Március 8-án a Pro Futuro Hungarica polgári társulás szervezésében került sor Pozsonyban Innováció a szlovákiai magyar politikában II. címmel annak a konferenciasorozatnak a folytatására, amelynek első része ez év januárjának elején a bársonyos forradalom óta eltelt 25 év felvidéki magyarok számára fontos történéseit és az előttünk álló út lehetőségeit elemezte. A konferenciasorozat 2. része a trianoni döntéstől napjainkig eltelt időszak nemzetiségi szempontból fontos történéseire fókuszált annak tükrében, hogy mi, magyarok mit tettünk jól és mit rosszul a huszadik évszázadban, milyen is volt a hatalomhoz való viszonyunk, illetve mi okozza, hogy időnként önszántunkból tesszük a fejünket a guillotine alá.
A konferencia főszervezője, Csáky Pál megnyitó beszédében hangsúlyozta, száz évvel ezelőtt volt itt egy világháború, amelynek a végén durva békeszerződések születtek, s ezek máig meghatározzák az életünket. „Mai konferenciánkon arra keressük a választ, hogyan tudtak a csehek, szlovákok, magyarok és mi, felvidéki magyarok a gyakorlatban ezekre a kérdésekre reagálni” – mondta Csáky.
A trianoni trauma
A konferencia első előadója, Popély Gyula történész előadásában a trianoni döntésnek az összmagyar és a budapesti politikai életre kifejtett, máig tartó hatásait elemezte. „A trianoni diktátumot a magyar nemzet második Mohácsként fogta fel, amelynek következményeit sem a hivatalos politika, sem a magyar szellemi élet, sem a magyarság széles népi tömegei nem voltak képesek érzelmi telítettség nélkül tényszerűen tudomásul venni” – mondta a történész, hozzáfűzve „egyáltalán nem meglepő hát, hogy e katasztrófa után a magyarság részéről a revíziós gondolat vált a nemzeti törekvések megkerülhetetlen velejárójává”.
Az elszakított területek mintegy egymilliós magyar társadalmát, amely a kisebbségi lét megpróbáltatásainak nekiindult, a trianoni békeparancs rendkívül tragikusan érintette. „Az idegen fennhatóság alá került felvidéki magyarság nem gondolta, hogy a leválasztottságából tartós állapot lehet. Nem volt olyan magyar ember, aki az elcsatolást tartósnak vélte volna” – jelentette ki a történész. Előadásában hangsúlyozta, a felvidéki magyarok bizakodtak, hogy a cseh megszállás csak ideiglenes állapot lesz, amelyből egyszer majd felébredünk, és évek teltek el, mire képesek lettek tudomásul venni a helyzetet, hogy be kell illeszkedniük az új államalakulat kereteibe, és meg kell találniuk nemzeti, gazdasági és kulturális feltételeik érvényesítési lehetőségeit. „Az új felvidéki magyar embertípus kialakulása azonban csak egy hosszadalmas és fájdalmas folyamat része lehetett, történelmi átalakulást igényelt a felvidéki magyarság valamennyi osztályától. A felvidéki magyarságnak időre volt szüksége, hogy felocsúdjon, és megtalálja a jövőbe vezető utat” – mondta Popély.
Popély szerint kifejezésre kell juttatnunk, hogy van egészséges önbecsülésünk, mert ha mi nem becsüljük meg magunkat, senki más nem fog bennünket megbecsülni. „Tudatosítanunk kell, hogy egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóbbak” – zárta szavait Popély.
A magyar kisebbség az impériumváltás után – cseh szemmel
A magyar kisebbség helyzete az első csehszlovák köztársaságban, különös tekintettel Esterházy János tevékenységére volt a témája Andrej Tóth, az Opavai Sziléziai és a Prágai Közgazdaságtudományi Egyetem tanára előadásának, aki cseh források alapján azt boncolgatta, hogyan látták a csehek az impériumváltást, és hogyan próbálták meg kezelni a felvidéki magyarok dolgait. Tóth előadásában kitért Csehszlovákia megalakulásának előzményeire, valamint arra, milyen hatása volt az 1920-as alkotmánynak és a nyelvtörvénynek a nemzeti kisebbségekre. Mint hangsúlyozta, a nemzeti kisebbségeket gyakorlatilag leginkább a nyelvtörvény érintette, amely az alkotmány részét képezte, és amely leszögezte, hogy a köztársaság hivatalos nyelve a csehszlovák. „A nemzeti kisebbségek jogi helyzetének szempontjából fontos rámutatni az akkori csehszlovák jogrendszer alapvető jellemzőjére, hogy az egyéni polgári jogok előnyt élveztek a kollektív jogokkal szemben, amiben a csehszlovák alkotmány egyedülálló volt” – hangsúlyozta Tóth.
Az előadó rámutatott a két világháború közti Csehszlovákia demográfiai képére, különös tekintettel az első csehszlovák köztársaság kisebbségeire, amelyek közül a magyarok a második legnépesebb kisebbséget tették ki, de beszélt a magyar kisebbségi pártok képviseletéről is a Nemzetgyűlésben. Tóth előadásában kitért továbbá a csehországi és a szlovákiai választókerületi határok kérdésére is, valamint a nyelvi jogok és a kisebbségi oktatás problémájára is, rámutatva az anyanyelvi oktatás kibővítésének követelésére, illetve a magyar tanítási nyelvű egyetem létrehozásának igényére. „A magyar pártok kormányt illető bírálata következetes volt” – mondta, amit az is bizonyít, hogy Esterházy visszautasította a Beneš által felajánlott tárca nélküli miniszteri tisztséget is. „Mindezek ellenére el kell mondani, hogy az első Csehszlovák Köztársaság a térség legdemokratikusabb állama volt” – hangsúlyozta a történész, aki előadásának utolsó részében azt a teljesen új helyzetet elemezte, amelybe Beneš 1935-ös elnökké választása után a két magyar párt került.
Nemzeti alapú politizálás
A szakmai konferencia további részében „A két út” gyűjtőcím alatt először Molnár Imre történész, a magyar külügyminisztérium tanácsosa a 20. század nemzeti alapú politizálásának előnyeit és buktatóit elemezte. Előadásában hangsúlyozta, fontos a hovatartozás-tudat, hogy őszintén szeressük nemzeti kisebbségünket, amelynek a tagjai vagyunk. „Ez a tudat mély felelősségérzetet fog bennünk kitermelni a közösség jelenével és jövőjével szemben. Érezni fogjuk azt, hogy mi, a szlovenszkói magyar kisebbség értelmisége felelősek vagyunk nemzeti kisebbségünk életéért” – hangsúlyozta Molnár.
Molnár szerint a nemzeti politizálás egyik nagy felismerése volt, hogy szükség van szövetségesre, de a kezdeti optimizmus nagyon gyorsan hajótörést szenvedett. Nagyon gyorsan rá kellett ébrednünk, hogy a saját lábunkra kell állnuk, aminek eredményeképpen született meg azután az ún. felvidéki szellemiség is. Molnár hangsúlyozta, „a Csehszlovákiában élő magyar politikusok által szorgalmazott önrendelkezési elvek a köztársaságban sosem válhattak a gyakorlatban is megvalósuló demokratikus politikai eszköztár részévé”.
Az aktivizmus
Simon Attila, történész, a Selye János Egyetem oktatója „A kormánypártiság arcai címmel” a többségi nemzet politikai pártjaival való együttműködési formák előnyeit és buktatóit elemezte. Amint azt előadásában hangsúlyozta, a témát illetően több alapvető kérdés mindmáig tisztázatlan maradt, például az is, mi a hiteles adat a magyarok lélekszámát illetően. „Ebből kifolyólag azt sem tudjuk, mennyi volt a csehszlovákiai magyar választó, s hogy aki választott, milyen arányban szavazott erre vagy arra a pártra. Simon szerint az annyira áhított egység tulajdonképpen sohasem tudott megvalósulni, amit azzal is alátámasztott, hogy akkoriban csupán a magyar választok 60 százaléka szavazott az Esterházy-Szüllő képviselte nemzeti vonalra, s a magyarok mintegy 30 százaléka az aktivista kormánypolitika mellett tette le a voksát. Simon szerint azonban a kor csehszlovákiai magyar aktivista pártszerveződéseinek vagy szekcióinak egy része viszonylag kevés kapcsolatot ápolt a felvidéki magyarsággal.
De szólt például Szentiványi nemzeti reálpolitika nevű kísérletéről is, amelynek lényege, hogy a sérelmi politika nem hatékony, kenyeret kell adni a magyar választó kezébe, s ennek jegyében együtt kell működni a csehszlovák kormányzattal. Az 1926-27-es konkrét tárgyalások a prágai kormányzattal azonban nem hoztak eredményt, a prágai kormány semmit sem ígért a magyaroknak, mivel akkor már nem volt rá szükségük, azaz Szentiványi kísérlete megbukott. „Az 1940-es években került sor azután az aktivista politika teljes bukására, amely bebizonyította, hogy a csehszlovák kormánynak már a lojális magyarokra sincs szüksége, csak csehekre és szlovákokra” – hangsúlyozta előadásában Simon, aki úgy véli, nem feltétlenül az aktivizmus víziója a rossz, csak a szóban forgó korban diszkriminálták azt. „A belül is meg kint is lenni hasznos lehet, ha azt gerincesen és az elvekhez ragaszkodva tesszük” – fűzte hozzá Simon.
Vitafelszólalások
Az előadásokat követően került sor a konferencia résztvevőinek vitafelszólalásaira. Agárdy Gábor felszólalásában a szlovákiai magyar nemzetstratégiáról tett említést. Hangsúlyozta, a megoldást a tényleges bajok felismerésének kell megelőznie. Agárdy szerint a népességfogyás az egyik legfőbb gond, amivel foglalkoznunk kell, hiszen két évtized alatt több mint százezerrel lettünk kevesebben, amihez nagyrészt hozzájárult a mesterséges és természetes asszimiláció is. Agárdy a második legfontosabb feladatnak a lezüllesztett közerkölcs helyretételét tartja, harmadikként pedig a határozatlanság és tunyaság és jóhiszeműség megszüntetését emelte ki. Az elmúlt két évtizedben alkalmazott stratégiák nem tudták megvalósítani kitűzött céljainkat. Nyilvánvalóvá vált, mondta, hogy „csak azt kapjuk meg, amit elveszünk és okosan kikényszerítünk”.
A következő felszólaló Somogyi Alfréd református lelkész volt, aki egyházi adalékokkal egészítette ki a történészek elhangzott felszólalásait, s arra kereste a választ, hogyan lehet túlélni a nehéz időszakokat.
„Nagyon színvonalas előadásokat hallhattunk” – hangsúlyozta zárszavában Csáky Pál, a konferencia főszervezője. Mint mondta, a jelek szerint a téma kiprovokálta az előadókat, és az előadásokat is nagyon jó színvonalú beszélgetés követte. „A fő igyekezet a kiútkeresés volt, és úgy gondolom, hogy a szlovákiai magyar politikának, a szlovákiai magyar közéletnek, illetve minden tisztességes magyarnak meg kellene fogadnia azokat az intelmeket és javaslatokat, amelyek ma itt elhangzottak“ – mondta Csáky.
Dunajszky Éva,PFH, Felvidék.ma
További fényképek a Képgalériánkban ITT>>>
{iarelatednews articleid=”44396,43592,43566,43564,43562″}
