Egy hónapja szentelték szerpappá (diakónussá) a perbetei Nagy Pétert. Amellett, hogy eddig hitoktatóként szolgálta a fiatalságot, ezentúl a komáromi egyházközösségben diakónusként is munkálkodni fog. Nem idegen számára a közélet sem, nyitottsága és embersége révén már most számos támogatója, követője van. Eddigi pályájáról, jövőképéről és nézeteiről kérdeztük a fiatal diakónust, Spencer atyát, aki a Martosi Szabadegyetem egyikn előadója volt.
Először is gratulálunk szerpappá (diakónussá) szentelésedhez! Fiatal vagy, de mégsem azonnal az egyetem után kerültél a papi pályára, mi volt ez a kitérő?
Januárban fejezem majd be a tanulmányaimat, és valóban göröngyös úton haladtam a teológiai–filozófiai tanulmányaim során. Egy volt szerzetes vagyok, s a rendi képzésemet Olaszországban kaptam. Ehhez társult aztán az a feladat is, hogy az egyetemi tanulmányaim egy részét ott végeztem el. Miután kiléptem a rendből, első nekifutásra nem nyertem felvételt a Nagyszombati Főegyházmegye kispapjainak a sorába, ezért Komáromba érkeztem „pasztorális gyakorlatra”. Ott hittant oktattam négy állami iskolában. Ezután újból jelentkeztem a Nagyszombati Főegyházmegye érsekénél, azzal a szándékkal, hogy pap szeretnék lenni, és tovább haladni az „úton”. Ezúttal már felvételt nyertem. Így egy évre a pozsonyi szemináriumba vezetett az utam, végül a budapesti Központi Szemináriumban lettem kispap. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán kerül pont a tudományos képzésem végére. Végezetül pedig az utóbbi egy évben ismét Komáromba kerültem, utolsó éves pasztorális gyakorlatomra, valamint a gútai Korvin Mátyás Általános Iskolába hitoktatni. A szerpapság az egyházi rend első fokozata, amit követhet majd az áldozópapság. Mindent egybevetve, hálás vagyok a Teremtőnek mindazon kegyelmekért, amelyekkel megajándékozott, ezen a kalandos úton.
Kevés a magyar ajkú pap Felvidéken, nagy szerencsénkre Veled egyel gyarapodott a közösség. Hogy látod a magyar papok helyzetét? Miért ilyen kevés az utánpótlás?
A népi mondás azt tartja, hogy annyi papot kapunk, amennyit megérdemlünk. Ám le kell szögezni, hogy a mi vidékünk még aránylag jól ellátott területnek számít. Ha összehasonlítjuk például a magyarországi helyzettel, ahol több egyházmegyében nagyon komoly paphiánnyal küszködnek. Ez jellemzi az általános lelkipásztori ellátást véleményem szerint. Ami a magyar ajkú lelkiatyákat illeti, volt alkalmam belekukkantani úgy a nyugati, mint a keleti régióban élő lelkiatyák életébe. Sok jó papbarátra tehettem szert ezeken a vidékeken, miután hazatértem külföldről. Egy nagyon fontos dolgot tapasztaltam, a hivatáshoz és ezen keresztül Krisztushoz és annak egyházához való hűségünk nagyon erős, szilárd. Az egyházi rendbe való felvételemmel fiatalnak és sok téren tapasztalatlannak bizonyulok, tehát nyitott szemmel és füllel akarok mindinkább járni, tanulni az idősebb atyáktól. Mindazonáltal az olaszországi plébániákon és közösségekben szerzett tapasztalataimat összehasonlítva az itthon szerzettekkel, elmondhatom, hogy kevésbé hat ránk a nyugat „sokmindentudás” szelleme, ami az embert nem éppen Isten szemével vizsgálja, de mégsem vagyunk ‘vegytiszták’. Mert ennek kísértő szelleme a kommunikációs eszközökön keresztül már megvetette a lábát nálunk is sajnos. Hiszem, hogy a hagyományos, népies hit, mely törekszik még Isten szemével látni és láttatni az embert illetve a világot, még köveket fog megmozgatni. Ugyanez vonatkozik a papi utánpótlásra is.
Milyennek látod a felvidéki magyarság Istenbe vetett hitét? Milyen az itteni magyar egyházközségek élete? Miért követik egyre kevesebben az Isten igéjét?
Mint ahogy az imént is mondtam, alapjában véve a népi vallásosság erős. Ami azzal társul, hogy igenis a kommunikációs eszközök segítségével hatványozottan informálódunk. De a sok információ még nem jelenti azt okvetlenül, hogy intelligensek is vagyunk. Isten igéjét talán pont azért követik kevesebben, mert akik önmagukat szuperképzettnek tartják, nem veszik észre az egyszerű népi vallásosság letisztultságát, szépségét. Ez lenne hát az intelligencia helyes „fokmérője”. Tudós lélek egyszerű imája, amit áthat az alázat. Istennek hála volt és van szerencsém olyan fiatalokkal, fiatal felnőttekkel találkozni, akik mindezen tudós egyszerűséget megélik. Követendő példa ez számomra is. Továbbá érezni, hogy az embereknek az egyházhoz és Krisztushoz való hűségük dinamikusan élő valóság. Ám sajnos a sátán pont ezt kezdi ki. Jól tudja, ha nincs egység, akkor lehet vetni a konkolyt. Személy szerint kihívásnak tekintem ezt, és arra törekszem, hogy léptem-nyomon az egyházhoz való hűséget erősítsem az emberekben. Krisztust szeretni egyház nélkül, annyi, mint Istent utálatos mostohaapaként iszonnyal szeretni. Az egyházat szentek és bűnösök alkotják, ha hallani abúzusokat, vagy olvasni néhány az egyházi vezetést megcélzó méltatlan állítást, csak arra tudok gondolni, hogy a Szentlélek vezeti az egyházat s ő nem tévedhet. A negatív hangok csak arról tanúskodnak, hogy gyarlók vagyunk, de nem arról, hogy a hitünk önámítás lenne.
Mit lehet tenni ez ellen?
A mindennapi áldozatot vállaló szeretetet kell gyakorolni. S ennek egyetlen egy mérőzsinórja van: a konkrét alázat, még akkor is, ha nehéz. Minden téren. Az egyházat s a tanítást véleményem szerint nem elég csak érteni, de kutatni, keresni kell és természetesen meg is élni azt mindennapjainkban. Emellett tanúskodik a szentek sora: Assisi Szent Ferenc, Sienai Szent Katalin, Boldog II. János Pál pápa stb. Ha hamisnak mondunk akár csak egyet is a hitcikkelyek közül, akkor az Istenkép – így a Jézuskép nem egyezik meg azzal a Jézus és Istenképpel, amit az ewgyház már 2000 éve hirdet. Hisz az anyát és az apát sem azért fogadjuk el, mert érdekünk fűz hozzá, hanem mert ők a szüleink, így az egyházat is, Istentől nekünk ajándékozott szülőnek kell tekinteni, és ami a legfontosabb, szimbiózisban élni vele és benne. A szentek életpéldájából kell tanulnunk, vagy azon emberek példájából, akik szentéletű alázatos életet élnek.
Ismeretes, hogy baráti viszonyt ápolsz a Via Nova ICS-vel. A történelem során a papok voltak a közélet egyik legfőbb szervezői, mára ez a tendencia megkopni látszik.
Mi a véleményed arról, ha egy pap manapság aktívan részt vesz a közéletben? Te miért támogatod a Via Nova fiataljait?
Igen, baráti viszony fűz azokhoz a fiatalokhoz, akik tenni akarnak a társadalmunk jövőjéért. Igaz, hogy régen, még az 1917-es egyházjogi kódex engedélyezte az egyházi személyek közéletbeli aktív szereplését. Jó példa erre Prohászka Ottokár püspök úr, ki képviselő volt a magyar parlamentben. Ám az 1983-as megújított egyházjogi kódex szerint, az aktív „politikai” részvétel nem megengedett. Itt a részletekbe nem mennék bele, de fontos megjegyezni, hogy néha az emberek, amikor a lelkipásztort a szolidaritásról, szabadságról, élethez való alapvető jogról, igazságosságról hallanak beszélni, azt gondolják, hogy politizál a lelkiatya. Ez félreértés. Az egyház szociális tanítását át kell adni. Ez feladat, sőt kötelesség. Mert mindez a Szentírásból és az egyház 2000 éves hagyományából táplálkozik. Támogatom a Via Nova fiataljait, s mindenki mást, akik érzik szívükben, hogy a szebb jelen és jövőnk Isten nélkül lehetetlen, csak még nem tudják e mély vágyukat megfogalmazni. Legtöbbször az ilyen fiatalokon látni az örök értékek utáni szomjúságot, s ez örömre ad okot. Átgondolva, átelmélkedve közösen az Egyház mindenkori szociális tanítását – munka, család, személy tisztelete – hiszem, hathatósabban fogják tudni néven nevezni a problémákat és meg találni a megoldást azok, akik meghallják Isten szavát, ugyanis csak vele lehet és érdemes építkezni.
Szerinted mi a legfőbb problémája a mai fiatalságnak?
A gyenge gyökerek…
Mit üzensz a fiataloknak, illetve az olvasóknak?
Ápoljuk a gyökereinket, és akkor nem lehet olyan problémánk, ami minket végletekbe taszítana. Ha ismerjük s gondozzuk a hagyományainkat, Istenbe vetett igaz hitünket, akkor a kellő problémáinkra a legmegfelelőbb orvosságot fogjuk megtalálni. Hangzatos a szólás: a fiataloké a jövő. De ez csak féligazság. A fiatal éppúgy a jelen aktív alkotó eleme, csak lássa meg az idősek példáját, és használja fel azt. Mérlegeljen, imádkozzoné s alkosson Istennel.
Csonka Ákos, Felvidék.ma
