Hetvenkét éves korában tragikus hirtelenséggel meghalt a Felvidéken és az egész Kárpát-medencében nagyon népszerű és szeretett Oláh György komáromi középiskolai matematikatanár. Temetése 2012. július 6-án, pénteken, 14.00 órakor lesz a komáromi katolikus temetőben.
Halálának helyszíne és módja stílusos, ha lehet így fogalmazni: a fonyódi matematikatáborban adta vissza lelkét a Teremtőjének, tanártársai mellett, szeretetben, békességben, azon szakmai-lelki társak társaságában, akikkel évtizedeken keresztül együtt dolgozott a tehetséggondozás és a matematikaoktatás területén.
Az elmúlt évtizedekben felbecsülhetetlen értékű munkát végzett a magyar matematikai tehetségek felkutatásában, gondozásában. Szakköri tevékenysége is rendkívül jelentős volt, tanítványai szép eredményeket értek el a hazai és nemzetközi matematikaversenyeken. Több mint ötven tanulmányt írt, számos tankönyvvel, példatárral, tanári segédkönyvvel, fordítással és recenzióval járult hozzá a matematikai ismeretek bővítéséhez és népszerűsítéséhez. Nemzetközi magyar rendezvények és matematikaversenyek kezdeményezője, alapítója volt. Ezek közül talán a legjelentősebb a Nagy Károly Matematikai Diáktalálkozó, melynek húsz éven át volt a főszervezője, illetve a Nemzetközi Magyar Matematikaverseny. 1999-ben jelent meg a budapesti TYPOTEX Kiadó gondozásában „Határon túli matematikaversenyek“ című könyve. Több éven keresztül tanítványaival havonta utazott Budapestre, ahol bekapcsolta őket a Középiskolai Matematikai Lapok (KöMaL) feladatmegoldó versenyébe, és rendszeresen elvitte őket a Kossuth klubba is. Több alkalommal tartott előadást Magyarországon, természetesen a tehetséggondozással kapcsolatban. Megbecsült szakemberré váll a magyarországi szakma keretein belül is.
A matematika tanítását mindig gondosan összekötötte a magyarságtudat erősítésével. Azt vallotta: „Nem létezhetünk az anyaországból érkező egyetemes magyar gondolkodás és kultúra tiszta forrásai nélkül.” Így is élt. – Egyszemélyes intézmény – mondták róla barátai a Kárpát-medencében. Hatékonyan ápolta a szülőfalujából, Komáromszentpéterről származó felvidéki magyar költő, tanár, Kossányi József hagyományait, életművét. Komoly szakmai munkát végzett a Csemadokban, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségében, a komáromi Múzeumbarátok Körében, a komáromi Öregdiákok Baráti Körében, a Széchenyi István Polgári Társulásban. Jelentősebb kitüntetései a Beke Manó-díj első és második fokozata, Komárom város Polgármesteri Díja, a Felvidéki Magyar Pedagógus-díj.
Emlékezetes marad nagy mondása: „A magyar könyv úgy kell, mint a kenyér.“ Mindig a könyv, a könyvek bűvöletében élt, soha ki nem hagyott egy könyvhetet sem Budapesten. Saját könyvtára is rendkívül gazdag, ami egyértelműen a felvidéki magyarság legjelentősebb könyvgyűjteményei közé tartozik. Lankadatlan hévvel, szenvedéllyel, hittel és akarattal szervezte a különöbző matematikai találkozókat, ahol a Kárpát-medence matematikatanárai és azok diákjai vettek részt. Sokat járt Erdélybe, ahonnan komoly szellemi táplálékot hozott haza a Felvidékre. Rendszeresen járt Budapestre, a Panoráma Világklub rendezvényeire, ahol szerették, s ahol számos barátot szerzett.
Mindig komolyan vette Pólya György szavait, és eszerint is élt: „Ha egy tanárnak nincs személyes tapasztalata az alkotó munka valamilyen formájával, akkor bajosan várható, hogy ő maga ösztönözze, vezesse, vagy akár felismerje hallgatói alkotó tevékenységét.“ Arra a kérdésemre, hogy szerinte milyen a jó tanár, azt mondta az egyik vele készített interjúmban: „Mindenekelőtt az, aki a diákját munkatársának tekinti, és munkatársként lehetőséget ad tanítványainak az egyre bővülő, egyre magasabb szintű tudás megszerzésére. Ezen felül pedig az érdeklődést a könyvtár irányába tereli.“ Bármikor, bármiről beszélgettünk, a dialógus vége mindig azzal fejeződött be, hogy mennyire szereti diákjait. Áradt retorikájából a diákszeretet. Hogy mi volt ennek az oka? Erről így nyilatkozott a vele készített utolsó interjúmban két héttel halála előtt: „A szentpéteri iskolai évek alatt kitűnő osztályközösséget alkottunk. Olyan pedagógusok tanítottak és szerettették meg velem a matematikát, akiknek az éleművét – úgy éreztem – tovább kell vinnem. Nem volt nehéz, hiszen Imre bátyám itt tanított a komáromi gimnáziumban, láttam, miként készül az órákra. Magával ragadott. Az a tudat, hogy a felvidéki magyar diákoknak többlettudást kell adni, annak érdekében is, hogy idegen nyelvű főiskolákon is megállják a helyüket, meghatározó tényező volt. Ezekkel a tanítványaimmal sokkal emberibb, közvetlenebb kapcsolatot alakítottam ki. Nemcsak a matematikáról, a szakmáról beszélgettünk, hanem az élet nagy dolgairól is. A foglalkozások nagy hatást gyakoroltak rájuk és rám egyaránt. Sokat jártam velük Erdélybe és a történelmi Magyraorzság több vidékére, ott is matematikáztunk, beszélgettünk. Egy tanárnak elsősorban ezért érdemes élnie.“
Csodálatos érzékkel mutatott rá az egyetemes magyar kulturális értékekre. Vonzódott a magyar kultúrához, támogatta, népszerűsítette azt. Tette ezt mély magyarságtudatával, hazaszeretetével, a szülőföld, a Felvidék és Komárom iránti hűségével.
Őszinte baráti szeretettel és nagyrebecsüléssel gondolunk rá. Itt marad közöttünk örökre.
Tarics Péter
