István az egyház első vértanúja, államalapító királyunk, Szent István névadó szentje. Egészség- és termésvarázsló napnak tartották karácsony másnapját. Ha jó idő volt, azt tartották, jó lesz a termés. E napon is jártak még a betlehemesek, egymáshoz is szívesen jártak ilyenkor köszöntgetni, a szokást „istvánozásnak” vagy regölésnek nevezték.
István az Egyház első vértanúja, akit úgy köveztek meg (Apostolok Cselekedetei 6,7). Diákonus volt: az apostolok segítsége, a szegények gondviselője. A győzelem jelével, pálmaággal, köntösében pedig kövekkel szokták ábrázolni.
Az ünnep, illetőleg szent európai hagyományvilágát legújabban Matthias Zender* és W. Hofman* foglalta össze. Rámutatnak arra, hogy István vértanú tisztelete éppen ereklyéinek föltalálásával a mediterrán világban kezd először kibontakozni. Templomok, városok védőszentjeként, vagy Mária és Péter mellett második patrónusként Galliában különösen népszerű.
A kultusz legfontosabb középeurópai tűzhelye Passau: István a székesegyház és egyházmegye védőszentje. Közvetlen hatását hirdeti a bécsi Stephansdom. Tisztelete eljut hazánkba is, hiszen a X. században részben a passaui egyházmegye missziós területe volt.
Géza fejedelem fiának az István keresztnevet választja, hogy uralkodói méltóságában és kötelességeiben akár a vértanúságig állhatatos legyen. Ezért szól az esztergomi székesegyháznak legelső dedikációja szintén István vértanúnak. Újabb nézet szerint az István nevet Sarolta, Vajk édesanyja választotta fiának. Az ő édesapja, Gyula ugyanis Bizáncban megkeresztelkedve, az István (Stephanos) nevet kapta. A név mindenképpen találó.
A hazai szentelmény: sónak és istállónak, takarmánynak megáldása a magyar egyház újkori liturgikus gyakorlatából ugyan kikophatott, de laikussá vált örökségéhez annál szívósabban ragaszkodik mind mái napig a jószágtartó nép. Így számos szlovák faluban zabot szórnak a lóra ezen a napon. A zab eredetileg szentelmény volt.* Archaikus néphit szerint a só, továbbá a széna, szalma, kukorica, zabszem – mint láttuk – a karácsonyi asztal alatt az angyali szózatra megnyíló ég áldásában részesül, megszentelődik. Ezt azután helyenként más-más napokon, de még a karácsony nyolcadában, esetleg a titokzatos tizenkét nap (Zwölften) utolján, azaz vízkereszt hajnalán itt-ott az ételmaradékokkal együtt meg etetik a jószágokkal. Csak néhány hagyományt említünk, illetőleg ismétlünk meg:
A karácsonyi szalmát a szegedi nagytájon, újév napján, de Újkígyóson már István vértanú ünnepén a jószággal éhomra etetik meg. Dombiratoson a karácsonyesti szénából is csóvát kötnek és az istállóban a tehén jászla fölé kötik, hogy a vészt távoltartsák a jószágtól. Csanádapácán a karácsonyi sóval etetik meg újévkor, tehát a nyolcad végén, a jószágot.
Tápén az öregek még manapság is sóval – hajdanában nyilvánvalóan a szentelt sóval – szokták meghinteni házépítéskor a fundamentomot. Vásárra menet az erszényükbe tesznek egy csipet sót. Szeged-alsóvárosaik a vetőmagot hintik meg vele. Sót is tesznek a Boldogasszony ágyába, vagyis a gyerekágyba.
A göcseji Gellénházán a marhának a karácsonyi sóból adnak, hogy föl ne fúvódjék. Nagylengyel vidékén a világrajött kisborjút szórják meg vele, mai magyarázat szerint azért, hogy az anyja tisztára nyalja. A beteg embert a karácsonyi sóval füstölik meg.* Lesencenémeti faluban István vértanú hajnalán jószágait a gazda a karácsonyi sóval eteti meg bent az istállóban.
Rábagyarmaton ezen a napon a marhát nem jó megitatni.* Az óvatosság föltétlenül a középkori szentélmény csökevénye: a szentelt só utáni itatás nyilván kisebb felfúvódással járt együtt.
Zagyvarékason a kisborjút mindjárt világrajötte után megsózzák. Utólagos magyarázatuk szerint azért, hogy az anyja szeresse.
Az aranyvíz sajátos áttétele, hogy Pölöskefőn most, István hajnalán merítenek a kútból, mert – mint mondják – ilyenkor gyöngyözik a víz. Ebből az egész család inni szokott.
Szintén István középkori ló-patronátusát idézi Csanádpalota hagyománya: az ünnepen háromszor gyöngéden meghasítják a ló szájpadlását, hogy egészséges legye.*
A példákat céltudatos, irányított gyűjtéssel bizonyára még bőségesen lehetne gyarapítani.
Mint mondottuk, az Egyház fékezni, szublimálni akarta a pogányságból megtért népeknek a téli napfordulathoz kötött mágikus évkezdő mulatságait, sőt kicsapongásait. A Szent István áldása (Stephansminne) és különösen a Szent János áldása (poculum Sancti Johannis) eredeti liturgikus célzata szerint az e napokon szentelt borral akarta mérsékelni a nagy áldomásokat. Célja az volt, hogy a mulatság, vigadozás, amelyet úgysem lehetett volna kiirtani, legalább tisztes korlátok közé kerüljön, István és János oltalma alatt szelídebbé váljon. (Forrás: mek.hu)
* * *
E napon jártak a dunántúli regölők. A gazdának minden jót kívántak, a leányokat, legényeket összeénekelték. A közelmúltig szokás volt egyes dunántúli falvakban, hogy a legények köcsögdudával, csörgősbottal felszerelve felkeresték a házakat, énekeltek.
Eljöttünk, eljöttünk szent István szolgái
Régi szokás szerint, szabad-e megtartani.
Haj regü rejtem, regü, regü, regü regü rejtem.
Amott eletkezik egy zöld pázsit,
Azon legelészik csoda féle szarvas,
Csoda féle szarvasnak ezer ága, boga,
Ezer mise gyertya,
Gyulladva gyulladjék,
Soha el ne aludjék,
Hej regü rejtem, regü, regü, regü rejtem.
Amott is mondanának egy szép leányt,
Kinek neve vóna N. N. volna.
Haj regü rejtem, regü, regü, regü rejtem.
Amott is mondanának egy szép legényt,
Kinek neve volna, N. N. volna.
Haj regü rejtem, regü, regü, regü rejtem.
Regüjjük a gazdát, vele az asszonyát,
Mert az asszonynak, retek a bocskora,
Répahéjj a szíjja, krumpli a sarka,
Haj regü rejtem, regü, regü, regü rejtem.
Szegen lóg egy zacskó, tele van százassó
Fele a gazdáé, fele a regüsöké.
Haj regü rejtem, regü, regü, regü rejtem.
Eljött a szent karácsony bodros szakállával,
Hej te kicsi csizmám nem győzlek szalmával!
Megsült a kismalac, érezzük a szagát,
Hozzák ki nekünk a hátulsó combját!
Aggyon isten minden jót,
Ha meghalunk koporsót,
Szekerünkbe kereket,
Csutoránkba feneket,
Szent István napján,
Hadd ihassunk eleget!
(Bük, Vas m.; Tátrai Zs. gy. 1966)
A regösének-változatok kezdősorai lehetnek:
Kejj föl, gazda, kejj föl, szállott Isten házodra
sokával, seregével, vetett asztalával,
szárnyas angyalával, teli poharával.
(Boldogfa, Zala m.; MNT II. 780. sz.)
Ezt a szöveget főként a zalai változatokban találjuk meg. Az 1838-ban lejegyzett regösének is ezt tartalmazza. Egyes változatokban ehhez csatlakozik a „Ha a ketek asztala szent oltár vóna…” kezdetű versszak is.
Somogy és Zala megyéből jegyezték le az alábbi kezdő versszakot:
Nem vagyunk mi rablók.
Szent István szolgái;
most jöttünk hideg útról,
hideg mezejéről.
Elfagyott kinek keze, kinek lába,
kinek füle, kinek farka.
(Szentpéterúr, Zala m.; MNT II. 810)
Az adománykérés is bővülhet, Kemenesalján például a következő verssel:
Sütik a malacot,
érzem a szagát.
talán nekem adják
a hátulsó combját.
(MNT II. 812)
Minden regösénekben szerepel a refrén:
Rőt ökör, régi törvény,
haj, regő rejtem,
azt is megengedte
az a nagy úristen.
Erdélyben, Udvarhely megyében az ifjú házasokat regélték meg bőségvarázsló, jókívánságmondó versekkel. Az első sorok így hangzanak:
Porka havak esedeznek, de hó reme, róma,
Nyúlak, rókák játszadoznak, de hó reme, róma.
(Kriza 1863: 121–122)
A hazai kutatás sokat foglalkozott a regölés és a regösének kérdéseivel, mert abban finnugor kori réteget vél felfedezni, valamint a téli napforduló megünneplésének pogány nyomait. Rajeczky Benjamin pedig felhívta a figyelmet arra, hogy különféle szokások megnevezéseként is szerepel a magyar nyelvterületen a regölés, remélés. Például Pásztón a lakodalom legvégén „regélni mennek”, vagyis még egyet mulatni. Nógrád megyében, Nagybárkányban a farsangi mulatság befejezését jelenti a regélés. Hamvazószerdán mentek a legények „regényi”: tyúkot, kacsát loptak, eladták, és elmulatták a pénzt. Éger vidékén remélésnek nevezik az ugyancsak hamvazószerdai alakoskodást. Regélő hétfő volt a neve valamikor a vízkereszt utáni első hétfőnek. A 16–17. századi kalendáriumokban fordul elő és a 17–18. századi céhszabályzatokban. E naphoz fűződhettek céhes ünnepek. Az elnevezések, szokások közti összefüggéseket azonban még nem tisztázta a kutatás.
A leggyakoribb keresztnevek közé tartozik a magyar nyelvterületen az István. Minthogy a karácsonyi ünneppel is egybeesik, külön ünneplő szokásai alakultak ki. Gyakran István- és János-köszöntőket aktualizálnak más névnapra is. A szövegek részint népi eredetűek, részint műköltői vagy félnépi alkotások. Gyakori az „Eljöttünk mi jó este / jó reggelt”… kezdetű, főként István- és János-köszöntő.
A csácsbozsoki változatban a mennyországban nőtt fa motívuma is szerepel:
1. Megjöttem én jó estét, jó estét, István köszöntésére.
István, légy egészségben, köszöntlek reménységben!
2. Ha megérted napodat, napodat,
szűz felvirradásodat,
áldjad a Jézusodat,
Megváltó Krisztusodat!
3. A mennyország piarcán, piarcán,
ott szedik az ibolyát,
abból kötnek bokrétát,
Szent Istvánnak koronát.
4. Szent István udvarán, udvarán.
vagyon egy szép almafa.
Föld adja gyökerét.
gyökér adja fáját.
fája adja ágát.
ága adja bimbóját.
bimbó adja virágát.
virág adja almáját.
almáját dícsérjük a Boldogságos Szűz Máriát.
Kedves Pista bátyám, magam is azt mondom,
éltesse az Isten sok friss egészségben.
Mind egy szép rózsaszál virágos kis kertben,
virágozzék István szenttek seregében!
Dícsértessék a Jézus Krisztus!
(Csácsbozsok, Zala m.; MNT II. 906. sz.)
Az Ipoly vidékén újabb keletű szokás az István-köszöntő. Például Kelenyén a fiúgyerekek keresik fel a rokonokat a következő versikével:
Dunábo van kis halacska,
Annak neve harcsa.
Az én kedves bácsikámat
Az Istenke mektarcsa.
Tarcsa, tarcsa sokáig,
Százesztendős koráig.
Még a Duna vize
Nem ér bokáig.
A felnőttek csak annyit mondanak: „Isten éltesse sokáig, egissigbe több számos esztendóbe, sok szerencsébe” (Csáky 1987: 65).
* * *
A regölés az egyik legnagyobb múltú magyar népszokás. Pogány kori termékenységvarázsló rítus, amely leginkább a téli napfordulóhoz kapcsolódott, de a kereszténység elterjedése után karácsony másodnapjához, Szent István vértanú ünnepéhez, sőt, úgy tűnik, magának Szent István királynak a napjához is kötődő néphagyomány lett. A középkorban széles körben ismert szokás volt.
„A regölés a télközépi szerencsekívánó köszöntés Kelet-Európában – mindenütt ismert szokásának magyar változata” írja DÖMÖTÖR Tekla a népszokásról. A regösök házról-házra járó, köszöntőt, éneket mondó személyek voltak, Énekeikben, mondókáikban a mulattatásnak fontos szerep jutott. Hivatásos énekmondókként a középkorban királyok, főurak mulatságain a regösök is feltűnnek. 1552-ben, elítélően ugyan, HELTAI Gáspár is említi a regölést. – A mi Urunk Jézus Krisztusnak születésének napja után következik az ördögnek nagy ünnepe, a regélő hét… A sok duska italnak, a sok regélésnek nincsen semmi vége”.
A reges, regös, valamint a regel, regöl szócsalád vitatott eredetű. Az egyik felfogás úgy tartja, hogy ezek hangutánzó szókként keletkeztek, és a rekeg szó rokonságába tartoznak. E szavak eredetileg a regösök hangoskodására, zajongására, nyers előadásmódjára utalhattak. Mások úgy vélik, hogy a magyar nyelvben a reg alapszó annak a finnugor kori, vagy uráli ősi örökséget képező szótőnek a származéka, amely a révül szónak is az alapja volt. A szó e magyarázat szerint összefügg a sámán (varázsló), a magyar táltos extázisát, átszellemülését jelző szóval. Sőt, olyan vélemény is van, hogy a regös a magyar sámánt jelölő egyik kifejezés lett volna.
A népszokást a múlt században a Dunántúlon és a Székelyföldön, pontosabban Udvarhelyszék egyes falvaiban még ismerték, gyakorolták. A dunántúli regösök, gyermekek, legények legalább négy fős csoportokba szerveződve, nagy zajt csapva járták a falut, rázták a félelmetesen hangzó láncos botjaikat. Egyéb hangszereik: a köcsögduda, furulya, a regössíp voltak. Míg az udvarhelyszékiek 15-20 fős csapatban inkább a fiatal házasokat köszöntötték, addig a dunántúli regösök főként a lányos házakat látogatták.
A regösének legfontosabb része a termékenységvarázslás, amellyel a gazdának és háznépének bőséget, jó termést, termékenységet kívánnak. Ezt az énekben egy párosító rész követi. Ebben összeregölnek egy legényt és egy leányt.
A kutatók a varázsigének tartott mondatot úgy értelmezik, hogy annak jelentése eredetileg: „Varázzsal varázsolom” vagy „révüléssel révülök”, „révüléssel rejtezem”. A sámán (táltos), amikor átszellemült, extázisba esett, akkor énekelte, kiabálta volna a varázsigét. Régen, a középkorban a regölés elterjedt szokás volt.
Bár a magyar néprajzkutatás sokat vizsgálta a regölés, a regösének kérdését, eldönteni mindmáig nem sikerült, hogy létezett-e vagy nem a honfoglalás előtt olyan ének a csodaszarvasról (vagy egyébről!), amelyet a téli napfordulón adtak elő. Az sincs kizárva, hogy a magyarságnál a mai hazájába való költözés után, az itt élő, és a szomszédos népek hatására alakult ki ez a mágikus rítus.
A regösének rokonságának kérdése a magyar népzene erősen vitatott dolga. A kutatók szerint eurázsiai gyermekdalok, ráolvasó énekek, mondókák, a magyarral rokon északi népek zenéje, a hasonló tárgyú balkáni dallamok, középkori egyházi zene, valamint európai táncdallamok tartoznak a többé-kevésbé számba jöhető, szétágazó rokonságba. (Forrás: harmonet.hu)
