Huszonhárom évig bőröndbe zárva aludta álmát egy francia kézirat, mely Esterházy Lujza grófnő végrendelete alapján 1966-ban került Rómába unokahúgához Alice-hoz, aki hosszú éveldg félt hozzányúlni, mert úgy érezte, hogy elolvasása fájó sebeket szakítana fel.
A sorsfordító idők kényszere alatt mégis előszedte a kéziratot:
„Egy év is elmúlt már a második világháború befejezése óta. Párizsban vagyunk, 1946 augusztusában. A Luxemburg Palota zöld gyepén, az ágyásokban, napfényben ragyognak a virágok. A palota belsejében: békekonferecia; az egyik oldalon a Szövetséges Hatalmak, a másikon Olaszország, Románia, Magyarország, Finnország, Bulgária. Béke??? Ezen a konferencián, amelynek célja a békekötés, két küldöttség ellenségként áll egymással szemben. Az egyik meg akarja kapni a konferencia beleegyezését ahhoz, hogy kiűzzön országából egy népcsoportot, amely 10 évszázad óta lakik ott. A másik küldöttség könyörög a konferenciának, hogy ne engedje családok tízezreinek kiszakítását a szülőhazából, a családi tűzhely mellől. Ezen a konferencián fordító vagyok. És éppen az én népem az a szlovákiai magyarság, amelyet otthonából ki akarnak űzni, s amely meghurcolásnak és zaklatásnak van kitéve.”
Esterházy Lujza grófnő 1964-ben, Párizsban írta ezeket a szavakat, amikor 1948-ban elkészült kéziratát kiegészítette, de csak több, mint két évtized után jelenhetett meg.
Felvidék.ma
