Gyökérfeltáró, ősi kötéseket megújító utakkal ajándékozta meg a Teremtő Isten az utóbbi tíz hónap során Pósa Zoltán felvidéki származású ma Újbudán élő költőt, írót, a Magyar Írószövetség választmányának a tagját. Hazatalálásáról szól az alábbi beszámolója.
Leküzdve a trianoni stigmát és a távolságot
Többször is jártam, és júniusban újra visszatérek feleségemmel, Barna Mártával egy hétre szülővárosomba, Debrecenbe. Ott egy ízben a fiammal, Pósa Mátéval is megfordultam.
Nemrégiben Mártával ellátogattunk gyermekkori nyaraim idilli helyszínére, Cserépfalura, valamint a palócság büszkeségébe, Matyóföld szívébe: Mezőkövesdre, majd Miskolcra. A cserépfalui temetőben és a miskolci avasi templom mentén is fölkerestük a Pósa család nyughelyeit.
Nagyapám, dr. Pósa Péter esperes első családja, korán elhunyt első felesége Hubay Erzsébet, és nagynénéim, Pósa Jolán, az akkor még Ózdhoz tartozó Farkaslyuk népszerű tanítónője, valamint Mizser Lajosné Pósa Erzsébet, s férje idősebb Mizser Lajos Cserépfalu legendás tanítói voltak. Unokanővérem Kazai Sándorné Mizser Évike, Kazai Sándor bátyám: mezőkövesdi tanárok voltak, már szintén nem élnek. És sajnos pár hete már unokabátyám, ifjabb Mizser Lajos nyíregyházi főiskolai tanár is megtért a cserépfalui Pósa síremlékhez. Nagyapám, Pósa Péter miskolci, majd cserépfalui esperes és nagyanyám, Szőllőssy Irén egykori tolcsvai református tanítónő Miskolc fölött, az avasi temetőben találtak utolsó földi lakásra.
Május első vasárnapján az ősi családi fészekbe, a Gömör megyei Nemesradnótra utaztam, Ózdig busszal. Arra gondoltam, felemelő ez az út, és olykor fájdalmas a történelem és a hétköznapi élet kegyetlensége. Ők, a felsorolt anyaországi felmenőim is mindig szívfájdalommal mondták: kis túlzással, szinte a szomszédban laknak gömöri, balogvölgyi rokonaink; a nemes nagy Pósa családunk tagja, Pósa Lajos, a magyar gyermekirodalom megteremtője, kiváló gyermek költő és lapszerkesztő csudaszép falujában, Nemesradnóton. Ebben a faluban, idézve másod unokatestvérem, id. Pósa Dénes későbbi szavait „minden harmadik embert Pósának hívtak, a nagy Pósák a közvetlen, de valószínűleg a kis Pósák is a rokonaink. A mi megkülönböztető előnevünk Bedécs.”
A trianoni határok és 1945 után a kommunizmus vasfüggönye nagymértékben elválasztotta már az anyaországban lakó felföldieket is a felvidékiektől. A cserépfaluiak, a mezőkövesdiek, akik madártávlatból közel laktak ugyan hozzájuk, alig látták őket kétszer-háromszor, viszont sokat gondoltak a radnóti rokonokra.
Jómagam, mint 28 éves koromig debreceni ember, viszonylag gyakran megfordultam a Partiumban és Székelyföldön, anyai nagyszüleim onnan származtak, Délvidéken is, Kárpátalján is voltam. Döbbenetes, hogy éppen a Felvidéken jártam eddig csupán kétszer, akkor is Pozsonyban, Révkomáromban, Kassán, Sátoraljaújhely határon túli felén megfordulván.
Csak épp ott nem voltam még 2014. május 4-e előtt, ahol őseim bölcsőjét ringatták: a Balogvölgyben, a Rima-mentén, Gömörben. Annak szép faluit: Nemesradnótot, Uzapanyitot, Balogiványit, Cakót, Rimaszombatot csak hírből, képről ismertem. Pedig ott élnek közeli rokonaim: unokabátyám, id. Pósa Dénes és felesége, Fodor Éva, unokaöcséim, Pósa Sándor, ifjabb Pósa Dénes. Szépséges unokahúgom, Czeglédy Zoltánné Pósa Éva férjével Rimaszombatban neveli a gimnazista Botondot és kisiskolás Leventét. A közeli Iványiban él unokanővérem Szarvas Károlyné Pósa Irma és férje Károly. Egyik szép leányuk, akit megismerhettem, Szarvas Szilvia szintén Rimaszombatban lakik férjével, gyermekeivel.
Nálam ez a trianoni stigmán, a távolságon kívül valljuk be, azzal is összefügg, hogy a szüleim, Nagy Ilona és ifjabb Pósa Péter két éves koromban elváltak. Édesapám Szegeden, édesanyám Debrecenben házasodott újra (apám Kiss Katalinnal, anyám Dombrovszky Józseffel lépett második frigyre). Én Debrecenben éltem, így értelemszerűen vagy anyám és nevelőapám erdélyi rokonait látogattuk nyaranta, vagy Szegeden, Cserépfalun, Mezőkövesden, Farkaslyukban, Ózdon nyaraltam. Az anyaországi Pósa rokonság is ritkán járt Felvidéken, engem pedig egyszer sem vittek magukkal.
Meg kell ismerni az igazi őshazát: Nemesradnótot
Milyen varázslatos dolog is az irodalom, a nemzeti hovatartozás legmagasabb szintű hordozója, átörökítője. Összeköti azt, ami mindig is összetartozott. Engem most végre őseim falujával, Pósa Lajos szülőhelyével.
Azzal kezdődött, hogy Dinnyés József daltulajdonos azzal a meglepetéssel hívott föl 2010-ben, nyugdíjba vonulásom után néhány nappal, hogy megzenésítette Pósa Lajos és Pósa Zoltán verseit. Meghívott a Székelyföldről elszármazott Gergely Felicián barátunk legendás budapesti unitárius könyvesboltjába egy közös Pósa Lajos-Dinnyés József-Pósa Zoltán estre. S ott ismerkedtem meg egy kiváló emberrel, Homoly Erzsébettel, a Rákóczi Szövetség Balogvölgyi Helyi Szervezete elnökével, ma már ő a Felvidék.Ma című internetes hírportál főszerkesztője is. Eljött az estünkre, s figyelmeztetett: egy nemzeti elkötelezettségét vállaló, felvidéki gyökerű költőnek meg kell ismernie igazi őshazáját: Nemesradnótot.
Szerettem már akkor is hallgatni ízes palócos archaikus ízeket őrző magyar beszédét. S most eljött az idő. Pósa Lajos, költő-író, Az én újságom legendás szerkesztője 1897-ben Bródy Sándor előszavával jelentette meg Édes anyám című könyvét, benne félszáz verssel, melyek mind nemes Pósa Antalné nemes Kovács Máriához, Marcsa nénihez szólnak. Holmoly Erzsó és radnóti rokonaim meghívására érkeztem őseim falujába, hogy megkoszorúzzuk ennek a feledhetetlen édesanyának, Marcsa néni a sírját, ahogy teszik ezt a faluban 2002 óta minden esztendő első vasárnapján, Anyák napján. Azóta emelkedik itt gyönyörű kopjafa a sírhant fölé, hogy őrizze Pósa Lajos édesanyjának földi maradványait.
Sejtettem, hogy nem mindennapi találkozásokban lesz részem. Most már tudom is: a valóság felülmúlta a képzeletet, 2014. május 4-ét és 5-ét életem egyik meghatározó élményeként őrzöm ezentúl.
Vasárnap délelőtt, május 4-én sz ózdi buszmegállóban vártak rám ketten, akit már ismertem, Homoly Erzsébet, és akiről csak hallottam: unokaöcsém ifjabb Pósa Dénes, a Nemesradnóti Református Egyházközség gondnoka.
Megkönnyíti a közlekedést, hogy nincs határátlépő, nincs hosszadalmas igazoltatás az elválasztott magyar földek között, így már percek múlva Felvidéken vitt bennünket Dénes piros Škodája, s ahogy az egyívású emberek, első perctől egymásra találtunk.
Elém tárult a semmivel össze nem hasonlítható Balogvölgy, a szelíd lankák, termőföldek, rétek közötti bukolikus épület-szigetek, a regénybe való falvak. Rimaszécsen át haladtunk, az útról odalátszott Zádorháza, Balogiványi, Cakó. A valósághoz képest semmi az, hogy festő ecsetjére kívánkozik az Isten alkotta táj, mely magához öleli az emberlakta házakat.
Drámai és meghatározó pillanat következett. 2014. május 4-én, 10 óra 51 perckor elhaladtunk Nemesradnót határát jelző tábla előtt. Szelíden büszke házak, archaikus faluképet formázó utca. Partján a kakasos református templom, az iskola előtt Pósa Lajos és Radnóti Miklós mellszobrával. A két költő egyik szeme ugyan sír, a másik nevet, mikor a falut nézik. Örülnek a sok tiszta, magyar szívű, irodalomszerető embernek, a népesség fogyatkozásának, a beszögezett ablakoknak kevésbé.
Annál vidámabb és takarosabb egyik legközelibb élő felmenő ági rokonom, idősebb Pósa Dénes és felesége Fodor Éva, fiaik ifjabb Pósa Dénes és Pósa Sándor nagyudvaros, szépen művelt, nagy szántós-kertes portája. Az udvaron várták a vendéget a három kutyával, a nagy fehér Cézárral, a barna Buksival és a kis fekete Bársonnyal, a kezes cicákkal.
Az archaikus, beépített verandán családi képek, Pósák, Bodonok, nagy bajuszú magyar férfiak, tiszta tekintetű magyar asszonyok. Az én lakrészemben, Dénes hajlékában a falon fotón láttam, ahogy Orbán Viktor miniszterelnök kezet fog Pósa Dénessel a rimaszombati református templom hálaadó istentiszteletét követően. Szíves kínálás Éva néném szendvics-költeményéből, s előkerült a családfa. Közös dédnagyapánk Pósa Illés volt. Nagyapám, a cserépfalui esperes és idősebb Dénes és Irma nagyapja, Pósa Ferenc testvérek.
Dénes bátyám édesapja Pósa Rudolf, az enyém Pósa Péter első unokatestvérek, így mi másod unokatestvérek vagyunk – magyarázták unokaöcséim, ifjabb Pósa Dénes és Pósa Sándor. Hamar előjött a harmadik testvér, szép unokahúgom, Czeglédy Zoltánné Pósa Éva és a két fia Czeglédy Botond és Czeglédy Levente is.
Dénes bátyám a háborúra emlékezett, arra is, ami térben sokáig elválasztott minket. Az most jó, hogy az uniós csatlakozás óta már szabadon járhatunk-kelünk a légiesült határon, „ahogy megtapasztalhattad, itt már formális ellenőrzés sincs. Az kevésbé jó, hogy a munkahelyek megszűnése miatt egyre többen mennek városba, „Magyarba”, vagy még távolabbra, külföldre szerencsét próbálni, s bizony, gyakran a városban ragadna” – mondta. Megtudtam, Sándor is öt évig dolgozott Amerikában, de visszahívták őt a szülők, a testvérek, a radnóti szülőföld. Majd Dénes bátyám kimegy megetetni a Piros tehenet, s következik a fejedelmi ebéd. Tágas ebédlőben ülünk asztalhoz, a falon a családi címer, a nemeslevél, történelmi jelenetek, Bocskai István, Rákóczi Ferenc, 1848-as kép, a Himnusz és a Szózat első versszaka bekeretezve. Magyar földön magyar lakoma: igazi tyúkhúsleves, csirke-, és marhasült valamint Éva néném ananászos süteményét nem lehetett mellőzni. Megérkezett négy újabb rokon, Szarvas Károlyné Pósa Irma, Szarvas Károly, leányuk, Szarvas Szilvia és a kis leányunoka Lilianna.
Aztán jött a lélek épülése – anyák napi ünnepség a templomban
Őrömmel töltött el, hogy áll, a táj fölé, az ég felé magasodik a radnóti templom és az iskola is. Pósa Dénes megsúgta nekem, hogy az egész műsor megszervezése, megrendezése, ahogy más alkalommal is, Homoly Erzsébet zseniális munkáját dicséri.
A széles Balogvölgyről az ünnepi Istentiszteletre gyűltek az emberek, tisztába öltözött lélekkel, azzal a régi megilletődöttséggel az arcukon, amit gyermekként láttam a Nagytemplomba érkező debreceni és Debrecen környéki templomjáró nagyon öreg emberek arcán. Úgy gondolom, a fogyatkozónak látszó zárt magyar közösségekből lehet újjáépíteni a hazát a Kárpát-medencében. Felvidék, Balogvölgy, Csallóköz, Székelyföld, a csonka anyaország, Délvidék és Kárpátalja falvaiból, kisvárosaiból sugározzák a hitet és hazaszeretetet, a hitves, a szülők a gyerekek határtalan megbecsülését az elidegenedett nagyvárosok felé. Öröm az is, 2010 óta hivatalosan is összetartozunk, és a soha el nem szakított lelki kötés hivatalosítása immár véglegesült.
A radnóti templom, Pósa Lajos verseiben többször megénekelt földi csoda. Számomra Felvidék és a Kárpát-medence egyik legszebb református Istenháza, gyöngyszeme lett. A takaros kis nyolcszáz lelkes falu fölé magasodva, csúcsán a Megváltót háromszor megtagadó Pétert gyöngeségére emlékeztető kakassal 1875-ben épült, neoromán-gótikus stílusban.
A templombelső is lenyűgöző, magyar lobogó, fehér virágok, hímzett kendők. Alacskától kapott millenniumi zászló (2001) – és mint otthon, Debrecenben, a protestáns hitükért rabságra vertek, halálra keresettek, az első és a második világháborús hősök emléktáblája, valamint Pósa Lajos lelkész és Bodon Lajos kántor-tanító emléktáblája (2012) köszön vissza a falakról.
Isten igyekvő-, de méltatlan szolgájaként hátul kerestem volna helyet, de a presbiterek padjába ültettek rokonaim Pósa Sándor, Czeglédy Pósa Éva fiai, Czeglédy Botond és Czeglédy Levente mellé. A gyerekek kérdéseimre, okosan, feszengés nélkül válaszoltak, elfogadták az új nagybácsit. Az istentiszteletre csöndesült népes gyülekezet előtt orgonaszóra vonultak be a lelkészek, nagytiszteletű Szőke Orémus Zsuzsanna játszott.
A falu lelkipásztora, Nagytiszteletű Agócs Galgóczi Tímea apostoli áldását követően Szőke Orémus Zsuzsanna karvezetésével fölcsendült a Gömöri Egyházmegye Lelkészeinek kórusa. Tisztán csengő női és férfi hangok éreztették meg az emberrel az Örök élet lényegét, a Mindenség harmóniáját. A kórus is Pósa Lajos református keresztyén szellemiségét sugározta, előbb Pósa Lajos: Hajlékodba, templomodba majd az Óh, mindenütt jelen való és a Hajlékodba, templomodba egyházi énekeit adták elő. Azokat, melyek egykoron a Pálóczi-Czinke-féle énekeskönyvben 88., 90. és 96. számú dicséretként még szerepeltek
A kórus első szolgálata után örömmel üdvözölte, köszöntötte a gyülekezetet Pósa Dénes egyházgondnok, megköszönve, hogy ennyien megtisztelték a nagy költő édesanyját, saját édesanyjukat. Elmondta, hogy az ünnep három részből áll, három helyszínen: itt a templomban, a temetőben és a gyülekezeti teremben.
Ismerős énekek voltak a Fennálló, mind a Nagyének, a 162 és a 105 zsoltár. Örülök, hogy a gyülekezet tagjai nem sietik el úgy a zsoltáréneklést, mint mi, a pesti istentiszteleteken, önkéntelenül átvéve a nagyváros idegölő lüktetését még a templomban is. Úgy énekelnek, ahogy Pósa Lajos korában is felzendülhettek e magasztos zsoltárok.
Az Igehirdetést nagytiszteletű Nagy Ákos Róbert a Gömöri Református Egyházmegye esperese tartotta, és a szeretet mindenható erejét hangsúlyozta. Beszélt a két asszonyról, a gazdagról, ki pompázatosan csillogó láncát mutatja a világnak, s a másikról, az édesanyáról, aki gyermekeire tekint végtelen szeretetével. Bizony, ő az igaz, aki kincseket gyűjt a Mennyek Országának, és csak annyira foglalkozik a világi hívságokkal, amennyi a család egyben tartásához szükséges.
Minden férfi lehajtott fejjel gondolt a feleségére, én is asszonyomra, Barna Mártára, aki munkája miatt nem tudott most velünk lenni. Gondoltam rá úgy is, mint Pósa Máté fiam édesanyjára, úgy is, mint aki engem, a világi dolgokban ügyetlen író-költőt életben tart. Aztán szomorúan idéztem édesanyám, a korán elhunyt Nagy Ilona, nagyanyáim, a hála istennek, sokáig velünk élt szeretetteljes Kutassy Margit és a nagyon kedves „Pósa nagymama”, Szőllőssy Irén emlékét is.
Nagy Ákos Róbert beszéde is az égiekhez vezérelt, akár az Úri Imádság (mi, reformátusok így is hívjuk a Miatyánkot). Majd a Pósa Lajos Mennyben lakó én Istenem, Óh, mindenütt jelen való énekeivel szolgált újra a Gömöri Egyházmegye Lelkészeinek kórusa. A gyerekek, Miko Dávid, Miko Fruzsina, Bodon Szabolcs a Fodormenta, Kuzma Barna az Üzenet című Pósa bácsi verseket, s Bodon Dorina Bartunek János: Anyák napjára című pársorosát úgy mondták, hogy bizonyára örömkönnyeket sírt a Mennyekben a nagy költő. Meghatóan személyes pillanatokkal zárult az Istentisztelet, minden édesanyát és a kórusbeli lelkésznőket egy-egy szál virággal köszöntötték a presbiterek és Pósa Dénes gondnok.
A 90. zsoltár és a Himnusz eléneklése, a kézfogások, elköszönések alatt vonultunk a templomtérre, Pósa Sándor gépkocsival előre vitt engem és a gyerekeket a temetőbe, hogy megmutassa a közvetlen rokonaink sírját is. Mint ha a cserépfalui úton mentünk volna fölfelé, a temető kisebb, fölfelé lejt, az ég felé romantikus dombhajlaton.
Temetői emlékezés a közös ősökre
Emlékeztünk közös dédapánkra, Pósa Illésre, Pósa Pálra, Pósa Rudolfra, Ragályi Pósa Elemérre. Istentől megszentelt helyen, szinte a csúcson áll Pósa Lajos édesanyja, nemes Kovács Mária fejfával jelölt sírhelye.
Az erős szél sem rettentette el a gyülekezetet, majd mindenki elzarándokolt ide is. Tóth Elemér, Nemesradnót polgármestere emlékezett arra, hogy Pósa Lajos sírja Budapesten, a Kerepesi temetőben várja a kegyelet vándorait majd július 11-én, a költő halálának századik évfordulónapján is. Simon Rózsa, a helyi Magyar Tannyelvű Alapiskola igazgatója a költészet csodájáról, Pósa Lajos verseinek nemzetmegtartó erejéről beszélt. Aztán számos szervezet, a radnóti, a bátkai és a cakói iskola, a Gömöri Református Egyházmegye, a szervezők tették le a megemlékezés koszorúját. Jómagam a Magyar Írószövetség kis koszurúját hoztam magammal. Homoly Erzsó, aki mindenütt jelen volt, fotózott és kamerázott, úgy döntött, hogy az óvodás Balog Géza Balog Partján van egy falu versét még meghallgatjuk, de az iskolások – Balog Mária (Három szép pillangó), Váradi Kiara (Anya meséje) és Balog Krisztina ( A kis tündér sípja) – az egyre viharosabb szél miatt már a gyülekezeti teremben szerepelnek majd
Két vidéki költő a nagyváros forgatagában
Izgalommal, elfogódottsággal érkeztem az én szereplésem helyszínére Pósa Sándor unokaöcsémmel és a gyerekekkel megint jó előre a gyülekezeti terembe, ahol lenyűgöző meglepetésként várt a könyvkiállítás Pósa Lajos könyveiből, Az én újságom bekötött és egyedi példányaiból, értékes iratokból, dokumentumokból, kottás füzetekből. Ezt a tárlatot Pósa Dénes mutatta be.
A gyülekezeti teremben a műsor lelke, mentora, rendezője, Homoly Erzsébet a gyerekek elmaradt szavalata után mutatott be engem, Pósa Zoltánt íróként, költőként.
Elmondta, 1948. szeptember 6-án születtem Debrecenben, a gyermekkorom a nagytemplom tőszomszédságában-átellenben, a Püspöki Palotával szemben játszódott. Magyar német szakos tanári oklevelet szereztem, a nagy múltú Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Mivel reakciós partizánnak, keresztény anarchistának bélyegzett meg a hatalom, mert verseim, elbeszéléseim „egyszerre voltak keresztények, nemzetiek és kozmopoliták” egyetlen önálló könyvem jelent meg a rendszerváltozás előtt. Utána még huszonhárom önálló és mintegy hetven „közös” kötet, mintegy négyezer cikk. A 24 díjam közül a József Attila, a Péterfy Vilmos életműdíjat, a tavalyi Pro Cultura Újbudát és a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét emelte ki – helyesen, s hogy ebből hármat az Orbán kormánytól, egyet (Péterfy Vilmos) a Magyar Írószövetségtől kaptam. Életműdíjam is Felvidékhez köt. Péterfy Vilmos Felvidék szülötte, 1945 után áttelepítették az anyaországba, ahol 1956-ig börtönbe zárták. A kitüntetésre is felvidéki író, Péterfy Vilmos barátja, a pozsonyi Ébert Tibor terjesztett föl. Itt arra kértek, úgy beszéljek arról, mit jelent nekem Pósa Lajos költészete, hogy egy füst alatt magam is bemutatkozzak. Előadásomnak a Két vidéki költő a nagyváros forgatagában címet adtam. (Az előadás szerkesztett változatát ITT>>> olvashatják.)
Azzal fejeztem be előadásomat, hogy Nemesradnóton immár hazataláltam, kis hazáim, Debrecen, ahol születtem, Újbuda, ahol lakom, Balatonföldvár, ahol alkotom, mellé ezen túl Nemesradnót, ahonnan őseim származnak, s ahol rokonaim élnek, ezt a kis balogvölgyi falut mondom negyediknek.
A zárszót a műsor másik kiváló szervezője, Pósa Dénes, a Nemesradnóti Református Egyházközség gondnoka mondta, megnyitotta a tárlatot, s szeretetlakomára invitálván a jelenlévőket. A szervezők ünnepélyesen átadták nekem Pál Dénes általa szerkesztett Balogvölgy hagyományai című könyvét és az őseim földjét, a rokonaimat ábrázoló képekből Homoly Erzsébet által számomra összeállított csodálatos albumot a szolgálatomért, de számomra a csodák korántsem értek véget.
Szeretetvendégség, beszélgetések
A szeretetlakomán, az agapén a magyarság, a kereszténység megmaradásáról beszéltünk többek között rokonaimmal, barátaimmal, Tóth Elemér polgármester úrral, Nagy Ákos Róbert esperes úrral és a helyi lelkésznővel Agócs Galgóczy Tímeával.
Újra és újra elmondtuk: újjá kell építenünk a kis közösségekben a talmi határokon átívelő nagy hazát is. Arról is elmélkedtünk: Isten, Jézus, a Szent Lélek a világegyetem központja… Megismerkedtem Pósa Judittal, a Pósa Lajos Emlékbizottság vezetőjével. Aztán kedves meghívást kaptam Szarvas Károlyné Pósa Irmától, férjétől, Károlytól, leányuktól, Szarvas Szilvia tanárnőtől. Szilvia vitt el bennünket a Balogiványi szép házba, a másik festői faluba a harmadikon, Cakón át.
Gyönyörű ez a vidék, jobban oda kellene figyelnie rá az érdemeseknek. Nem az anyaországi kormánnyal van baj, az 2010 óta teszi a dolgát. Istennek hála, hogy az anyósországból 2010 óta újra anyaországgá lett. Magyarország nemzeti kormányát újra választották, melynek egyik jelmondata: a határon túli és inneni magyarság iránti tisztelete, amelyet igenis, kivívunk e világban.
Szarvas Szilvia és kislánya hamar haza akart menni Rimaszombatba, de sötétedésig belefeledkeztünk az ismerkedő beszélgetésbe. Végül Irmával és Károllyal a gyerekekre, vigaszainkra, örömünkre, a rokonságra tereltük a szót. Mit jelentett Irmának és a szüleinek, hogy az ötvenes évekbeli üldöztetés legnehezebb idejében Cserépfalun, Pósa Erzsébetnél, Pötyi nénémnél tölthette a tél egy részét? Mi lesz velünk, megmaradunk, vagy szétszórattatunk, mint oldott kéve? Nem hagyjuk… nem szabad hagynunk.
Késő éjjel, a tiszta, a csillagok világától megsokszorozódott fényességű Balogvölgyben vittek vissza Iványiból a szép, méltóságteljes radnóti birtokra. Irmáék is elhalmoztak szép emlékekkel, többek között a Gömör megye című reprezentatív, gazdagon illusztrált Ladislav Jirousek könyvvel. Otthon tovább lapozgattuk azt a csodálatos albumot, amit Homoly Erzsó gondos kézzel maga állított össze nekem az őshazám, Radnót látképéből, a temető, a Pósa Lajos szobor, Marcsa néni sírja képéből és a május 4-i ünnepség reprezentatív meghívójából. S ami nagyon meghatott: korán meghalt édesapám, Pósa Péter, a szegedi egyetem docense és Pósa Pál, Ausztráliában ma is élő, egykori ludovikás százados nagybátyám, Pósa Pál képe is vissza tekintett rám belőle. Én meg elhoztam az itteniek archívumának feleségem, múzsám, Barna Márta, fiam, Pósa Máté, keresztanyám, Nagy Éva, s az ausztráliai elebanai családrész: Pósa Pál, felesége, Hedy és lánya, Pósa Viktória arcképét.
Kakasszó ébresztett másnap reggel. Megnéztem még egyszer a gyönyörű házat, a kis birtokot, Piros tehenet, Cézár, Buksi és Bársony kutyákat. Éva néném ismét remekelt, puffancstojást pirított szalonnával, ezerféle süteménnyel kínált. Fejedelmi reggeli után búcsút kellett venni. Pakoltak is jócskán rokonaim a hazaiból. Végül idősebb Pósa Dénes adott át egy becsomagolt nagy képet, s kérte, csak otthon nézzem meg. Mindenki titokzatosan mosolygott. Én elbúcsúztam akkor még csak idősebb Pósa Dénestől, Évától, Sándortól.
Mivel nekem hétfőn elég volt két órakor visszaérni Budapestre, legeslegutolsó nyugdíjas munkahelyemre, /júniusban már ezt is elhagyom, így már végképp csak író-költő, irodalomtörténész leszek, kis híján hatvanhat évesen (2014. szeptember 6-án töltöm be) az újságíró után a szerkesztő is nyugdíjba vonul)/, így 11 óráig megnézhettük Rimaszombat néhány nevezetességét is Erzsóval és Dénessel. Velük kezdtem, velük végeztük be a felejthetetlen utat.
Elindultunk Rimaszombat felé. A nap bearanyozta a Balog, majd a Rima völgyet. Dénes megmutatta Bátkában a munkahelyét, ahol ő a munkavédelmi technikus és tűzvédelmi előadó. Bevonultunk Rimaszombatba, ahol találkozóm volt Pósa Lajos egykori gimnáziumával, a mostani református gimnáziummal, Tompa Mihály és Petőfi Sándor, valamint Blaha Lujza alakmásával. Fényképezkedtünk. Majd elsétáltunk a Három Rózsa kávézóba, melynek belső folyosóján Pósa Lajos kiállítás fogadott. Itt még egyszer láttam a költő radnóti mellszobrát, a leégett Pósa-házat, a bizonyítványokat, a pataki, a budapesti képeket. S már sietni kellett, mert Salgótarjánban várt a háromnegyed tizenkettes busz. Rima-völgy, Fülek aztán Somoskőújfalu. Még mindig sok mondandó maradt bennünk, de menni kellett. Érzékeny búcsút vettünk Salgótarjánban, a pesti busznál. Legközelebb Budapesten, július 11-én, a Pósa Lajos sírjánál találkozunk újra. Bizony, hazataláltam. Isten veletek, rokonaim, barátaim, Radnót: a viszontlátásra.
A ráadások ráadásaként: feleségemmel, Barna Mártával újbudai lakótelepi lakásunkban nyitjuk ki a csomagot. Könnyek. Megkaptam a családunk nemesei címerét és a két nemesi levél fénymásolatát – gyönyörűen bekeretezve. A címert és kutyabőrön a nemesi oklevelet a nagy Pósák első Lipóttól (Leopold) kapták 1668. október 10-én, többek között a törökök ellen tanúsított vitézségért. Köszönöm Nektek, Dénes bátyám, Éva néném, Dénes, Sándor, Éva, fiai Botond és Levente, Irma, Károly, Szilvia, és leánya Liliána és mindenki. Köszönöm Homoly Erzsónak a csoda út megszervezését. És a Mindenhatónak a nagyszerű két napot.
Pósa Zoltán, Felvidék.ma
További fényképek Pósa Lajos emlékére facebook oldalán tekinthetők meg.
{iarelatednews articleid=”45779,43458,39448″}
