2007-ben lépett utoljára a színpadra az Éjszakai Színház előadásában, s abban az évben még forgatott is, Vizi Mária Szuromberek királyfi című mesejátékában Preszneket, a vénséges ágseprőt alakította.
Ezen a nyáron találkoztam vele Törökvész úti családi házukban, ahol feleségével, a szintén színész Szekeres Ilonával és Tappanccsal, a szerb farkasölő kutyával fogadtak, valamint isteni meggyes rétessel. Egy egész délutánt rám szánt, hogy az életéről, a hellyel-közzel sikeres pályájáról, a népszerűség mindennapi velejáróiról, s a meg nem kapott Kossuth-díjról beszélgessünk.
Két nagy felvidéki származású öregje volt a magyar színjátszásnak, a perbetei származású Pándy Lajos, aki az elmúlt évtizedeket a Vígszínház deszkáin töltötte és Horváth Sándor, aki a mátyusföldi Peredről származott. Családja a háború éveiben költözött Budapestre, de mivel apja itt is folytatta kocsmáros mesterségét és éttermet is nyitott, az új rendszer sem fogadta őket a kegyeibe. S hiába vették fel a színművészetire, apja árnyéka sokáig elkísérte. Hosszú évekig vidéki állomások jöhetettek csak szóba, így megfordult Egerben, Kaposvárott, Miskolcon, Pécsett, Szolnokon és Veszprémben is. Amikor pedig végre felengedték Budapestre, a sokak számára büntetést jelentő külvárosi József Attila Színház jöhetett csak szóba. Igaz, Fodor Imre fantasztikus színházat csinált a büntetésből hozzá helyezett színészek közreműködésével, itt csillogtathatta meg tudását az 1956-os forradalom után Sinkovits Imre, Darvas Iván, ahogy itt kezdett Bodrogi Gyula, Kaló Flórián, s egy-egy szerepre vagy évadra még Gobbi Hilda is leszerződött a József Attilába. Horváth annyira jól érezte magát akkoriban a „világ-, de legalábbis Budapestvégi” társulatban, hogy hiába hívta Várkonyi a Vígbe, nem ment. Amikor pedig már ment volna, mert ritkulóban volt körülötte a friss színházi levegő, Várkonyi meghalt. Így Horváth Sándor maradt, s közben megtalálták a filmek és a televízió is. Sok-sok tévéfilmben játszott, így a Kántor című bűnügyi sorozatban Bokros százados, a Szomszédok című teleregényben Ottlakán Géza, Csill a Tündér Lalában, Borbás László a Nyolc évszakban, a Németh László drámájából készült Eklézsiamegkövetés, az Ábel-trilógia, vagy a játékfilmek, Ranódy Árvácskája, a Fekete István önéletrajzi regényéből készült Ballagó idő, s Fábri Zoltán Az ötödik pecsét című drámai alkotása, amelyben Latinovits Zoltán utolsó szerepét játszotta. Itt is kisemberszerepet kapott, Kovács János asztalost alakította. A napokban az Öregberény című sorozatban tűnt fel a tévé képernyőjén.
„Horváth Sándor a maga kortalanságával, látszólagos átlag-külsejével és sajátosan mindennapi hangjával, fiatalon, öregen, munkásruhában vagy sujtásos mentében a tisztességes ember megtestesítője.” – írta róla Máriássy Judit. A hatalom mégsem felejtette el, honnan jött, s mivel nem bizonyult jó vadászcimborának sem, a Kossuth-díj is elkerülte. Holott 1990-ben a Magyar Demokrata Fórum színeiben indult a parlamenti választásokon is, s mint Felvidékről elszármazott, alapító tagja volt a Rákóczi Szövetségnek is. Szülőfaluja viszont díszpolgárává választotta, s ha rendszeresen nézzük a közszolgálati csatornákat, alig van nap, hogy fel ne tűnne a képernyőn. Hisz Horváth Sándor, bár a kitüntetések zömmel elkerülték, mégis megkapta, amit csak a legnagyobbak kaphattak meg, a televízió és a film jóvoltából a közönség el nem múló szeretetét.
Juhász Dósa János, archív felvétel