Sajtóértesülésekből szerezhettünk róla tudomást, hogy a kassai Szlovák Műszaki Múzeum radioaktív, tehát sugárzó anyagokat tárolt 1961-től idén március 24-ig, hétfőig. A tudósítások azonban szenzációhajhászást folytattak és leleplezték az újságírók hozzá nem értését. Kárt okoztak. Természetesen a múzeum nem sugároz és nincs különösebb szenzáció sem.
A múzeum barokk épülete a Fő utcán áll a 88-as szám alatt, de hátsó traktusa a vele párhuzamos Mészáros utcára nyílik. A sors fintora, miközben ma nagy tüntetés készül a kassai uránkitermelés megakadályozása érdekében, kiderült a város közepén, az egykori felső-magyarországi főkapitányok barokk épületében, ahol II. Rákóczi Ferenc is lakott és jelenleg ennek a múzeumnak az otthona, a pincében négy radioaktív sugárforrást tároltak 1991 óta.
Az intézménytől pár lépésre lakom lassan negyven éve, gyakran megfordultam benne, főleg a 70-es években, amikor aktív tagja voltam a Szlovák Csillagászati Társaságnak, mely a múzeum planetáriumában tartotta rendszeres üléseit. De esténként hiába oltom el a villanyt, nem foszforeszkálok.
A rendőrség az ügyet, mint közveszélyokozás bűncselekményét vizsgálja – a Markíza televízió szerint. Fölkerestem az intézmény igazgatóját, Eugen Labanič mérnököt, aki régi ismerősöm. Készségesen állt rendelkezésemre, habár az újságírók elől elzárkózik. Csak megkért ne fotózzak. Ő mesélte el a sugárforrások hiteles történetét.
A múzeum 1961-ben vásárolta e sugárzó anyagokat, melyek a Wilson-kamrák segítségével demonstrálták a részecskék létezését. Ez a kamra köztudottan párával van telítve és a rajta átrepülő részecskék kicsapják azt és így annak pályája láthatóvá válik. (Ez hasonló jelenség, mint amikor a repülőgép által hátrahagyott csíkot látunk az égbolton.) A négy sugárforrás együttesen nagyjából 10 grammnyit nyomott. Különböző fémek radioaktív izotópjait használtak erre a célra. Kobalt 60-at (felezési ideje 5,27 év), Stroncium 90-et (28,9 év), Ittrium 90-et (64,8 óra) és Ólom 210-et (22,3 év). A felezési idő azt jelenti, milyen idő után csökken a forrás sugárzása a felére. Ebben az esetben ha valaki utánaszámol, a múzeum több mint 50 éve volt birtokában ezeknek az anyagoknak, melyek sugárzása azóta felére, vagy töredékére csökkent. Már amikor megvásárolták ezeket, olyan sugármennyiséget jelentettek, mely semmiképpen sem veszélyeztethette az ezekkel az anyagokkal dolgozó munkatársakat, nemhogy a látogatókat, akik csak pillanatokig lehettek kitéve gyenge sugárzásnak.
Ne feledjük, ionizáló sugárzást kiváltó anyagokat használnak a gyógyászatban is. Számos iskolában találhatók ilyen anyagok, melyekkel a diákok dolgoznak. (Egyetemi tanulmányaim alatt is kapcsolatba kerültünk kis mennyiségű radioaktív anyagokkal, melyek azonban semmilyen kimutatható károsodást sem okozhattak. Tehát veszélyt sem.) Az embert környezetében is éri sugárzás, melyről azonban nem vesz tudomást. Egyrészt a földben található ércek és egyéb anyagok sugároznak. Másrészt a kozmoszból érkező sugárzás szintén ér bennünket. Az emberi tevékenységgel kapcsolatos sugárzás is általában elhanyagolható. A sugáradag nagyságát – a dózisegyenértékét – többek között Sievertben (Sv) mérik. Viszont nem mindegy, hogy az adagot pillanatok alatt, vagy hosszú időszak alatt kapjuk meg.
Az igazgató elmondta, 1961-69 között használták ezeket az anyagokat a múzeumban, így minden szükséges engedélyt beszereztek. A sugárforrásokat természetesen hivatalosan számon tartották. A múlt század 80-as éveinek közepe óta már nem használták őket, így páncélszekrénybe kerültek. 1991-ben az igazgató a múzeum egyik pincéjében helyezte el ezeket ólomból készült tárolókban. A pincét más célokra nem használták, az lezárták és a munkatársak zöme sem tudott már a hasadóanyag létezéséről. Kétévenként hivatalos mérést végeztettek, mely igazolta, a múzeum területén nem mutatható ki káros ionizáló sugárzás. A hétfőn mért érték 0,2 mSv/h. Tehát két tízezred sievert óránként. Ez valamivel kevesebb, mint 1,8 Sv évente. (Sugárveszélyes helyen dolgozók számára a felső korlát évi 20 Sv.) Ez a mennyiség tehát az égvilágon semmilyen veszélyt nem jelent.
A sajtóban elterjedt híresztelésekkel ellentétben az történt, hogy a múzeum egyik hölgy munkatársa allergiára kezeltette magát. Orvosa emlékezett rá – miután megtudta hol dolgozik -, hogy ő 1962-ben (!) a múzeumban látott hasadó anyagokat kiállítva. Azokra gyanakodott. Ezt páciensének el is mondta, aki erről semmit sem tudott. A múzeum munkatársainak zöme sem hallott ezekről az anyagokról, csak a tévéből értesültek róla minap. Mivel a kezelt hölgy barátnője a Kerületi Egészségügyi Állomáson (KHS) dolgozik, megkérte, végezze el a szükséges méréseket. Ez megtörtént. Negatív eredmény született. Ezután a hölgy közölte ezt a tény orvosával, akit ez nem nyugtatott meg. Tehát itt kell keresni a történet kirobbanásának okát.
A sajtóban az a hír is felröppent, hogy a múzeum két nőmunkatársa hunyt el rákban. Az igazgató egyről tud. Az illető személy már rákbetegen kezdett dolgozni az intézményben, amit felettesei előtt nem titkolt. Elmondta, munkájába temetkezik. De ki lehet az állítólagos másik elhunyt személy, arról az igazgatónak halvány fogalma sincs.
Hétfőn tehát felvonultak a rend őrei, rendőrségi szalagokkal, doziméterekkel, ólommellényekkel felszerelve. A jászlóapátszentmihályi atomerőmű szakemberei lementek a pincébe, amelyet sűrű pókháló borított. Kinyitották a konténereket és kézbe vették a már alig sugárzó anyagokat. A rendőrök hosszú botokon leengedték a dozimétereket és elborzadva nézték, mi történik. Nem gondoltak rá, hogy a sugárzás számára 2-3 méter nem jelent semmit!
A rendőrök érdeklődtek a biztonsági rendszabályok iránt. A múzeum területe riasztóberendezéssel van ellátva, mely a rendőrségre van kötve, az egész területet videokamerák vigyázzák. Ebbe a pincébe, mely lakattal és acélpánttal volt biztosítva, ki a fene kívánt volna betörni, ha nem tudhatta, milyen anyagot tárolnak benne? Meg mit kezdene vele?
A szakemberek elszállították a kivénhedt sugárforrásokat és Jászlószentmihályapátiban helyezték biztonságba. A múzeum így egy évek óta húzódó gondtól szabadult meg. Ugyanis Labanič igazgató elmondta, már hosszú ideje szerettek volna ezektől az anyagoktól szabadulni, ám hiába szólítottak föl erre számos hatóságot és szakintézményt, senki sem volt hajlandó segítségükre sietni. Most végre sikerült elérniük céljukat, ám olyan hamis médiahíresztelések közepette, melyek károsak. Az újságírók ismét rosszul vizsgáztak.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma