Még mielőtt a hőségre vezetné vissza valaki feltélezhetően agylágyulásom diktálta szóteremtéseimet, leszögezném, hogy tágabb régiónkban , a Kárpát-medencében hol békében, hol kevésbé békésen egymás mellett élő emberek újkeletű csoportelnevezései a címben megfogant szavak.
Persze, el kell árulnom, hogy a négyből egy nem saját szülemény, sőt pont az az egy kakukkfióka ihlette a másik hármat. A pesti szleng legújabbkori remekműve: a „hatuma“, vagyis a határon túli magyarokat összefoglaló csoportnév, ami tűnhet ugyan játékosnak, tűnhet ugyan praktikusnak , de én leginkább a gúny és a csipkelődés rezdülését érzem ki a mozaikszóból. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem nem tűnik túl szerencsésnek, és semmiképpen se hízelkedőnek, barátkozónak ez az indián rezervátum hangulatát idéző elnevezés. Inkább érzem lenézőnek a szót, pejoratív kicsengése pedig a harmincnyolcas visszacsatolás után kinyilvánított felemás anyaországi Felvidék-rokonszenvet idézi, és most nem szeretnék történelmi fejtegetésbe kezdeni ennek kapcsán.
Persze, értem én a szóalkotás okait! Egyrészt Orbán Viktor első miniszterelnökségének időszakában elhíresült, általa sokat idézett dakota közmondásokra utalnak vele, kisszerűen párhuzamot vonva ezzel a „dakota múltja“ és az elszakított területeken élő nemzetrészek iránt tettekben is megnyilvánuló, jelenbeli elkötelezettsége között. Másrészt sok „anyama“ (anyaországi magyar) úgy gondolja odaát, hogy számunk és jelentőségünk kissé túl van dimenzálva a jelenlegi Fidesz-KDNP kormányzás alatt, hogy egy letűnt idő ittfelejtett nyűgei vagyunk. Hogy túl sokat foglalkoznak velünk, és vannak nálunk sokkal fontosabb, sokkal égetőbb, megoldandó belső hazai gondok, és hogy a minket érintő magyarországi törvényalkotó folyamatok csak a szomszédokat bőszítik, a „hatunema“-kat (határon túli nem magyarokat), különösen a legkisebbet, a legfiatalabbat – Szlovákiát. A félévszázados internacionalista és szocialista-liberalista történelmi agymosás eredménye ez a fajta „anyama-i“ gondolkodás. Az általuk képviselt politikai irányvonal egyrészt mindig megkönnyebbülve mondott le rólunk, „hatumákról“ , másrészt nem vett tudomást az „anyanema“-ról (anyaországi nem magyarokról) sem, akik folyamatosan morzsolódtak fel a többnyira általuk uralt félévszázadot meghaladó idő során, és a nemzetiségek magyarországi jelenléte egyre inkább a nemzetiségi kirakatpolitika szintjére zsugorodott. De az új választási törvény elképzelése szerint alanyi jogon most már ők is részt vehetnek a magyar parlament törvényalkotásaiban.
De egy dakota közmondás szerint „idővel a legfeszesebb íj is megereszkedik“, hozzatéve persze azt is, hogy ezt tudomásul kell venni, meg kell szokni. Változás történt tehát az elmúlt egy évben a magyar nemzetpolitikában, soha nem tapasztalt és reményteljes, frázisok helyett tettekben és törvényekben kézzel fogható számunkra pozitív változás, és ezt még a legkételkedőbbeknek is el kell ismeniük. A nemzeti összetartozás megvalósulásának alapjai tehát le lettek rakva, alaptörvénybe lettek iktatva! Ennek legfényesebb bizonyítéka a szlovák kétségbeesés. Ez lehet a fokmérője a továbbiakban is a mindenkori magyar nemzetpolitika hatékonyságának: minél nagyobb a szlovák ellenállás, annál eredményesebb az számunkra.
Örök rejtély marad, hogy mit mondott Antall József miniszterelnök kórházi ágyán Orbán Viktornak, mit látott a haldokló miniszterelnök a liberális elveken nevelkedett és politizáló fiatal, akkor még ellenzéki demokratának, de bizonyára megérezte benne az össznemzeti elkötelezettséget, aki a haza szóból nem felejt ki minket se, és hogy a haza nem eladó, és vele együtt mi se.
Ezért sokkal természetesebb, sokkal egyszerűbb, sokkal közelebb állóbb, ha hatumák (hol vannak már a határok?) és anyamák helyett csak magyarokat mondunk, vagy ha már valami miatt mégis meg kell minket különböztetni, mondjunk egyszerűen külhoni és belhoni magyarokat – mindenki érteni fogja, és senkinek se lesz emiatt keserű a szájíze…
Felvidék.ma, Száraz Dénes