Akkoriban, a háború után, az ezerkilencszáz negyvenes évek végén, gyermekkorom falujában, Rimaszécsen, volt szelíd akácfürt a fán és gyilkos akna a kertek alatt, volt sárgán rikoltozó kukoricacső a határban és vércsepp-piros szamóca az erdőszéleken, volt kis folyó és harangzúgás, a tóban vadkacsa meg gém, volt sombokor és tehéncsorda, nádas, csillagfény meg hópihe, a kamrában szalonna, kolbász, a patak mentén gólyahír és kökénybokor a dombokon – csak magyar iskola nem volt.
Elindult hát egy napon édesanyám, át a tilos határon, az erdőn át Magyarországra, hogy átcsempésszen nekem egy olvasókönyvet. Titkos ösvényeken hozta, az ingébe rejtve, a szíve alatt, s mert jó ügyet szolgált, útja sikerrel járt, titkát nem susogták ki a falevelek, nem kürtölte világgá a szél. Így egyszerre két tanítóhoz jutottam: az egyik délelőtt szlovákul oktatott az iskolában, a másik magyarul délután meg este, otthon. Ezt az első könyvet azóta őrzöm, pedig nem vagyok gyűjtögető fajta.
Csak azt tartom meg, amit a szívem befogad, nem ragaszkodom mindenáron a tárgyaimhoz – ha kiszolgáltak, csak menjenek. Ez a kis könyv azonban máig velem tart. Most látom csak: édesanya léleképítő mester volt – e tankönyvecske segítségével rakosgatta össze bennem a világot: ha hópelyhet látok vagy villámot, esőcseppet vagy madarat, folyót vagy hangyát, ma is megjelennek előttem az olvasókönyv lapjairól a rajzok, a már nem használatos betűfajta alkotta szövegek.
Úgy kaptam ezeket a költeményeket és mondókákat anyukámtól, ahogyan azóta senki mástól: a legkisebb szón is ott volt ujja érintése, hangja bársonya, szíve melege. Így, velem olvasva kötött anyanyelvem szavaihoz, nevelt a szülőföld becsülésére, oltotta belém más emberek tiszteletének fontosságát. Így rögzült bennem a vizek, a csillagok, a felhők látványa fölötti örök ámulat. Semmilyen más mű nem hat rám ma sem ilyen elemi erővel!
A könyv mára ütött-kopott, lapjai töredeznek-málladoznak, az idő forgatagában eltűnt a borító meg a hátlap, így nem tudhatom, hol, s mikor nyomtatták a művecskét, ki válogatta össze anyagát ilyen pompás arányérzékkel, ki volt az, aki gyöngyökként fűzte össze Csokonai, Petőfi, Arany, Ady, József Attila és Weöres Sándor gondolatait olyan tökéllyel, hogy azon a száz oldalon ma is ott sejlik a teljes világ: tengerek tajtékzanak, napfény-moha ragyog a köveken, tűzifa pattog a kályhában, szállong az otthon melege, miközben künn fákat borzol a jeges szél.
Azóta láttam igazi tengert, tudom, miképp gördül a könnycsepp, s dermed kristállyá a karácsonyesti hópehely, de soha bennem izzóbb szeretetet, az élethez való forróbb vonzódást más szavak nem gerjesztettek. Édesanya, a léleképítő mester már nem lapozgathat velem, ő már a felhőkből és a tulipánokból mosolyog rám, de az a régi-régi csempészáru itt maradt, mintha a magyarok őrangyalának ajándéka volna.
(A fenti írás a Lorántffy Zsuzsanna a Bodrogköz Fejlesztéséért Társulás gondozásában nemrégiben napvilágot látott Hazám, Felvidék című könyvben jelent meg.)
Batta György, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47470,47471,47469″}
