Idáig úgy tudtam, hogy a II. világháború a fasizmus elleni harcot jelentette – igaz, valamivel bonyolultabban, mint ahogy ezt ilyen sommás rövidséggel kifejezni lehet, na de lényegében erről volt szó. Úgy látszik azonban, hogy rosszul tudtam. A szlovák külügyminiszter cáfolt meg, aki ezt nyilván jobban tudja.
Miroslav Lajčák azt mondta, a Beneš-dekrétumok ügyét nem lehet úgy lezárni, hogy bocsánatot kérnek tőlünk, mármint a mostani (és volt?) szlovákiai magyaroktól. Hát jó, ez kibírható volna, engem speciell kevésbé zavar, hogy még nem kértek emiatt bocsánatot, sokkal inkább az zavar, hogy a kérdéses dekrétumokat még nem vonták vissza, és hogy evégett a kollektív bűnösség értelmében még mindig háborús bűnösnek tartanak, még akkor is, ha ezért most már nem kívánnak uránbányába küldeni vagy dutyiba zárni.
Aztán azt is mondta még a külügyminiszter, hogy ezek a Beneš-dekrétumok a háború utáni rendezés részét képezik, és nem lehet visszavonni, mert azáltal a II. világháború eredményeit kérdőjeleznénk meg. Mintha akkor nem a nyugati szövetségesek és a Szovjetunió nyerte volna meg a háborút, hanem valaki más. Például a csehszlovákiai magyarok. Mert az is kiderült a szlovák külügyminiszter okfejtéséből, hogy ez a II. világháború a csehszlovákiai magyarok ellen (is) folyt, bűnösségük egyértelmű, s ha már nem tartanának vétkesnek, az egész II. világháborút értelmetlenné nyilváníthatnánk. Ezért az is újdonság számomra, hogy a volt Csehszlovákiában élő magyar kisebbségnek ekkora súlya volt, de úgy látszik csak politikailag, mert csehszlovákiai magyar hadseregről nem tudok – bár ki tudja, talán ebben is tévedek.
A Beneš-dekrétumokkal kapcsolatban persze tudni kell, hogy nem az összes dekrétummal van baj, hanem csupán azzal a néhánnyal, amely a magyarok (és németek) sorsát érinti: az összesen 143 dekrétumból 13 – ezek eredményezték jogfosztottságunkat. Aki nem tudná, mit jelentett ez, olvassa át Janics Kálmán A hontalanság évei című kiváló könyvét (még szlovákul is megjelent Roky bez domoviny címmel, ajánlom a külügyminiszter figyelmébe).
Nem tudom, hogyan érezné magát a szlovák külügyminiszter, ha ilyesmi egy szlovák kisebbséggel történt volna, én legalább azt remélem, hogy rettenetesen zavarná az ilyen. A fájó pont az egészben nyilván a két bécsi döntés volna, pedig azt is nyugodtan Hitler nyakába lehetne varrni, hiszen tőle függött a döntés. A furcsa inkább az, hogy a magyarokat, a volt csehszlovák állampolgárokat kellett megbüntetni ezért, akik a területtel együtt lettek újra Csehszlovákia része, holott akiket ez érintett, semmivel sem járultak hozzá a bécsi döntésekhez. Vagy ez is csak amolyan kirakat, hogy elszédítsék a jónépet, s eltereljék a figyelmet más „fájhatóbb” problémáktól? Mert amit a két bécsi döntés Magyarország javára megitélt – eltekintve attól, hogy etnikailag ez tulajdonképpen igazságos határ volt – az a II. világháború után részben (!) visszakerült Csehszlovákiához (no meg Romániához), de ez sem a lakosság aktivitása következtében, mert tőlük akkor sem kérdezték meg, mit szeretnének.
Azért került vissza a bécsi döntések által elcsatolt terület csak részben vissza Csehszlovákiához, mert a Kárpátalja Beneš jóvoltából a Szovjetunióhoz került, azt pedig sajátos módon senki sem siratja, azt senki sem veti Beneš szemére. Noha eredetileg az is Csehszlovákiához tartozott, ahhoz az országhoz, amelyet a hitleri szétforgácsolás után eredeti határaiban akartak felújítani. De Kárpátalja azóta sem hiányzik senkinek, senki sem vitatkozott a Szovjetunióval, sem pedig Ukrajnával (a kommunista időkben ezt azzal intézték el, hogy ott „úgyis” ukránok laknak – mintha Szlovákia déli részén nem magyarok laktak volna). Ma sem vitatkozik senki emiatt, pedig lehetne, hiszen nem a Beneš-dekrétumok következtében csatolták el Kárpátalját, ilyen értelemben felülvizsgálható lenne. Erről vajon miért nem tárgyal a szlovák külügyminiszter Ukrajnával?
Sajátos dolog ez a kettős mérce. Értelmezze ki-ki kedve szerint.
Aich Péter, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”38602,38557,38597″}
