Pedagógusnap alkalmából Dolník Erzsébettel, a közelmúltban többször kitüntetett lévai pedagógussal beszélgettünk.
Tavaly Ön részesült a Pro probitate – A helytállásért díjban, a közelmúltban újabb két kitüntetést kapott. Milyen érzéssel vette át a Magyar Arany Érdemkereszt Kitüntetést és az Esterházy-díjat?
Rendkívül megtisztelő volt számomra átvenni Németh Zsolt államtitkár úr és Dr. Balogh Csaba nagykövet úr kezéből a Magyarország köztársasági elnöke által adományozott Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést. Külön öröm számomra, hogy a magyar forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából ért ez a megtiszteltetés.
A Rákóczi Szövetség és az Esterházy János Emlékbizottság döntése, miszerint ebben az évben nekem adományozzák az Esterházy Emlékérmet, nagy örömet jelentett, hiszen ez a díj legalább jelképesen összekapcsol azzal az emberrel, akire minden magyar tisztelettel és csodálattal emlékezik, számunkra, a felvidéki magyarok számára pedig örökre a nemzethez való hűség, a helytállás szimbóluma marad.
A díjak egyúttal köteleznek is, minden tettemnek, egész további életemnek összhangban kell lennie Esterházy János szellemiségével. Ugyanakkor erőt meríthetek – meríthetünk az ő tetteiből, kitartásából, mártíriumából a jelen nehézségeinek leküzdésében.
Az Esterházy-díj másik kitüntetettje az a Komáromi Selye János Gimnázium lett, melynek diákja volt.
Igen, pontosabban a gimnázium elődjének, a Magyar Tannyelvű Tizenegyéves Középiskolának voltam egykor diákja. Természetesen nagyon örültem Alma Materem díjának is, hiszen köztudott, hogy a gimnázium mindig kiemelkedő teljesítményt nyújtott, egyike a legjobb magyar tanintézményeknek.Amikor diákként én is részese lehettem az iskola életének, még nagyon kevés magyar középiskola működött Szlovákiában, közülük már akkor is kiemelkedett a komáromi gimnázium. Csodálatos éveket töltöttem falai közt, nagyszerű tanáraim voltak, néhányan szó szerint meghatározták egész életemet. Nem elhanyagolható tény, hogy az iskola még őrizte a volt bencés gimnázium szellemiségét. Gimnazistaként Komáromban éltem meg az1956-os forradalmat, s ott csaptunk össze először a kommunista hatalom képviselőivel is. Erre az eseményre emlékeztet egy emléktábla is a díszterem falán.
A felgyorsult világban sok kihívással kell szembesülni. Az Ön életútjában melyek voltak ezek?
A mi generációnknak általában sok problémával, kihívással kellett szembesülni. Gyakorlatilag gyermekkorom óta folyamatosan súlyos döntésekre kényszerültem, illetve kényszerültek már szüleim is, s az ő döntéseik befolyásolták az én válaszaimat is a kihívásokra.
Csak a legfontosabbak közül néhány:
– 1940-ben szüleim döntöttek arról, hogy kérik visszahonosításukat, s így válhattam én is magyar állampolgárrá.
– Szüleim nem reszlovakizáltak, így nem kaptunk csehszlovák állampolgárságot, így lettem első ízben hontalan.
– Amint megnyíltak a magyar iskolák, azonnal ide írattak be szüleim, így anyanyelvemen tanulhattam egész az érettségiig. Mivel a 2. világháború után nem voltak magyar iskolák , így magam is megtapasztalhattam, mit jelent az idegen – szlovák – nyelv helyett magyarul tanulni.
– A pedagógiai pályát választottam élethivatásul, s életem talán legnagyobb kihívása ezen a pályán az volt, hogy az 1989-es rendszerváltás előtti keserves évtizedekben tanítványaimat úgy vezessem, hogy megmaradjanak magyarnak, szeressék és tiszteljék anyanyelvüket, történelmünket, s főleg mint óvónők, nevelők, ebben a szellemben neveljék ők is a gyermekeket.
– 1989-ben ismét döntenem kellett – a politikai pályát választottam. Politikusként, képviselőként számtalan feladatot kellett megoldani, ezeket nem lehet néhány mondatba sűríteni. Képviselői munkám során az egyik legfontosabb esemény a Selye Egyetemért folytatott küzdelmünk volt.
– Az utóbbi évek egyik legnagyobb kihívása természetesen a magyar állampolgárság felvétele és az ezzel járó megpróbáltatások sora.
Pedagógusi, ill. népművelői pályáján melyek voltak a legfontosabb értékek?
Erre a kérdésre részben már válaszoltam, emellett nagyon fontos területnek tekintettem a Csemadokban végzett munkát. A kulturális rendezvények szervezésén túl a Csemadok mellett működő művelődési klub kapcsán lehetőségünk volt bekapcsolódni a felvidéki magyar értelmiségi körök életébe, s részben ellenzéki tevékenységet is folytatni. Ebben a tevékenységben is elsőrendű feladatunk volt a nemzeti kultúra és az anyanyelv ápolása, nemzeti ünnepeink kapcsán a fontos történelmi események ismertetése főleg a fiatalok számára, hiszen az akkori ideológia nem tűrte meg az iskolai oktatásban a magyar történelem alapos ismertetését.
Hogy értékeli, hol tart ma a szlovákiai magyarság?
Nagyon sok elemzés, értékelés született az utóbbi időben, nem szeretném ezek számát szaporítani, s ez lehetetlen is egy rövid válasz keretében. Én is úgy látom, kritikus helyzetben vagyunk, nem további elemzésekre, hanem cselekvésre van szükség. Nagyon szépen meg tudjuk fogalmazni, ki,miért hibás, hol történt mulasztás, mikor döntöttünk rosszul, s még sorolhatnánk. A félreértés elkerülése érdekében – én is tudom, a pontos diagnózis fontos, de most már a megoldást kell megfogalmazni. Akkor is, ha kevesen vagyunk, ha megélhetési gondjaink vannak, ha sokan közönyösen nézik drámai fogyásunkat, ha nincs is politikai akarat pl. a parlamentben problémáink megoldására, nem ülhetünk ölbe tett kézzel, nem mondhatunk le önként a jövőnkről.
Ismert, hogy Ön az egyike azon kettős állampolgároknak, akik a nyilvánosság előtt is vállaják azt. Hogy látja, rendeződni tud a helyzet e körül?
A magyar állampolgárság felvétele számomra evidens volt, az okokat többször kifejtettem: nem követelni jogainkat, a létezőkkel élni kell. Amikor eldöntöttem, hogy hivatalosan bejelentem, tisztában voltam a következményekkel. Az is előrelátható volt, hogy hosszú küzdelemre számíthatunk, de ez kikerülhetetlen. Ebben a kérdésben is érvényes, nem elemezgetni kell a helyzetet, hanem cselekedni. Igen, van „kényelmesebb” út is: tudomásul venni a szlovák állampolgársági törvény következményeit, jelentkezni az idegenrendészeten, tartózkodási engedélyt kérni a saját lakásomba….egyszóval nem élni alkotmányos jogaimmal. Hasonlóképp, mint nem írni magyarul a nevem, nem használni az anyanyelvem, szlovák iskolába járatni a gyermekem. Számomra ez az út elfogadhatatlan
Amíg ez az állampolgársági törvény érvényben van, a helyzet értelemszerűen nem rendeződhet. Fico ígérete, hogy módosítják, állandó lakhelyhez kötik egy másik ország állampolgárságának felvételét, nem megoldás, csak további problémákat okoz. Egyszóval – egyelőre nem látom az út végét, de végig kell rajta menni, lehetetlen, hogy egy ilyen gyalázatos törvény érvényben maradjon Európában.
Homoly Erzsébet interjúja
{iarelatednews articleid=”33033,33025,32943,30744″}
