Wass Albert 1947-ben írta az alábbi sorokat. De történetesen most, 2012. áprilisában is megszülethetett volna ez a – sajnos – időtálló vers, mely úgy látszik, nemzeti karakterünk egyik legsötétebb, időnként felszínre bukkanó vonására tapint rá. Fájdalmasan.
Magyar cirkusz
Cirkuszról álmodtam az éjszaka.
Emberek, az álom szörnyű volt!
Még le sem ment a nap egészen
s már följött véresen a hold!
Indulót kürtölt frakkosan a Halál!
Körben a világ valamennyi népe
megtöltötte a páholysorokat
s minden szem az arénát nézte.
Ott gyilkolták egymást a magyarok,
Torz jelmezekben részegen!
Szemükben láz, kezükben kés
s csorgott a vér a késeken…!
Mindenki küzdött ott mindenki ellen
és ezer bohóc röhögött!
A világ jelszavakat ordított
és fogadásokat kötött:
– Én arra a vörösre fogadok!
– Enyém a zöldinges legény!
– Szorítsd, te Árpád-címeres!
– A gatyás paraszt az enyém!
S a magyarok csak ölték egymást.
Tombolt a halál-zenekar.
S Európa cirkusz-porondján
fogyott, fogyott a magyar.
Aztán a végin egy maradt csak.
Ezer sebéből folyt a vére.
Bámult fáradtan, eszelősen
a véráztatta csatatérre.
A nézők elszámolták a fogadásokat.
Aki vesztes volt, fizetett.
Nehányan már ásítottak is.
Aztán mindenki hazament.
Pár kapzsi suhanc még összeszedte
az elesettek rongyait.
Aztán már csak a hold bámulta
borzadt szemével, vörösen
az új magyar Kaint.
Ez a fájón valóságos “álom” jutott rögtön eszembe, midőn a magyar köztársasági elnököt érintő botrány úgymond élesedett. Sokat őrlődtem azon, hogy lejegyezzem-e itt, e fórumon a gondolataimat, lévén hogy hírportálunk elsősorban felvidéki történésekre, jelenségekre fókuszál. De ez az ügy legalább annyira felvidéki, mint anyaországi vagy épp erdélyi stb. Mert nem csak hogy a nemzet egységét megtestesítő legfőbb magyar közjogi méltóságról van szó, hanem nemzeti arculatunk egyik legocsmányabb vonásáról: az önsorsrontó civódásról, egymás ész nélküli, vérgőzös fejjel történő gyilkolásáról. És ez bizony valóban nemzeti ügy.
Rossz érzés magyarnak lenni, amikor azt látom, hogy az úgynevezett “nemzetközi közvélemény” legnagyobb megelégedésére dobáljuk a fekáliát egymásra és lényegében egyenes adásban végezzük ki azt, amit nemzeti büszkeségnek, becsületnek lehetne nevezni.
Persze lehetne mondani – és nem is minden alap nélkül – , hogy e becsületen először is maga az érintett, Schmitt Pál köztársasági elnök ejtett foltot, midőn azt a bizonyos kisdoktori értekezését úgy írta meg, ahogy, majd pedig ezen eljárását úgy védte, ahogy… Nem tisztem eldönteni, hogy kinek van igaza: ha a szakértői bizottság – általam nem olvasott – több száz oldalas elemzése nem tudta egyértelműen eldönteni, akkor én bizonyosan nem fogom. És nem is akarom. Schmitt Pál bizonyára hibázott, ha másban nem, hát az ellene indított szervezett hadjárat kezelésében. Merthogy afelől nincs kétségem, hogy e hadjárat igen alapos hírszerzői munkán alapuló, gondosan megírt forgatókönyv alapján folyik az elnök ellen. És ebben a játszmában nem Schmitt Pál személye a lényeges – mert ő sokak számára valóban szerethető, tisztelhető, elismerésre méltó személyiség – hanem a magyar polgári kormány és különösen a miniszterelnök lejáratása. Mindez tehát pusztán egy csatája annak a háborúnak, amelyet a kormányváltás óta szüntelenül vívnak Magyarországgal.
Azért rossz magyarnak lenni most, mert ebbe az ocsmány hadjáratba mintegy ötödik hadoszlopként a legharsányabb hangon kapcsolódnak be honfitársaink. Hogy a balliberális oldal tajtékozva acsarkodik, az tulajdonképpen rendben is van, ez az ő karakterük. De a legszomorúbb, hogy a legtöbb nemzeti fórumon is közel hasonló hangnemben folyik az elnök mocskolása. A Jobbik például kiadta ezzel kapcsolatban történetének legsiralmasabb, legprimitívebb sajtóközleményét – noha több bölcsességet vártam volna ettől a párttól. A vélemény persze szabad na és ugye a becsület és a közélet tisztasága, folt nélkülisége is rendkívül fontos, így hát érthető is lenne, miért ez az engesztelhetetlenség Schmittel kapcsolatban a nemzeti oldal (egy) részéről is. Csakhogy nem veszik észre, hogy ezzel a gyarmatosítók kezére játszanak, akik már csak egy kávét kérnek, mikor látják, hogy a magyarok végzik el helyettük a piszkos munkát.
Kétségkívül nehéz ügy ez. A mérleg egyik serpenyőjében ott van a (szakmai) becsület és a folt nélküliség. A Semmelweis Egyetem nem is dönthetett másképpen, mint ahogyan döntött – hiszen nemzetközi tekintélye volt a tét. A másik serpenyőben viszont ott van az a még nagyon gyenge, ingatag talajon álló, ámde – ezidáig legalábbis- egyre erősödő építmény, melyet Orbán Viktorék alapoztak meg 2010-s kormányalakításuk után. Ekkortól kezdett ugyanis értelmet és valódi tartalmat nyerni a nemzeti összetartozás, ekkor indult meg az a pozitív folyamat, melynek hatására talán sikerült valamelyest szakítani azzal a beteges, kádári érából örökölt hozzáállással, miszerint a felvidékiek cseszkók, az erdélyiek románok stb voltak. 2004. december ötödikének keserűségét 2010. május 26-a oldotta fel, de az állampolgárság megadásán kívül még számos egyéb gesztus és intézkedés történt a határon túli magyarság irányába, mely valóban abba az irányba mutatott, hogy itt valami egészen új kezdődött el. És ennek a rendszernek szerves része volt a magyar köztársasági elnök is.
Nos, ehhez képest 2012. tavaszán ismét kivirágzott az össznemzeti ostobaság (persze mindig tisztelet a kivételnek!) és a köztársasági elnök személyén keresztül, anélkül hogy észrevennénk, gyomorszájba vágjuk saját magunkat.
Bizonyára sokan ellenszenvesnek tartják a fenti gondolatmenetet, akik számára a “csalás”, a plágium teljes mértékben elfogadhatatlan. Félreértés ne essék, számomra is az, magam is kínosan ügyelek jogi szakdolgozatom írása közben a pontos hivatkozásokra. De a magam részéről a bűncselekmény elkövetésén kívül semmit nem tartok alapos oknak ahhoz, hogy az ország első emberét kórusban gyalázzuk. Sólyom László sosem volt a szívem csücske, miután akkori alkotmánybírósági elnökként komoly felelősség terheli a rendszerváltás elfuserálásában és a máig ható állapotok kialakításában, de hivatali ideje alatt eszembe nem jutott volna nyilvánosan alázni amiatt, mert gyáván visszafordult a komáromi hídon (amit talán hivatali utódja nem tett volna meg). Lehet, hogy ez megalkuvás, no de ha képtelenek vagyunk egy Magyarország-ellenes nemzetközi hadjárat közepén ennyi “megalkuvásra” az egység megőrzése érdekében, akkor végülis mit akarunk?
Mindezekkel együtt természetesen magam is azt vallom, hogy a labda az elnöknél pattog, éppen ezért (most már) egyet tudok érteni a Magyar Nemzet ezzel kapcsolatos vezércikkének címével: “Elnök úr, gondolja át!
Szűcs Dániel, Felvidék.ma