Születésének 194. évfordulóján emlékezett az egykori lelkipásztorára, a falu híres költőjére, Tompa Mihályra a Hanvai Református Egyházközség.
Az ünnepi istentiszteletet szeptember 25-én tartották a hanvai református templomban. Az ünneplő gyülekezetet Nt. Nagy Ákos Róbert a Gömöri Református Egyházmegye esperese köszöntötte, az igét Nt. Demeter Zoltán bánhorváti református lelkész tartotta. A helyi gyermekek zenés műsorát követően Nt. Nagy Ákos Róbert esperes tartott gondolatébresztő előadást, amelyen keresztül igyekezett közelebb hozni Tompa Mihálynak a szellemiségét, s mindazt, amit az ő személyiségén keresztül üzenetként magunkba zárhatunk egy-egy ilyen ünnepi alkalmon. Arany János Tompa halálakor úgy fogalmazott aggodalommal egy rövid kis versikében, hogyha „nem pörög a lant, a gitár, akkor a varjú se károg utánunk”, vagyis hogy elfeledik a költőt. A gömöriek és a hanvaiak feladatuknak érzik, hogy méltóképpen őrizzék a költő emlékét.
Tompa Mihály 1817. szeptember 28-án született Rimaszombatban. Nem volt könnyű élete, árva sorsa jutott, Igricibe került nevelőszülőkhöz a nagyszüleihez, ahol munkára, tisztességre tanították, de ette az árvaság keserű kenyerét. Bihari György helyi tanító ismerte fel a tehetségét, s ajánlotta be, hogy Sárospatakra mehessen szolgadiákként. Két nemes úrfira mosott, takarított, írta helyettük a leckét, hogy végezhesse az iskolát. Második évfolyamban már jeleskedett, egyre megbecsültebb tagja lett az iskolának, életében először és utoljára diákcsínybe keveredett, ami miatt otthagyta a kollégiumot, Sárbogárdra megy segédtanítónak, majd visszatér, tovább tanul, s elkezdi írni a verseit. Budapesten költözik, egy ideig Petőfivel bérelnek egy lakást, belép a Tízek Társaságba, kiadja a Népregéket, hirtelen a magyarság egyik legnagyobb, ünnepelt személyévé válik. De Tompa nem érzi magát jól a pesti környezetben, nem találja meg ott az igazi közösséget, visszatér Gömörbe, s Bejében megkezdi a lelkészi szolgálatot. Művészetére jellemző a tisztaság, a más költők megbecsülése. Tudás, tehetség, mások tehetségének az őszinte elismerése és az alázat jellemzi. „Ugye milyen jó lenne, ha ezt nemcsak egy régi korban, hanem ma is megtalálnánk a vezetők, az értelmiségiek és minden felvidéki magyar közösségben?” – tette fel a költői kérdést előadása közben Nagy Ákos Róbert.
Bejei szolgálata közben kitör az 1848-as forradalom, a rimaszécsi toborzóba önként jelentkezik, lelkesen szolgálta a szabadságharc ügyet, majd a vesztes schwechati ütközet után visszatér. Keleméren folytatja papi hivatását, s oda viszi a Runyában megtalált, s ott az úrasztalához vezetett feleségét Soldos Emíliát. Kelemérben mostoha körülményeket talál, emellett két fájdalmas dolgot is itt él meg. Elveszítik első szülött fiukat, s itt éri a szabadságharc bukásának is a híre. A magánélet és a nemzet sorsáért érzett fájdalom Tompában egyesül, s ezt írja ki verseimben. Először is Madár fiaihoz című versében, melyben azt írja, hogy fiaim csak énekeljetek, nembaj, ha gyászt, fájdalmat is hoz az élet, de legalább legyen aki szól. S ahogy egyre inkább beléli magát az elvesztettségbe, megírja a Gólyához című versét is, ahol egyre inkább már csak a sötét és fájdalmas gyászt tudja megfogalmazni. Mint oldott kéve széthull nemzetünk. Tompa itt is kellően kritikus. „A magyar ember könnyen meg tudja a külső ellenfélben találni, hogy ők tesznek gyengévé bennünket, de nem az ellenséget vádolja, hanem azt mondja, hogy a gyalázat reánk, mert a kidőlt fában őrlő szú lakik, honfi honfira vádaskodik, testvér testvért, atyát fiú elad, de ne szóljon erről ajakad, nehogy ki távol él e nemzeten, megutálni is kénytelen legyen.” – idézi fel Nagy Ákos Róbert a máig ható és üzenő sorokat, majd így folytatja: „Nem mások gyengítenek meg és tesznek tönkre, mert azon túl lehet lépni, hanem a testvéri szeretet és a nemzet egyetértésének a hiánya okozza ezt. S hogy is állunk ezzel ma, 2011-ben? Nem-e ugyanez a megosztottság, értékeinek megtagadása, pénzzé tétele az, ami legyengít minket?” – szól az újabb kérdés a gömöri esperestől. S tovább haladva Tompa életútján újra hanvai állomás következik, ahol megdöbbentő helyzettel találkozik, Dapsi József lelkipásztort váltja, azzal szembesül, hogy az egyház ügyei nem megfelelően működnek, de ő rendet rak. 1852-ben itt éri utol a Habsburg önkényuralom, lefoglalják írásait, verseit, Kassára be is idézik. E közben a hívek is nagyon megszeretik, tisztelik. Elkezdődik a parókia építése, ami a mai napig úgy áll. Hűséggel látogatja a hozzá tartozó iskolákat, tudja, hogy fontos, hogy milyen ifjúságot nevel, kik követik a templomban, a gyülekezetben. Közben megszületik a fia, akinek nagyon örül, s ezt az idilli boldogságot le is írja, de mint minden ez is mulandó, s második gyermekük is meghal, amit nagyon nehezen él meg. Később egészségi állapota is nagyon megromlik. 1868-ban adja vissza a lelkét a teremtőnek.
„Mindenféleképpen fel kell tennünk két kérdést. Az egyik az, hogy hogyan látta Tompa az egykori hanvaiakat, s hogyan látná ma? Minden küzdelem ellenére dolgos, szorgalmas embereknek látta. A Tornácomon című versében gyönyörűen megelevenedik a határ, ahogy dolgoznak ott a helybéli emberek, s aztán sétál a szőlőhegyen, elmereng a nép sorsán, jelenén és jövőjén és múltján, és látja az igyekezetet. S félve kérdezem meg, hogy mit lát ma az ember a szőlőhegyen, hogyan látja a gyülekezetet, látja-e a mindig dolgos, tettre kész, dolgos embereket a falu között? Válaszoljuk meg magunknak. S gondoljuk végig, hogy miben kell keresnünk a változást, ha méltón akarjuk tisztelni Tompát. A másik kérdés, amit mindenképpen fel kell vetnünk, hogy miért fontos egyáltalán Tompára emlékezni? Én úgy hiszem, hogy azért, mert a mai világunkban nagyon fontos meglátnunk a pozitív személyeket. Mert mit látunk? Gyermekeink a Való Világért, Alekosért és Győzikéért rajonganak. Ez lenne a jövő? S egyszer csak megáll közel kétszáz év távlatából Tompa Mihály s mi elgondolkodhatunk, hogy tényleg nem-e a hit, a tisztesség, az Istenfélelem, az igazság és a becsületesség emelhet fel bennünket? Ha megakarjuk becsülni Tompa Mihályt saját életünkön keresztül tiszteljük és becsüljük az ő emlékét, hittel, becsülettel és a közösségért való igyekezettel.” – zárta gondolatébresztő előadását Nagy Ákos Róbert.
Az ünnepi istentiszteleti alkalmon szolgált a hanvai Női Kórus, Tompa Mihály templomkerti sírjának megkoszorúzásánál pedig a hanvai Férfi Kórus. A megemlékezés virágainak elhelyezését követően az ünnepség a Diakóniai Központ előtti téren folytatódott, ahol a Szoborparkot adtak át, melyben Igó Aladár helyi népművész szobrai kaptak helyet. A fa- és kőfaragó mestert 80. születésnapja alkalmából is köszöntötték, munkásságát B. Kovács István és É. Kovács László méltatták. Az ünnepség szeretetvendégséggel ért véget, melynek házigazdája a helyi mecénás Juhász István volt.
A rendezvényen készült fényképek megtekinthetők a Képgalériában: ITT
{phocagallery view=category|categoryid=279|limitstart=0|limitcount=0|type=1}
HE, Felvidék.ma
