Sokan nem tudják, hogy a tavaszi hadjáratra emlékezve az első felvidéki ünnepség megszervezése 1998-ban volt. Olyan időszak volt ez, amikor a szlovákiai magyarság nap mint nap találkozott a drasztikus magyarellenességgel.
A Mečiar-i diktatúra csaknem minden területen éreztette hatását. Legjobban mégis – s úgy néz ki tartósan – a Csemadok területén rombolt, oszlatta (volna) a magyar kultúra egyetlen intézményét, erődjét. Sikerült is, oly formában, hogy már 1996-ban elindította az országos viszonylatban kb. 90 fős apparátusának elbocsátását, amely érintette a nagyrészt 3 fős járási titkárságokat is. Csak a konokság, a „csakazértis” megmaradás elve volt, ha ott maradtak a minden körülmények között kitartó, s bátran írhatom magyarságukat bármilyen körülmények között felvállaló, fizetés nélküli emberek. (Közülük ma is még páran ott dolgoznak – állami fizetés nélkül).
Nos, ilyen körülmények között virradt ránk a magyar szabadságharc 150. évfordulója, amikor is, az érsekújvári járás egyszemélyes mindeneseként (egy alelnökkel és elnökséggel mögöttem), 1998-ban rengeteg programot terveztünk be. Még 1997 őszén megkeresett engem Pogány Erzsébet, az akkori Magyarok Világszövetségének felvidéki tanácsnoka és Halasi Nagy Endre történész Budapestről, hogy vállalnám-e a Csemadok részéről a szervezői munkát az egykori tavaszi hadjárat felvidéki útvonalán. Számomra ez természetes volt, s együtt kerestük fel tervünk megvalósításához, Szőgyén község akkori polgármesterét Nágel Dezső mérnököt, aki minden gondolkozás nélkül igent mondott.
Pogány Erzsébet és Halasi Nagy Endre tovább merészkedtek ötletükkel: ők hoznának egy Petőfi Sándor mellszobrot ez alkalomból, felállítanák-e ezt Szőgyénben? A szőgyénieknek tetszett az ötlet, de ők azt mondták: Petőfi már van több helyen a Felvidéken, ők Görgey mellszobrát vállalnák szívesen, és állítanák fel községükben, amely településen 150 évvel azelőtt a vonuló seregek átvonultak. Megkezdték a szervezést és a szoborrendelést Magyarországon, itthon pedig a Csemadok járás égisze alatt, és a községek bevonásával kezdődött el a szervező munka. Szőgyén lett a rendezvény központja, de csatlakozott: Nagysalló, Kéty, Bény, Kéménd, Köbölkút, Búcs, Bátorkeszi, Marcellháza , Izsa, és Komárom települések. Pogány Erzsébet a MVSZ védnöksége alatt (akkor Dobos Lászlóval az élen, aki a Kárpát-medencei Régió elnöke volt) és Halasi Nagy Endre szakmai irányításával, több mint 100 tagú hagyományőrző katonai csapatot indított el, s itthon az Izsai Lovasbandérium csapata, Kurucz Lajos huszárkapitány vezetésével csatlakoztak, de ott voltak köztük a szegedi és a székely hadosztály csapatai, valamoint a magyarországi lengyel légiósok hagyományőrzői Máthé Endre vezetésével.
Ez az első megemlékezés a tavaszi hadjárat felvidéki útvonalán 1998. áprilisában, 5 napos esemény volt a felsorolt településeken. Felejthetetlen élmény volt, nem csak a hadjáratban részt vevő csapatoknak, de a falvakban az embereknek, akiknek legtöbbje életében először látott magyar lovas huszárokat vonulni a faluban. Másokban ugyanakkor szép békebeli időket idézett az élőkép, melyet az átvonuló csapatok énekszóval, dobszóval szereztek a nézőknek. A rendezvény csúcspontja volt Katona Tamás budapesti történész előadása, faluról falura menve jelenítette meg a csatajeleneteket. Voltak napok, amikor szakadó esőben (pl. Nagyölveden), az 1848-as emlékműnél fogadott a polgármester Vavreczky József, vezényelte a csapatokat. Koszorúzások, nótaszó és dobok kíséretében érték el a következő falvakat. Felejthetetlen marad számomra az a kép is, amikor beérve Bény községbe, Csókás Feri bácsi népviseletes fiatalokból állított sorfalat végig a falun. A központi ünnepségen Szőgyénben a kultúrházban zsúfolásig megtelt a terem. Délután Dobos László, a MVSZ régiós alelnöke nyitotta meg az 1848/1849-es dokumentum-kiállítást. Este Katona Tamás fantasztikus előadása az egykori csatát vázolta a hallgatók szeme elé. Konrad Sutarszki lengyel író, a lengyel légiósok élén jött és tartott előadást. A szőgyéni zenés irodalmi színpad tette teljessé az estet.
Helyi szervezőként Berényi Kornélia neve lett ismertté, és vitte tovább évről – évre az egyre nagyobb szabású rendezvényt. A szőgyéniek két év múlva felállították a saját katonai hagyományőrző csapatukat, a IX. Vörös Sipkás Zászlóalj felvidéki hagyományőrzőket, akiket Budapesten képeztek ki. Ezután a mai napig minden évben vonulnak, de más rendezvényeken is ott vannak a régióban. Ekkor kezdte el a gyönyörű huszárruhák varrását, a szőgyéni Kunyik Béla szabómester. Nemcsak itthon, de a magyarországi hagyományőrzőknek és a hadügyminisztériumnak haláláig több száz ruhát készített, s lett híressé munkája által. Köbölkúton talán két évre rá Kovács Ferenc polgármester emlékművet állíttatott az egykori átvonulás helyszínére. Ezt követően a mai napig itt emlékeznek a hadjáratot végigjáró hagyományőrzők és a helyiek, élükön az iskolásokkal.
Szőgyén után Köbölkúton majd a többi településeken tartottak megállót, megemlékezést, mindenütt a polgármesterek fogadásával. S az utolsó nap a Komáromba való bevonulás, a Klapka szobornál való tisztelgés is felejthetetlen mindazok számára, akik ott voltak. Persze akkor, erről az óriási nagy sikert aratott csaknem egyhetes eseményről nem szólt a sajtó, csak néhányan tudtuk, hol milyen akadályba ütközünk. Csak azt tudtuk: ezt meg kell tennünk, annak a lelki terrornak ellenszereként és az ősök iránti tiszteletként.
Emlékszem az akkori egyik újságíró gúnyos kérdésére: milyen értelme van magyar huszárokat vonultatni a Mečiar terror alatt? Válaszom csak annyi volt: ha a magyar történelem ezen részletét ilyen formában ismeri meg a nép, akkor már sokat tettünk. Arra is emlékszem, hogy a saját alelnököm is elhatárolódott a szervezéstől- félelmében. Én és mi mindannyian, akik az első pillanatban vállaltuk, semmitől nem tartottunk. Viszont azt ma is kijelentem, hogy Pogány Erzsébet nélkül ez nem indult volna be.
Azóta több mint 15 év telt el. Mi a főszervezőkkel jó pár évig évről-évre találkoztunk az illetékes polgármesterekkel, megbeszéltük településenként a teendőket, ki, mit vállal magára. Hisz a szállások, a csoportok étkeztetése, a lovak abrakolása, szállítása (hosszabb útvonalon) nem kis munkát adott, és persze anyagi hozzájárulással is járt. A rendezvényeken egyre több ember vett részt, s ami még fontosabb, azóta ebben a régióban minden településen megemlékeznek a maguk módján a magyar nemzet szabadságharcának évfordulójáról, és magukénak tekintik e nemzeti ünnepet. Igaz, azóta, mint mindenütt, már nem mindenki vonul mindenkivel, hagyományőrző csapataink sokfelé osztódtak, de talán ami a lényeg, a nemzeti ünnep az itt élő magyarság nagy részének fontos lett, és hagyományőrző csoportjaink pedig hál’ Istennek sokasodnak. Köszönet a kezdeményezőknek, akik bátrak voltak, és mertek, és nagy dolgok születtek ezáltal. Határok nélkül összekapcsolódott az egykori hadjárat útja, és hagyományőrzők százai tisztelegnek őseink emléke előtt, és elevenítik fel a nemzet nagyjainak tetteit.
Dániel Erzsébet, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”33601,33292″}
