is nyernek majd a határon túli magyarok – hiszen „állampolgárság csak egy van”.
Európa számos országban szavaz a határon túl élő állampolgár, és sok helyen a helyben lakástól is eltekint a gyakorlat, ugyanakkor az intézmény magyarországi jogkiterjesztése politikai, közjogi, gyakorlati és elvi kérdéseket is felvet.
Kiindulópont: a dilemma története
Az egyszerűsített honosítási eljárásról szóló törvény tervezetének benyújtása óta napirenden van a választójog kiterjesztésének dilemmája. A kettős állampolgárságot ellenzők ugyanis már ekkor szavazati jog kiterjesztésének rémével riogattak. A magyar kormányzati személyek azonban – feltehetően tartva a szomszédos országokból és Európa részéről érkező éles kritikáktól – igyekeztek visszautasítani azokat a feltételezéseket, melyek szerint a második Orbán-kormány nemcsak az állampolgárságot, hanem a választójogot is szeretné kiterjeszteni a határon túli magyarokra.
Ezt követően azonban folyamatosan szivárogtattak információkat erre vonatkozóan. Először 2010 júniusában beszélt erről Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes, amikor azon véleményének adott hangot, miszerint az állampolgárság elválaszthatatlan a szavazati jogtól. Ezt követően az új alaptörvény vázolása közben került ismét napirendre a problematika, amikor az alkotmány-előkészítő bizottság fideszes képviselői sorra azt nyilatkozták, hogy valamilyen formában belekerül a tervezetbe a határon túli magyarok szavazati joga.
Az új alaptörvény azonban nem oszlatott el minden kétséget, hiszen nem derül ki egyértelműen, hogy a választójog magyarországi lakóhelyhez lesz-e kötve, vagy sem. „Sarkalatos törvény a választójog gyakorlását vagy annak teljességét magyarországi lakóhelyhez, a választhatóságot további feltételekhez kötheti.” Kötheti, de nem köti! A kormánypárti nyilatkozatok alapján arra lehet következtetni, hogy a kormány élni fog az új alkotmányos rendben rejlő lehetőséggel, és igyekszik megoldást találni mindazon felmerülő problémákra, melyek a jogkiterjesztést övezik.
Európai példák
Mielőtt belekezdenénk a választójog kiterjesztését érintő kérdések taglalásába, nagyon fontos leszögezni, hogy az, amit a magyar kormány bevezetni szándékozik, egyáltalán nem ismeretlen intézmény Európában. Ennek ténye kevéssé van jelen a köztudatban, ezért megemlítése szükséges – még akkor is, ha az általános tendencia szerint egyre csökken a határokon túl élő állampolgárok szavazati kedve az anyaországi választásokon.
Az európai példák azt mutatják, hogy két rendezőelv alapján kaphatnak választójogok a nem az anyaországban élők: az egyik esetben csupán az állampolgárság meglétéhez, a másik esetben pedig az anyaországi helybenlakáshoz van kötve a szavazati jog. Az előbbi kategóriában több ország található. A kivitelezés módjában viszont igen szerteágazó a gyakorlat.
A hozzánk földrajzilag legközelebbi példa Romániából említhető, ahol az állam tömegesen adja meg az állampolgárságot a Moldovában illetve Ukrajnában élő honfitársainak, akik a külképviseleteken élhetnek szavazati jogukkal. (A 2009-es elnökválasztás során ez például döntő szerepet játszott Traian Basescu győzelmében, hiszen a határon túli szavazatok nélkül még riválisa, Mircea Geoana látszott győzni.) Olaszországban külön listán tizenkét képviselőt küldhetnek a nemzeti parlamentbe a határon túl élő honfitársak. Franciaországban pedig külön egyeztető testülete van a határon túliaknak, és ez a testület delegál képviselőket a szenátusba. Horvátországban – igaz, egyre csökkenő számban, de – külön országon kívüli lista alapján szavaznak be képviselőt a határokon kívül élők.
Példák hosszú sora lenne még említhető Kelet- és Nyugat-Európából, vagy éppen a világ bármely más szegletéből, amelyek alapján az látható, hogy a határon túl élők szavazati jogának megadása bevett gyakorlat, amely már évtizedek óta létezik a legtöbb országban. Ezeket figyelembe véve most térjünk rá a választójogi kérdés megadásának magyar sajátosságaira.
A választójog kételyei
A legnyilvánvalóbb problémát az jelenti, hogy a választójog kiterjesztése esetén olyan személyek adnák le szavazataikat Magyarország belügyeit érintő kérdésekben, akik egy másik ország politikai közösségének tagjai, így a törvényhozási döntések nagy többségének semmi hatása nincsen életükre. A jogkiterjesztést ellenzőknek ez a legnyomósabb érvük, hiszen eddig a választójog magyarországi lakcímhez kötése biztosította a felelősségvállalás egyenlőségét. Ne feledjük: egy állampolgárság nemcsak jogokkal, hanem kötelezettségekkel is jár. A sarkalatos törvénynek mindenképpen fel kell oldania ezt az ellentmondást. Vajon helyes döntés-e, ha a szavazati jogot olyan állampolgárokra terjesztik ki, akik nem élnek Magyarországon, vagyis szavazatuk következményeit nem kellene és nem is tudnák magukon viselni? A kérdés fordított logikával is feltehető: olyan fontossá teszi a határon átívelő nemzetegyesítés stratégiája az anyaországot a magyar kisebbségek számára, hogy ez indokolttá teszi a határon túli magyarok beleszólását az anyaország kormányzásába?
Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a határon túli magyarok, lévén eddig nem tartoztak Magyarország politikai közösségéhez, nem feltétlenül vannak tisztában a hazai pártok fontosabb kérdésekben vallott álláspontjaival. Helytálló lehet az a feltételezés, hogy amennyire a magyarországi átlagember ismeri a szomszédos országok politikai viszonyait, annyira ismeri a határon túli magyar az anyaországi állapotokat. A közélet, a politikai törésvonalak ismerete hiányában pedig aligha lehet felelősségteljes döntést hozni. Rendelkezhet-e Magyarország politikai viszonyaira vonatkozó szükséges ismeretekkel a határon túli magyar állampolgár ahhoz, hogy felelősségteljesen szavazhasson magyarországi pártokra?
Érdemes lenne olyan megoldást találni a jogkiterjesztésre, mely az áhított nemzetegyesítés érdekét szolgálja, ugyanis hasonló céllal indult 2004-ben a kettős állampolgársági kampány is, akkor azonban súlyos sebek estek a magyar nemzettudaton. A választójog kiterjesztésének mikéntjén múlik az, hogy az anyaországi és határon túli magyarok közti kapcsolatok az egyszerűsített honosítást követően még szorosabbra fonódnak, vagy az esetleges elhibázott lépések újabb sebeket ejtenek. Figyelembe kell tehát venni, hogy okozhat-e feszültséget a szavazati jog határon túli magyarokra való kiterjesztése az anyaországiak és határon túl élők között.
Mindezek mellett nagy dilemma, hogy mennyire van szüksége a már így is éppen eléggé töredezett határon túli magyar társadalmaknak az anyaországi politika törésvonalaira is. A parlamenti reprezentáció ugyanis kardinális kérdés a határon túli magyar közösségek számára, amit vagy egységben, vagy pedig a pluralizmusban együttműködve lehet csak kivívni. Láthatjuk, hogy Szlovákiában kiszorult a törvényhozásból az MKP, Kárpátalján kioltották egymást a KMKSZ és az UMDSZ törekvései, és egyelőre megjósolhatatlan, hogy mit fog eredményezni az EMNP színrelépése Romániában. Csak bízni tudunk abban, hogy a választójog kiterjesztésével exportált anyaországi politikai törésvonalak nem okoznak súlyos problémákat a határon túli társadalmakban. Vajon növelheti-e a határon túli magyar közösségek megosztottságát a szavazati jog kiterjesztése a külhoni magyarokra?
A határon túliak előzetes megkérdezése nélkül viszont kérdéses, hogy mennyire érdekli őket a magyarországi pártok szavazathajhászása. Az, hogy az általános politikai kiábrándultságból csak egy durva kampány, a kiegyensúlyozott verseny, vagy valamilyen szempontból szélsőséges politikai viszonyok képesek elrángatni a szavazófülkékhez az átlagpolgárt, arra enged következtetni, hogy egy olyan szavazáson, amely nem érinti közvetlenül az egyén mindennapi életét, még csekélyebb lenne a szavazási hajlandóság. Az alacsony választási részvétel pedig a sok erőfeszítés csődjét jelentené. Vajon szükséges-e ennyi kockázatot vállalni mindezért? Az esetlegesen szavazásra jogosult határon túli magyarság hány százaléka járulna az urnákhoz egy országgyűlési választás alkalmával?
A választási részvétel növelése érdekében a pártoknak erőteljes mozgósításba kell fogniuk. A magyarországi pártok határon túli agitációját azonban nagy valószínűség szerint nem nézik majd jó szemmel a szomszédos államok többségi társadalmai, akik a magyar kormány bármilyen határon túli magyarokat érintő lépését állami szuverenitásuk megsértésének tekintik.
Az előzőekben már pedzegettük a kérdést, miszerint a választójog kiterjesztése a politikai küzdőteret is kibővíti, melynek következtében magyarországi pártok lesznek kénytelenek a szomszédos országokban kampányokat folytatni. Hiszen, tegyük hozzá, itt nem csupán a közjogi nemzetegyesítés nemes célja dominál, hanem a pártok szavazat-maximalizálásra irányuló reálpolitikai érdeke szintúgy szerepet játszik. Ehhez pedig a pártoknak szükséges kiépíteniük a határon túli szervezeteiket, melyek számára komoly pénzösszeget kell folyósítani, hogy a helyi szervezet sikerrel vehesse fel a harcot a többi párttal szemben. Nem kell mondani, hogy ez jelentősen megnövelné a pártok kampányra fordított költségeit. Mindezt úgy, hogy magas választási részvétel nem várható, valamint a mozgósítás komoly feszültséget eredményezhet a többségi nemzet és a kisebbségi magyar közösség tagjai között. Indokolt-e ilyen körülmények között, hogy a magyarországi pártok költséges kampányokat folytassanak a határon túli magyarok meggyőzése érdekében?
Megvalósítás
Bár látható, hogy számos veszélye van a jogkiterjesztésnek, már nem az a kérdés, hogy lesz-e választójoga a határon túl élő magyaroknak, hanem az, hogy hogyan valósul meg. Az alaptörvényből mindez még nem látszik, hiszen – ahogy azt említettük – a választójog részleteiről sarkalatos törvény fog határozni. Annyi azonban bizonyos, hogy a tervezetből kikerült a magyarországi lakcímhez kötés passzusa. Ennek tükrében lehet olyan (radikális) elképzeléseket hallani, hogy a határon túliak számára teljes szavazati jogot kellene adni.
Nem kevésbé radikális a napjaink magyar közjogi berendezkedésétől talán legtávolabb álló, a KDNP és Szili Katalin által is felvetett javaslat, mely alapján újraélesztenék a felsőházat. Többek között itt valósulhatna meg a határon túli magyarok reprezentációja a magyar törvényhozásban. Ezzel, noha a szavazatok mandátumra váltása kétségtelenül egyszerűbbé válna, a határon túli magyarok a választási rendszerben, valamint a közjogi viszonyrendszerben sajátos státuszt nyernének. A kormányzati szándék egyébként is azt az elvet követi, hogy egyetlen magyar állampolgárság létezik, egyetlen választójoggal. Ilyen megkülönböztetés tehát nem valószínű. Ezt a megvalósítási lehetőséget továbbá azért is ki lehet zárni, mert az alaptörvényben már meg kellett volna határozni a felsőház státuszát, továbbá a kétszáz fős parlament is problémásan kivitelezhető egy másik kamarával.
Arról is esett szó, hogy a határon túli szavazatok külön listára kerülnének, s arról meghatározott számú képviselő kerülhetne be a magyar országgyűlésbe. Ez már közelebb áll a kormányzat elképzeléseihez, azonban a fent említett megkülönböztetés miatt szintén kevéssé valószínű megvalósulása. Minden magyar állampolgárt ugyanazon jogok illetnek meg, s az ilyenfajta különbségtétel nem felel meg ennek a kitételnek – említette többször is Semjén.
A legelfogadottabb elképzelés talán az, hogy a határon túli magyarok ugyanazon választójog birtokában csupán a magyarországi pártlistákra adhatnának le szavazatot, azonban az egyéni választókörzetekben (illetve az önkormányzati választásokon) továbbra is helyben lakáshoz lenne kötve a szavazati jog.
Az alábbi linken az Ön véleményére is kíváncsiak a határon túli magyarok választójogának megadása kapcsán: Link
