A Nobilitas Carpathiae felvidéki civil szervezet eljutatta szerkesztőségünkbe állásfoglalását a krasznahorkai várban keletkezett tűzvésszel kapcsolatban. Teljes terjedelemben alább közöljük.
Március 10-én szombaton a délutáni órákban mindannyiunkat megrázott a hír, hogy a krasznahorkai vár lángokban áll. Az internetes hírportálokon és a Facebookon pillanatok alatt megjelentek a kommentárok, fényképek és videófelvételek, amelyek szívszorító látványt nyújtottak az egyik legrégibb felvidéki büszkeségünk pusztulásáról.
Már aznap, késedelem nélkül megjelentek különböző társadalmi szervezetek felhívásai, amelyek összefogásra és segítségre szólították fel a széleskörű nyilvánosságot a vár helyrehozása érdekében adakozás, jótékonysági koncertek, szimpátia-gyűlések, illetve közvetlen anyagi segítség formájában.
A felhívások nem is maradtak sokáig pozitív visszhang nélkül. A magyarság ismét megmutatta, hogy ha a nemzet érdekei veszélyben forognak, félre tudja tenni a történelmi sérelmeket és közös összefogással képes cselekedni. Ezt a magyar nemesi családok Nobilitas Carpathiae felvidéki civil szervezete is helyesnek találja, ám az események és azok vélhető háttere némi elgondolkodásra késztet bennünket szélesebb összefüggésekben.
Az első világháború után az akkor születendő Csehszlovák állam vezetői hazugságok árán elérték, hogy a trianoni kényszerződés az egész Felvidéket annak teljes lakosságával és minden természeti és történelmi kincsével kiszolgáltatta egy bábállam javára. A második világháború után a magyargyűlölő nacionalista vérszomjas tolvajok nem elégedtek meg azzal, hogy a történelmi magyar föld, amely addig még túlnyomó részben magántulajdonban volt, csupán Csehszlovákia államterületét képezze. A magyar anyanyelvű jogos tulajdonosokat a Beneši dekrétumok alapján kollektív bűnösség vádjával megfosztották minden vagyonuktól és nagy részét kiűzték hazájukból vagy elhurcolták kényszermunkára. Ettől a perctől kezdve az elkobzott ingatlanok (várak, kastélyok, vidéki nemesi udvarházak, gazdasági létesítmények, de a tehetősebb polgári családok házai is) folyamatos hanyatlásnak indultak.
Az évtizedekig uralmon lévő kommunista rendszernek volt azonban a mai helyzethez viszonyítva egy fényesebbnek mondható oladala. Az állam birtokába került ingatlanok egy részében hivatalokat, intézeteket, iskolákat, nevelőotthonokat, vagy rosszabb esetben magtárakat, illetve istállókat létesítettek. Mindez legalább arra volt jó, hogy a bennük lévő személyek, tárgyak és állatok megóvása érdekében az elvtársak gondoskodtak arról, hogy legálább a tetőzetük megfelelő állapotban legyen, így maguk az épületek is egy bizonyos mértékig védve voltak a végső pusztulástól.
Az 1989-es rendszerváltás után, de főleg a Szlovák Köztársaságnak nevezett létesítmény 1993-ban történő megalakulása után a helyzet radikálisan megváltozott. Az egyes települések területeit képező föld a rajta létesített ingatlan javakkal egyetemben azok tulajdonába mentek át mindennemű anyagi támogatás nélkül az állam részéről. Pénz hiányában a települési önkormányzatok nem képesek megfelelő módon teljesíteni a tulajdonosi kötelességüket, azaz hogy kellően gondozzák a rájuk bízott értékeket. Következésképpen megkezdődött ezek rohamos pusztulása. Nem voltak képesek bebiztosítani még a megfelelő őrzésüket sem, így könnyű prédává váltak a fosztogatóknak. Az épületek tetőszerkezetei fokozatosan beomlottak és így ki lettek téve az időjárás viszontagságainak, amely a még épségben maradt részeken bevégezte pusztító hatását.
Példaként meg lehet említeni a galántai Esterházy kastély siralmas állapotát, a galgóci kastélyt és a hozzá tartozó parkot, a máriacsaládi kolostort és így folytathatnánk tovább. A hatalom képviselői inkább hagyják tönkremenni évszázados kulturális örökségünket, semhogy visszaadják ezeket jogos tulajdonosaiknak.
A krasznahorkai vár mindezek alól egy szerencsés kivételt képezett – mindmáig. A szlovák állam nemzeti kulturális örökségnek nyilvánította és benne múzeumot létesített, természetesen a lopott tárgyakból és a tulajdonosok megkérdezése nélkül.
A március 10-én kitört pusztító tűz okozását és így a felelősséget két szerencsétlen kiskorú diákra próbálják kenni, akik közül az egyik állítólag a vár melletti avarban egy égő cigarettacsikket dobott volna el és a keletkezett tűz innen terjedt volna át először a vár tetőszerkezetére, majd onnan a belsejébe.
Nem szándékozunk vitába bocsátkozni a tűz okának kérdését illetően, mert végső soron úgyis az államot tartjuk felelősnek mindenért. Elsősorban azért, mert a vármúzeum felújítása mindössze egy éve fejeződött be, de az illetékes hatóságok nyilvánvalóan megfeledkeztek az alapvető tüzvédelmi intézkedésekről. Manapság már jóval kisebb jelentőségű épületekben találhatók automatikusan működő tűzjelzők, amelyek már a legcsekélyebb cigarettafüstre is reagálnak és a megfelelő helyen jelzik a tűz veszélyét. Ez miért nem működött az adott esetben? Továbbá hogy létezik az, hogy az avartűz kitörése óta annyi idő telhetett el tűzoltói beavatkozás nélkül hogy – még az erős szelet is figyelembe véve – a tűz átterjedhetett a vár tetőszerkezetére és a tűzoltók csak akkor kaptak észhez? Hogy létezik, hogy a tűz egyáltalán átterjedhetett a csaknem húszméteres várfalakon át annak belterületére? Hogy létezik, hogy az illetékes hatóságok tűrték, hogy a megelőző tűzvédelmi előírásokat figyelmen kívül hagyva a várat olyan közel fekvő magas növényzet vegye körül, hogy a megtörtént katasztrófa bekövetkezhessen? Hogy létezik, hogy a tűzoltók a tűz eloltása után elhagyták a helyszínt és őrizetlenül hagyták, hogy másnap ismét lángra lobbanjon? Hogy létezik, hogy a vár gótikus részéből azonnal nem mentették ki a berendezést, hogy másnap az emelet beomlott tetőzete tönkre tegye az alatta lévő felbecsülhetetlen értékű műtárgyakat? És egyáltalán: hogy létezik, hogy ilyen és hasonló pótolhatatlan műemlékek egy tehetetlen, gondatlan és felelőtlen társaság kezében legyenek?
A krasznahorkai szomorú események folytán felmerül bennünk a jogos kérdés, méltóan tudja-e a szlovák állam birtokolni és kezelni a tőlünk, magyaroktól erőszakkal eltulajdonított felbecsülhetetlen történelmi és kulturális értékeket. Felmerül továbbá az a kérdés is, miért nem hajlandó a szlovák állam visszaszolgáltatni ezeket az értékeket jogos tulajdonosainak annak ellenére, hogy erre törvény kötelezi. És egyáltalán: megérdemli az ilyen társaság, hogy saját önálló állama legyen?
A válasz kézenfekvő: abban az esetben, ha az ellopott javak visszaadása megtörténne, Szlovákia államterülete teljes egészében ismét magánkézre kerülne és – Szlovákia részéről nézve – fennállna a veszély, hogy előbb vagy utóbb elveszíti. Államterület nélkül viszont nincs állam. Na de sajnáljuk, egy tolvajnak ezekkel a tényekkel szembe kell néznie.
A magyar nemesi családok Nobilitas Carpathiae felvidéki civil szervezete – tiszteletben tartva a krasznahorkai vár helyreállítására kezdeményezett széleskörű nemzeti összefogást – ezennel arra szólítja fel a tisztelt nyilvánosságot, hogy ezen túlmenően minél nagyobb mértékben követelje a Beneši dekrétumok megszüntetését és az azok alapján elkövetett sérelmek mielőbbi maradéktalan orvoslását.
Dr. vitéz Práznovszky Miklós, Nobilitas Carpathiae országos elnöke
(A fénykép szerzője: Viktória Daráž Kovácsová)
Érsekújvár, 2012. március 12.
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”32933,32918,32880,32865,32863″}
