Sohasem voltam mell- és hátdöngető, álmomban is nemzeti zászlót lobogtató alkat, aki még a fogkeféje szőrzetét is kizárólag kokárda színekben pompáztatja, de a balliberális agymosás következményétől, a tudatos nemzeti öntudatsorvasztástól ments meg, Uram engem, minket.
Az ember erősen kötődik a megszokásokhoz még az ünnepekben, emléknapokban is. Sokáig tartott, amíg október 23. értékrendünkben feltornázta magát március 15. rangjára, és kevés felvidéki magyar vágja rá rögtön, hogy mikor van a Felvidékről Kitelepítettek Napja. Így van ez a gyászos Trianon szülte mai Nemzeti Összetartozás Napjával is, amely pont az érintett – az erőszakkal leszakított egykori országrészekben egyelőre kevésbé megemlékezésre méltó esemény.
Nincs országos kisugárzása, nem tartanak minden egyes magyarlakta településen valamilyen megemlékezést úgy, mint például március 15. alkalmával. Pedig nagyon sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egy összmagyarság iránt elkötelezett magyar kormány vegye azt az elszántságot, hogy a nemzet és a nemzetrészek jelképes összetartozásának deklarálásával elítélje a 20. század egyik legtragikusabb történelmi igazságtalanságát, a máig fájó elszakításunkat az anyaországtól!
A 2010-ben felálló magyar kormány megbecsülte és megtisztelte ezzel az emléknappal a határon túl élő magyarságot! A nemzeti összetartozás deklarálása az én olvasatomban nem csupán a nemzetrészek és az anyaország viszonyára vonatkozik, hanem minden olyan, bizonyos értéket képviselő magyar emberre, aki felül tud emelkedni pártszimpátiáján, és nemzeti vonatkozásban együtt tud gondolkodni, érezni.
Kétségtelen, hogy az összetartozás ilyen nemű deklarálása még közel sem jelenti azt, hogy ma mindenki mosolyogva köszönti felebarátját, hogy együtt megy sörözni Orbán Gyurcsánnyal egy nemzeti fogadóba (az utóbbi nemzetképébe mi, határon túliak úgyse férünk bele), vagy Csáky és Simon közös, szalonnasütős családi programot készít. Viszont bizonyos elvi dolgokban együtt illik gondolkodni határon innen és túl.
Évente legalább egyszer, például jelképesen a Nemzeti Összetartozás Napján elő lehetne szedni és leporolni azt a kisebbségi minimumról szóló alapszerződést, amelyet 2012-ben írt alá a Magyar Közösség Pártja, a Most-Híd vegyespárt valamint a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala. Együtt átnézni, hogy vajon mit sikerült elérni, illetve mi csorbult jogainkat illetően, és milyen feladatok várnak választott politikusainkra és pártjainkra, civil szervezeteinkre az önkormányzatokban, a megyéken, a szlovák és az európai parlamentben, különböző hazai és nemzetközi fórumokon stb. Például a kisebbségi minimum aláírásakor még nem fenyegette kisiskoláinkat a megszűnés veszélye, ami most a tavaly módosított szlovák közoktatási törvényből adódóan, az osztálynyitási létszámok szigorításából eredően fennáll.
Nem kellene-e közös nevezőre jutni, nem kellene-e közös fellépést sürgetni ennek kivédése érdekében pártvonalakon és a civil szerveződésekben is?
Mert újfent hallani a különböző ellentétes előjelű hangokat ezzel kapcsolatban. Amit az MKP oktatási autonómiában tud elképzelni és kíván megvalósítani, arra a Most-Híd elégségesnek tartja a települések önkormányzatait, mint fenntartókat. Viszont nem minden magyarlakta településen vannak többségben a képviselőtestületben magyarok! Sőt! Kisebbségi önkormányzatok, mint iskolafenntartók pedig csak Magyarországon vannak, nálunk nincsenek.
A vegyespártnak sajnos, az autonómia szó fájdalmas rosszat és szlovák párttársaikkal szemben nagyon kellemetlen fogalmat jelent. Sokak szemében az is szálkát jelent, hogy az MKP autonómiatervezetét állítólag Orbán, a „külföldi” hamarabb látta, mint ők, a „magyarok”.
Kívánnám, hogy a nemzeti összetartás ne csak erre a napra mérsékelje politikai gyűlölködéseinket, és száműzze a politikai kultúránkból az önpusztítást, a Tavaras jelentéseket, és hozzájuk hasonlókat kiszolgáló magyarországi balliberális mentalitást, a Felvidéken pedig a meghunyászkodást, az asszimilációt és kiszolgáltatottságot motiváló elvtelen magatartást.
Száraz Dénes, Felvidék.ma
