Szikora, a fehér Pelé VII. – Kačáni azonnal, még a pályán gratulált!

„Tardoskedden abból álltak az edzéseink, hogy kapura rugdaltunk vagy kétkapuztunk. Komáromban már szakedző foglalkozott velünk, átgondoltan peregtek a gyakorlás percei. Itt éreztem először, hogy egy közösség tagja lettem, hiszen a szülőfalumban „baráti alapon” viszonyultunk egymáshoz. Az edző szava itt szent volt: a fűre alig léphettünk, hiszen „csak” ifisták voltunk. Érdekes, hogy az Interbe milyen gyorsan beilleszkedtem! Pedig országszerte ismert nagyágyúk közé kerültem – Scherer, Dolinský, Gajdoš vagy Gusto Mráz befogadott, Matlák magyarul is tudott, Molnár Palinál vagy Kačáninál ez nem volt probléma. Ezek a csapattársak vérbeli sportemberek voltak, hamar megkedveltek.
Amikor végignézték a próbajátékomat a „B” csapatban, azon a bizonyos Partizánske elleni meccsen, a harmadik gólomat már megtapsolták! Jól indult hát a pályám a legjobbak között, mert nem volt gondom a tanulással sem. Apukám nem győzte hangsúlyozni, hogy az iskola a fontos, a foci nem lehet életcél!
A legfelsőbb bajnokságban Eperjesen léptem pályára először, s az első, elsőligás gólomat az Iskra Otrokovicének lőttem. Ma is előttem van a gól előtti kép: a kapus kiöklözött egy labdát, amely felém szállt. Vagy nyolcan állhattak előttem, én azonban nem tétováztam, húsz méterről, kapásból kapura küldtem a labdát, átemelve az előttem állókat. Kačáni azonnal, még a pályán gratulált!
A csehszlovák ifjúsági válogatottal 1965 áprilisában részt vettem a Német Szövetségi Köztársaságban rendezett UEFA-tornán. Jó kis társaság gyűlt ott össze, – ott volt például Cruyff, s a németek elleni találkozónkon Berti Vogts volt a személyes őrzőm. A franciáknál Michael, az olaszoknál Riva szerepelt a későbbi nagy sztárok közül.
A mi csapatunkban Pollák és Kuna is játszott, jelentős játékerőt képviseltünk. Engem ott a legjobb csehszlovák játékosnak találtak a szakemberek és adtak egy karórát ajándékba. Az elődöntőben harmincötezer néző előtt 0:0-ra végeztünk a hazai németek ellen, s ha nincs a sorsolás, s a vele kapcsolatos „sportdiplomácia”, mi kerülünk a döntőbe. Így harmadikok lettünk, mert megvertük 4:1-re az olaszokat a bronzmeccsen. Az 1965-ös esztendő sikeres volt számomra – leérettségiztem, bekerültem a szélesebb válogatott keretbe.
A nemzeti tizenegy Oroszlánkölykök – Levíčatá csapatában játszottam pár meccset – akkor még létezett ilyen „előválogatott”, juniorokból álló együttes is. Érdekes, hogy Kunával ugyanazon a napon kerültem mind az ifi, mind a felnőtt válogatottba…. Én mindig csatárra jellemzően mozogtam a pályán, nem szerettem megküzdeni a labdáért, de aztán megtanultam, hogy az is szükséges. Persze, óriási volt a különbség az akkori és a mai edzői utasítások között…
Edzőnk az Interben általában azzal küldött a pályára, hogy nyerni kell, előzőleg csupán néhány apró tanácsot adott. A játék akkoriban a vérünkben volt, ki-ki a saját fantáziáját próbálta meg kiélni, s természetesen becsületesen küzdött, erre nem kellett külön felhívni a figyelmet.”