A felvidéki magyar közösségünk diagnózisa – Fiala Butora Jánosnak teljesen igaza van, amikor az egyik novemberi cikkében megállapítja, hogy az autonómia nem gyógyír, sőt nem is csodaszer, azonban eszköz lehet, vagy lehetőség, amely a felvidéki magyar közösségünk megerősödésében szerepet játszhat, főleg gazdasági és talán lelki értelemben is.
Természetesen lelki értelemben, önmagában csak az autonómia nem „orvosság” a közösségi-pszichológiai kisebbrendűségi érzéseinkre, de lépcsőzetesen helyreállíthat, bizonyos negatív, külső kényszer szülte, rossz közösségi szocializációs interakciókat.
Az Autonómia – gyógyír minden bajra? című cikkében Fiala Butora János jogosan tesz fel kérdéseket:
-„Tegyük fel, hogy sikerül létrehoznunk egy magyar többségű autonóm területi egységet Szlovákiában, érdemi jogkörökkel. Milyen nyelvhasználati szabályozással érjük el, hogy a magyar nyelv egyenrangú legyen a szlovákkal ezen a területen? Hogyan növeljük a magyar iskolák színvonalát, és a magyar iskolákba íratott gyerekek arányát? A magyar nyelv presztízsét a munkaerőpiacon? És a születésszámot? Meg a gazdasági növekedést?”
Csak annyi a baj a feltett kérdésekkel, hogy amikor Dél-Tirol autonóm státuszt kapott, nem hiszem, hogy a tiroliak ezekre a kérdésekre, már előtte rendelkeztek teljesen világos egyértelmű válaszokkal, vagy lett volna kiforrott megvalósítási konstrukció. Sőt, ha jól tudom a nyelvhasználati jogkörökön és a területi elrendeződésen – közigazgatási modellen – kívül más nem nagyon volt körvonalazható, és az érdemi jogkörök is csak lépcsőzetesen szélesedtek ki. Létezett vízió, stratégia, elképzelés, a politikai tárgyalások ezŰ mentén indultak el. Arra a kérdésre meg pláne nem is lehetett objektív stratégiai tervezet, hogy a születésszámot, hogy fogja a közigazgatási önállóság befolyásolni. A gazdasági növekedésre sajnos a mai önálló Szlovákiának sincs határozott, garantáltan jó működő elképzelési stratégiája, pedig 20 éves lesz januárban. Egyébként annak ellenére, hogy vannak a jelenben is gazdasági és szociális jellegű problémák mikor megalakult 1993-ban Szlovákia mindenki temette az országot, ehhez képest – szerintem – nincsen olyan szlovák ember, aki például Máriatölgyesen bánná, vagy megkérdőjelezné az önállóságot, vagyis, az északi régiók (ha most megvizsgáljuk) tényleg jól jártak Szlovákia létrejöttével. Még egy kiegészítés, azért Dél-Tirolban egyértelműen az autonómia javított a tiroli németek demográfiai helyzetén, mert megállították az olasz kormányok mesterséges állami betelepítéseit a régióba, amelyeket a panelházas lakásépítéseken keresztül próbáltak évtizedekig megvalósítani (jogilag szabályozták, hivatkozva sok esetben a mikro régió környezetvédelmére). Valamint a német nyelvhasználati presztízs visszaállításának köszönhetően az autonóm területeken a nyelvhasználat és az anyanyelvi oktatás (beiratkozás német tanítási nyelvű iskolákba) nem szorult vissza, sőt növekedő tendenciát mutatott.
(Jómagam papírra vetettem, egy stratégia elképzelést az autonómia kapcsán, talán néhány kérdésre a felmerültekből érintőlegesen választ is tudok majd adni, ezt igyekszem a legközelebbi publikációban bővebben tárgyalni, viszont ezen írás, most nem ezt hivatott szolgálni)
Tehát a szerző által feltett kérdések, egy jó stratégiai elképzelés mentén a megvalósítás után, maga az adott helyzet pontosabb megoldási alternatívákat tud majd elénk tárni. De addig is most a 2012-es év végén (az óév végéhez közeledve) érdemesebb foglalkozni talán azzal a nem elhanyagolható tényezővel, hogy közösségünk milyen lelki állapotban van az autonómiához való viszonyulás tekintetében. Vajon milyen társadalmi lelki kondíciós alapra építhetjük az autonómia törekvéseinket, amely igencsak meghatározza, sőt behatárolja cselekvési stratégiánkat. Mert sajnos úgy érzem, hogy a jelenlegi közösségi viszonyulásunk (a saját magyar közösségi hozzáállásunk az autonómiához) igencsak távol helyezkedik el az autonómia megértésétől, messze van helyzet megélésétől és ez által józan jövőbelátásunktól is. Az autonómiához való viszonyulásunk ( és jövőbeni küzdelmünk) alap meghatározó tényezője nem elsősorban szellemi felkészültségünk, hanem közösségünk lelki kondíciója.
Már Szvatkó Pál az 1920-30-as években – akit azzal igazán nem vádolhatunk, hogy nacionalista gondolkodó lett volna – foglakozott a felvidéki magyar társadalom diagnózisával, lelki kondíciójával és megdöbbentő tulajdonságok köszöntenek vissza majdnem 80 év távlatából. Elsősorban előszeretettel fogjuk rá minden társadalmi kohéziós folyamat rossz irányba való eltolódását a kommunista 60 évre, és az utána következő 20 évre, de talán már jóval hamarább megroppant a felvidéki magyar társadalom összetartó ereje. Még a második világháború előestéjén 1938-ban Szvatkó Pál megvizsgálta az általa megfogalmazott felvidéki magyar nép „matériáját” és mondhatni túlzás nélkül egy kivétellel (a globalizmus általi fogyasztói magatartás térnyerése az értékrendünkben) ugyanazt a diagnózist állíthatjuk fel 2012 decemberében.
Összehasonlítva Szvatkó elemzésével kilenc fő pontba állítottam össze a felvidéki magyar közösségünk társadalmi (szociális-gazdasági) és lelki diagnózisát:
- Nem vagyunk „életképesek” (biológiai értelemben, gyakorlatilag nincs demográfiai növekedés évek óta a felvidéki magyar társadalomban)
- „Egyenlőre” saját erőinkből nem sokra megyünk (gazdasági helyzetünk teljesen leszakadt és tovább esik az északi régiók innovációjához képest Szlovákiában, régióink marginalizálódnak)
Velünk élő példa (elmúlt 20 évből) a mezőgazdaság visszaszorulása (import árukkal helyettesítjük). Ha a problémákat orvosolná a kormány, akkor nem lenne szükség a változásra, de ennek halvány jelét sem látni mivel nem érdeke, hogy a tömbben magyarok által lakott régiókban is megoldja. A területi és gazdasági autonómia szükségessége azért fontos, mivel a déli régiókban található erőforrások (mind pénz mind anyagi erőforrások) kihasználása a saját kezünkbe kerülne. Le kell szögeznünk azonban, hogy nagyban függ majd a forrásigény attól, hogy milyen feladatokat fog ellátni az autonóm terület és milyen jogkörei lesznek. (Erről bővebben a következő publikációban az Autonómia megvalósításának cselekvési stratégiájában)
- A szokás hatalma (megszoktuk, hogy eltartanak és gyámolítanak minket, leginkább az utóbbi 60 évben – az állam, mint a „jó pásztor”)
- Elhagyatottság, mint valós, vagy vélt helyzet, és mint belső közösségi „élménye” közösségünknek.
- „Ideológiai harc” – Kenyéririgység és személyeskedés . Néhány feltűnésre vágyó ember mesterségesen szít, lehetetlenné téve erőink egységes kifejlesztését, együttes megmozdulását a magyar közösségért esetleges „ellenfelei ellen”. Ezért nincs hatékony felvidéki magyar érdekképviselet.
- A ’89 után még megmaradt vékony középosztályunk rétegében erősödik a közöny a magyar dolgokkal szemben. Nem ragaszkodnak például a hivatalos kettős feliratokhoz (tehát, hogy magyarul is fel legyenek tüntetve az információk, sőt sok esetben saját maguk legitimálják, hogy csak szlovákul vannak felírva mondván – „Hisz értünk szlovákul, minek felírni magyarul”
- A fogyasztó társadalom életvitelének radikális beépülése közösségünk életérzésébe (globális hatás – európai tendencia)
- Önálló tenni tudó „kisnépünk” alapvető szociális felépítettségének hiánya (Állandó jellegű karitatív intézményei magyar közösségünknek, illetve a felzárkóztatást segítő szervezeteink – akár gazdasági értelemben és nem csak a civil szférára gondolva, Magyar Házak, saját stb.)
- Magyar kultúránk helyzete – állami megbecsülése anyagi és materiális értelemben, valamint a társadalmunkban háttérbe szoruló szerepe. Szvatkó Pál szavaival élve „parlagiasodunk”. A műveltség, mint történelmi öröksége magyarságunknak és talán máig fennmaradt vonzereje, amely utolsóként közönségünk megtartó erejének számított gyengülőben van.
Ezek után gondolom azt – lehet, hogy sarkítva – hogy csak is e fenti kilenc pont alapján, fogalmazhatjuk meg autonómiához vezető cselevési stratégiánkat. Ismerve gyenge pontjainkat, ismerve lelki kondíciónkat a küzdelem elkezdésére. A beteg az után gyógyítható, hogy az orvos felállítja a diagnózist. Sajnos társadalmunk nem egészséges. Ezt tudatosítanunk kell, mielőtt bármibe is belekezdünk. Ezt próbáltam én is megtenni, nem biztos, hogy mindenki egyetért velem és a felállított diagnózissal, de mindenképp szolgáljon tükörképként, vagy egy szilárd, földhözragadt kiindulási pontként. Ebből az alaphelyzetből kell elmozdulnunk, megkezdenünk küzdelmünket a munkát és tenni akarást.
Samu István,
a Via Nova- Új Út elnökhelyettese és az MKP országos elnökségének tagja
