Kassán május 10-én ünnepelték Szlovákia EU-hoz való csatlakozásának tizedik évfordulóját. Fiatalok zenéltek, táncoltak és énekeltek a Déli-kapunál fölépített színpadon. Sátrakat állítottak, ahol információkkal szolgáltak az érdeklődők számára, nyomtatványokat osztogattak.
Sok mindenért el lehet marasztalni az EU-t. A szabványosított uborkáért és az érzéketlenségért, ahogy ügyeinket, főleg a kisebbségi kérdést kezeli, felkészületlenségért is. Ám a határon átlépve, nem kell attól tartanunk, hogy gyanús elemeknek tekintenek bennünket, akiknek okvetlenül bele kell túrni a magánéletébe, amikor a csomagját átvizsgálják. Emlékszem, mikor 1957-ben jártunk először Magyarországon. Balassagyarmatnál miképpen dúlták föl anyám kofferjeit. Ennek rendszerint az volt a bája, hogy nem sikerült olyan jól visszapakolni mindent, mert a turkálás folytán a ruhanemű „megdagadt”.
Az is érdekes jelenség volt, amikor kofferral utaztam, mindig belenéztek, ha hátizsákkal, szinte soha. Ennek okát máig sem sejtem. Azután a vám árunyilatkozat! Ki kellett azért tölteni, mert ha semmit sem írt bele az ember, akkor gyanússá vált. Egyik barátomnál a komáromi határátkelőn, amikor Csehszlovákiába jött, 20 dollárt találtak, holott csak 10 lehetett volna a „szabályok” értelmében. Azután kiderült, ketten vannak, tehát minden rendben van, de a huzavona eltartott egy darabig. Majdnem személyes motozásnak vetették alá. Barátom kijelentette a vámtisztnek: „Uram, ha még talál nálam dollárt, akkor máskor is erre jövök!” Egy család utazik velem a vonaton más alkalommal. A vámos jól ismeri őket. – Hát maguk hétfőn mennek, kedden visszajönnek, szerdán mennek és csütörtökön visszamennek. Mikor dolgoznak? – Hát pénteken! – válaszol a kórus. Majd amikor eltűnt, kezdték magukról levetni a bugyikat, melltartókat, pulóvereket, ki tudja még mit.
A lengyelek meg piperecikkeket, törülközőket hoztak valamikor a 70-es években. A szlovák-magyar határon azon folyt a huzavona, hány darabot hozhatnak. A határátkelőhely zsibvásárra alakult. A lengyel-szlovák határon egyszer órákat kellett rostokolnunk. Mire az egyik utas megjegyezte: „De szeretem azt a szót, hogy KGST!” Kitört a nevetés. Egyesek már lassan nem is tudják, mit fedett ez a rövidítés egykor. A közember számára nem sokat. Csak az újságban olvasott annak hasznosságáról. A szovjet határ még érdekesebb volt. Ki kellett töltenünk egy űrlapot, melyen azt nyilatkoztuk, hogy ékszert, aranyat, lőszert és fegyvert nem hozunk. Nevetni ezen nem volt tanácsos.
Ez az ünnepség most nyilván kapóra jött, hiszen az EP-választások iránt alacsony az érdeklődés. A szavazásra jogosultak egy ötöde vonul várhatóan urnákhoz a korábbi tapasztalatokat figyelembe véve. Ez viszont számunkra óriási esély, mellyel eddig sohasem tudtunk élni! Mintha átvennénk a többség szuggeszcióját. Ez nagy kár. Ha ki tudnánk vonni magunkat alóla, három képviselőnk is lehetne. Ám más választások alkalmával is nagy sikert érhetnénk. De az sem mindegy, kik képviselnek bennünket.
A tévében bemutatják a listavezetőket. A minap Ján Slota, Csáky Pál és Krivánszky Miklós vitatkozott. Krivánszky élt azzal a jogával, hogy anyanyelvén szólaljon meg. Néhány felületes tévénéző ebből arra következtetett, hogy nem tud szlovákul. Pedig ha csak egy kicsit is odafigyelt volna, ilyen gondolat meg sem fordult volna a fejében. Már természetesnek vesszük, hogy mindig csak nekünk kell alkalmazkodnunk? Nemcsak kötelességeink vannak, jogaink is! Ez viszont azzal járt, hogy az enyhén spicces Slota idejének egy részét elpocsékolta, így programjáról vajmi keveset árult el. Igaz, ha egyáltalán volt neki azon kívül, hogy jól akar keresni.
Nekünk négy szinten kell jelen lennünk és bizonyítanunk! Az egyik a települések önkormányzata, a másik a kerületi szint. Ezt sokan – büntetendő módon – megyének hívják, holott ennek semmi köze az egykori megyerendszerhez. Ezt a pongyola szóhasználatot azért tartjuk megengedhetetlennek, mert azt sugallja, mintha az egykori területi elrendezéshez bármi köze is lenne. Nincs, hiszen a még a mi elképzeléseinket is lesöpörték az asztalról! Egy olyan elrendezés született, mely ignorálja a szerves fejlődést, csupán a mi asszimilációnkra törekszik kimondatlanul is. Hát ne legitimáljuk ezt szóhasználatunkkal!
A harmadik a szlovák parlament. Az MKP korábbi bűnei miatt nem jutott be. Bugár Béla saját mulasztásait lovagolta meg, új pártot alapított és számítása bejött. Minden korábbi negatívumtól egyszeriben megszabadult. Az emberek zöme szinte rögtön elfelejtette, hogy milyen kerékkötő szerepet töltött be korábban. Például mit ígért azoknak, akik itt autonómiáról mernek beszélni. (Nem mertünk különösebben. Mintha féltünk volna a bugári farbarúgástól.) Az emberi emlékezet nagyon csalfa és gyorsan felejt, sőt még játszadozik is és átírja a valóságot az ember saját szűrői szerint. Azután mindenki szentül meg van győződve, az ő története fedi a valóságot. Pedig a sok történet közül nem egyezhet mindegyik a valósággal.
Azután itt van még egy balhiedelem. Ha az újság megírta, akkor bizonyára igaz. Azt már kevesen figyelik, hogy melyik újság és ki volt a cikk szerzője. Sajtószabadság ugyanis nincs! A cenzúra működik. Ha a laptulajdonos, netán főszerkesztő ízlésével, politikai beállítódásával ellentétes a szerző opusa, akkor nem közlik, vagy ha mégis, annak komoly egzisztenciális következményei lehetnek. A főszerkesztőre nézve is. Az elkövetők az utcára kerülhetnek, vagy alacsonyabb beosztásba. A föníciaiak által fölfedezett eszköztől meg senki sem kívánja magát megfosztani. Így besorol. Ha nem, akkor szenvedjen, hogy nem elég hajlékony a gerince. Rendes nyugdíja sem lesz majd és a kutya sem fog vele törődni, hogy nyomorog. Hiszen neve nem szerepel a lapokban, mindenki elfelejti.
A negyedik szint az EP. Láthattuk, kis lobbicsoportok be tudják juttatni szélsőséges képviselőiket, akik azután a társadalom nagyobb részét egyáltalán nem izgató kérdéseket tűznek napirendre, erkölcsi értékrendjük jóvátehetlenül sérült, vagy ferde és Európa alapvető értékeit tagadják. Pótcselekvésekkel, mint az uborka kunkorodásáért és egyéb badarságokért szedik a fizetést. Pénteken már el is utaznak, csak feliratkoznak, nehogy elessenek a juttatástól. A keresztyén eszmeiséget, vagyis a korrektséget és tisztességet száműzni kívánják. Pedig e nélkül az EU halálra van ítélve. Ezért van szükségünk saját képviseletre.
Autonómiánk szekerének tehát négy kereke van. Ha bármelyik ezek közül nem megfelelően forog, akkor csak saját magunkat okolhatjuk. Ezért kell helytállnunk. Négyszeresen. Nem kell fegyvert fognunk és lövészárkot ásnunk, életünket sem kell kockáztatnunk, sőt semmilyen hőstettet sem kell végrehajtanunk. Csak el kell mennünk, karikáznunk kell a legmegfelelőbb két jelöltet, borítékolnunk kell az űrlapot és be kell helyeznünk az urnába. Ennyi. De sokan erre sem képesek, ám azután panaszkodnak, hogy fiataljaink elvándorolnak, hogy semmi sem megy úgy, ahogy kellene. Ilyen hozzáállással nem is fog semmi változni. Akik a kényelmesek és igénytelenek táborában menetelnek, a pokolba jutnak. Saját érdemeik szerint. De ne vádoljanak másokat érte. Olyanok, mint a felelőtlenül kockáztató gépkocsivezető. Nemcsak saját és utasai bőrét viszi vásárra, akik esetleg figyelmeztethetnék, hanem teljesen ártatlan emberek életét oltja ki, akik rosszkor, rossz helyen voltak. Nem kell messze mennünk, elég ha csupán a Rezes-lányra utalunk.
Földrajzilag Európában vagyunk, annak is a Kárpátok koszorúzta, egységet alkotó medencéjében, ahol szomszédságunkban – több országban – sorstársaink élnek, akikért erkölcsi felelősség terhel minket. Nem a marslakókon áll, hogy milyen példával járunk elől. Hátul is kulloghatunk, de az milyen dicsőség?
Egy kicsit csöndben, néhanapján érdemes elgondolkodni helyzetünkön és megvizsgálni lelkiismeretünket, kötelességtudatunkat. Szabó Dezső kijelentése, hogy minden magyar felelős minden magyarért, még nem veszítette el érvényességét. Nem is fogja. De a velünk élő embertársainkért is felelősséggel tartozunk. Amilyen példát mutatunk nekik, olyan megítélésben lesz részünk. Nehéz és szép feladat. Tájékozódni és gondolkodni kell, ami tudom, egyesek számára fájdalommal jár. De megéri, hogy tükörbe tudjunk nézni.
A megválasztott képviselők számára, bármely szinten – a négy közül – képviselnek bennünket, kitartást, éleslátást, bölcsességet, elkötelezettséget és keresztyén hitet kívánunk, hogy ne kelljen csalódnunk bennük. A korábbiak némelyikében már nagyon csalódtunk és ez megmutatkozott a közügyek iránti érdeklődés alapos megcsappanásában. Kerülhetünk még lejjebb is, ha nem elvszerű, következetes politizálás zajlik majd. Ez komoly erőfeszítést igényel. Politikai harcot, ahol nemtelen módon is visszacsapnak ránk. De megmaradásunk a tét. Nem elég a kocsmában hőbörögni és elmesélni a visszás tapasztalatokat.
Végül egy találós kérdés. Négy testvér szalad egymás mellett, mégsem érik utol soha egymást. Mi az? A kocsikerekek. A mi esetünkben a négy különböző szintű képviselőinknek utol kellene érniük egymást, hogy néhanapján egyeztessenek. Választóikkal is. Hogy szaladjon az a szekér biztonságosan.
Meglátjuk, felnövünk-e a feladatokhoz, melyek bizony a pénztárcánkról is szólnak. Ám nem annak elsődleges használata a gyógyír bajainkra.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
