A Sáró és Nagykálna között a Garam jobb partján fekvő település Alsó- és Felsővárad egyesítésével jött létre 1944-ben. A községnek 350 lakosa van – mára már csak a harmada református, és nagyjából fele-fele arányban oszlik meg a magyar és szlovák nemzetiségűek száma.
Első református temploma 1780-ban épült. 1889-ben átépítették, majd a német csapatok 1945 februárjában felrobbantották, így a közösségnek több mint ötven éven át nem volt temploma. A kilencvenes években aztán nekiláttak az építkezésnek, és három év alatt, 1999-re elkészült a templom. Ebbe a gyülekezetbe helyezték ki teológiai tanulmányai befejezése után 2008-ban Beňadik Adrián lelkipásztort.
A gyülekezet névjegyzékében csupán 122 személy szerepel. Tudni kell, mondja a lelkipásztor, hogy a Csehszlovákia és Magyarország között a második világháborút követően aláírt lakosságcsere-egyezmény Barsváradot súlyosan érintette: a falu hatvan százalékának el kellett hagynia a szülőföldjét, és a kitelepítettek kilencvenöt százaléka református volt.
1945-től az istentiszteleteket előbb az iskolában, majd államosítása után a parókián tartották. Az új templomot a hívek másfél évtizede – a jövőbe vetett reménységgel – 150 férőhelyesre építették, hogy abban minden református elférjen, mára viszont csupán a férőhelyek tizedét veszik igénybe a vasárnapi istentisztelet résztvevői – mondja a lelkipásztor, aki azon van, hogy ne csak 12-15-en járjanak templomba. Megjegyzendő, hogy köztük más felekezetűek is vannak (a katolikus testvérek azért jöhetnek el, mert a mise szombaton van).
Az istentisztelet nyelve magyar. A magyarok száma viszont sajnos csökken, a gyermekek közül sokan már csak a szlovák szót értik, így gyakran előfordul, hogy a gyermek-istentiszteleten mindkét nyelven szólnak a résztvevőkhöz. (Olyan is volt már, hogy csak szlovákul zajlott az alkalom, mert nem voltak jelen magyar gyerekek.) Sátoros ünnepek alkalmával ki-ki a maga anyanyelvén szerepel.
Templomba főleg az idősebbek járnak. Annak ellenére, hogy kevesen látogatják a vasárnapi istentiszteletet, hétközben bibliaórát is tartanak, erre szerdánként kerül sor. Eleinte, amíg nem volt imaterme a gyülekezetnek, a községháza adott otthont az alkalomnak, amelyen általában öten vesznek részt.
Amikor Beňadik Adriánt a gyülekezetbe helyezték, azonnal elkezdték a parókia átépítését. Az utóbbi két évben a hívek önerőből szépítgetik, újítják az épületet. Óriási odaadással és áldozatkészséggel teszik mindezt – dicséri az egyháztagok áldozatvállalását a lelkipásztor. 2011 őszén az épület hátsó részét sikerült felújítani, ahol gyülekezeti termet alakítottak ki. Télen az istentiszteleteket is itt tartják (a templomban is van fűtés, de a belmagassága miatt költséges a kifűtése), és a közösségi termet egyéb alkalmakra is kihasználják. Mivel az épület csak részben újult meg, ezért van még mit alakítani rajta. A munkálatokkal azonban lassan haladnak, mert mindig csak annyit végeznek el, amennyire futja az adományokból és a bevételekből. Nagyon sok minden van még hátra: belső-külső vakolás, álmennyezet készítése, új padlózat, központi fűtés beszerelése, valamint a fürdőszoba és a konyha felújítása.
A felújítást támogatta a budapesti Kálvin téri gyülekezet, a Barsi Református Egyházmegye több egyházközsége, és a költségekhez Egyetemes Egyházunk Segélyalapja is hozzájárult 3900 euróval. A Zsinati Tanács pedig a Gustav-Adolf-Werk segélyszervezet 2013-as évi keretösszegéből 5000 eurót hagyott jóvá a Barsváradi Református Egyházközségnek. Addig önerőből újítja tovább a parókiát a kis gyülekezet, mely minden évben óriási áldozatot hoz.
És milyen reményt lát a lelkipásztor ebben a közösségben? Ott mindig lehet remény, ahol van igény a gyermek-istentiszteletre – mondja a lelkipásztor. Igaz, hogy vegyes a kép, hiszen nem csak református és magyar gyermekek látogatják, a gyerekek ugyanis elhívják a barátaikat és iskolatársaikat is az alkalmakra. Nem is tudatosítják, hogy egyfajta missziót végeznek egymás között. És mindenki jól érzi magát abban a közösségben, ahol az egyikhez magyarul, a másikhoz pedig szlovákul szólnak. Az alkalmakra átlagosan nyolcan jönnek el, de előfordult már az is, hogy tizenöten is voltak (karácsonyra készülve még többen is).
A lelkipásztor az ilyen kezdeményezésekben és a gyermekekben látja a jövőt, amiben annak ellenére hisz, hogy kis településről van szó. Rendeztek már gyermek- és ifjúsági találkozót is. Először az egész egyházmegye számára, aztán csak a helybelieknek, mégpedig a Gyermekmisszió munkatársai kezdeményezésére. Ők szlovákul tartották a foglalkozásokat, bevonva a szülőket is. „Nyitnunk kell, nem elég a gyülekezeti tagjainkat megszólítani; mindenkinek esélyt kell adni, hívogatni kell” – véli a lelkipásztor.
Kálvinista Szemle 6/2012
Felvidék.ma
