2011. szeptember 20-án a közelmúltban elhunyt Gáspár Tiborra emlékeztek Komáromban. A gimnáziumban tartott emlékünnepségen Csáky Pál politikus-közíró is méltatta a Tanár Úr életpályáját:
Miről lehet, miről szabad és miről kell szólni ebben a patinás teremben, ebben a nagy hagyományokkal bíró gimnáziumban Gáspár Tibor tanár úr személye és munkássága kapcsán most, 2011 szeptemberében?
Először is a tanárról, a jól felkészült, impozáns tárgyi tudással bíró oktatóról, aki rendkívül komolyan véve hivatását diákjai generációit tanította szívvel, minőséggel úgy, hogy sokan évtizedek múltán is emlékeznek egy-egy fontos mondatára vagy a hangsúlyra, amellyel azt kimondta. Fontos a pedagógusról, az elhivatott oktatóról való megemlékezés, s ha itt ma csak ennyi történne, már akkor is tiszteletre méltó lenne a cselekedet és a hozzáállás. Azt is látnunk kell persze, hogy számos iskolában sok olyan tanár van, aki méltó az ilyen megemlékezésre. Fontos, hogy mindenütt megtörténjék ez, fontos, hogy minden település, minden iskola számon tartsa a saját pedagógus-egyéniségeit és alkalomadtán fel is mutassa őket, ki is fejezze háláját irántuk. Közösségi önbecsülésünknek tartozunk ennyivel.
Mindannyian érezzük azonban, hogy Gáspár tanár úr esetében többről van szó. Gáspár Tibor személyiségéből több árad, a lenyomat, amely megmaradt diákjai lelkében, mélyebb és teljesebb. Igen, ebben az intézményben, amely bencés gimnáziumként jött létre, nem kell komolyabban hangsúlyoznunk, hogy az ő hatásának lényege nemcsak a tanításban, hanem a nevelésben is állt. Gáspár tanár úr szigorral elegy szeretettel volt képes úgy megfogni diákjai lelkét, hogy azokban az üzenet, a fontos szellemi útravaló évtizedek múltán is képes felrezegni és hatni. Ahhoz, hogy ezt valaki meg tudja valósítani, már igazi elhivatottság, kiválasztottság kell. S az a tény, hogy a tanár úr emléke, szavai, gondolatai most, évek múltán is oly elevenen hatnak, bizonyitják, hogy ő valóban a kiválasztottak közé tartozott. Sok tálentumot kapott, s azokkal jól sáfárkodott. Nem a maga számára igyekezett felhasználni őket, hanem diákjaira, diákjai oktatására, nevelésére fordította őket. Őszintén, minden energiájával: talán ebben rejlett vonzerejének titka.
Ám, ha még nyitottabban elemezzük munkáját, tudjuk és érezzük, az eddig elmondottak sem fejezik ki mindazt a teljességet, amelyet a Tanár Úr jelent számunkra. Gáspár Tibor tevékenységének kapcsán nem hanyagolható el egy harmadik szint, amely oly kívánatos, ám oly ritka: a társadalmi szerepvállalás, a társadalmi kérdésekben való pontos útmutatás fontossága.
Mindannyian tudjuk, hogy Gáspár Tibor, mint jelenség legfontosabb eleme a társadalmi aktivitás, a nemzetben-nemzetért való gondolkodás és tett volt, ezt mindenek fölé helyezte. Tette ezt hitelesen, hiszen egész élete egy hitvallás volt az erkölcsös és nemzetileg egyértelmű hozzáállás mellett. Azt hiszem, hogy ezt a dimenziót kiemelve tárul fel előttünk igazán Gáspár tanár úr teljes személyisége. Az üzenete nemcsak máig ható, de idők feletti. Tudott keményen is fogalmazni és tudott kellemetlen is lenni, ha megalkuvást látott. Azt mondta: mi magyarok voltunk, magyarok vagyunk – és tegyünk meg mindent azért, hogy magyarok is maradjunk. Azt üzeni: egy szájból egyszerre nem lehet hideget és meleget fújni. Legyetek egyértelműek, ne taktikázzatok egyszer egy irányban, másszor a másikban. Az utatok legyen egyenes, a lényetek hű őseitekhez és azok tetteihez. A langyos embert még a Jóisten is kiköpi – tanítja a Biblia.
A közösségért való aggódás: ez volt az életeleme. Tavaly tavasszal üzent értem, hogy beszélni akar velem. Elhatároztam, hogy meglátogatom, de mivel tudtam, hogy betegségből van kilábalóban, elhatároztam, hogy legfeljebb egy órát töltök nála, nem szerettem volna őt kimeríteni. Amikor megláttam, fáradtnak és elcsigázottnak tűnt, s magamban arra gondoltam, az egy órás találkozót leredukálom fél órára, az is eléggé fárasztó lesz számára. Végül több, mint három óráig maradtam. A fáradtnak, kimerültnek tűnő ember felvillanyozódott, szinte újjászületett, amikor közösségi ügyeink felé terelődött a beszéd. Nagyívű történelmi fejtegetésekbe kezdett, s még engem is arról győzködött, nehogy letérjünk az egyértelmű nemzeti útról, nehogy mi is simlizésekbe, mellébeszélésekbe kezdjünk. „Az igazi út győzni fog, ne félj” – engedett utamra, s láttam rajta, még szívesen folytatná az eszmecserét. „Ha letérünk az erkölcs útjáról, széthullunk, végünk.”
Meg vagyok róla győződve, hogy lélekben ma is itt van velünk. Az a tábla a sarokban is arra emlékeztet, hogy a legnehezebb időkben, 1956. október 25-én is vállalta a sorsközösséget ebben a teremben is, ahol órákig ellent tudott állni diákjaival egyetemben annak a lelki terrornak, amelyet az akkori államvédelmi hatóság fejtett ki irányukban azért, hogy rábírja őket arra, hogy elárulják a magyar szabadságharcot: ellenforradalomnak, kommunistaellenes árulásnak bélyegezzék meg azt. Az órákig tartó rábeszélés ellenére egyetlen diák sem találtatott akkor, aki felállt volna és azt mondta volna, egyetértek a kéréssel. S akkor is a tanár úr volt, aki elsőnek lépett be a tortúrára ebbe a terembe, s ő volt az, aki utoljára hagyta el a termet. A személyes példa erejét szolgáltatva ezáltal is diákjainak, pedagógustársainak, de a megfélemlített komáromi polgároknak is.
Ez is a tanár úr volt. Nemcsak a fáklya, de a bibliai lángoszlop, amely irányt, igazodási pontot jelentett – s ahogy elnézem ezt a teli termet, jelent máig is mindnyájunknak.
Köszönjük, Tanár Úr. Köszönjük a tudást, amit kaptunk Tőled. Köszönjük az odafigyelést, az empátiát, a máig működő lelki hatásokat. És köszönjük az egyértelműséget, az egyeneséget is. Mindannyian gazdagabbak vagyunk azáltal, hogy voltál nekünk.
(Az írás megjelent a Katedra legújabb számában is.)
