A Martosi Hagyományőrző Együttes ismét méltón képviselte Martos község népi kultúráját és táncait. Buzsákon, a Balaton déli partján augusztus második hétvégéjén, a 45. buzsáki búcsún és a IV. Boszorkányos néptánc fesztiválon vettek részt. A martosiak a Boszorkányos néptánc egyesület meghívásának tettek eleget, és községük, valamint Mátyusföld táncait és énekeit mutatták be.
Erdélyi Zoltán, a Martosi Hagyományőrző Együttes ügyintézője segítségével megismerkedhetünk a hímzések és a pásztorfaragások hazájával, Buzsákkal.
A település több mint 500 éves, Somogy megyében a Balatontól 15 km-re fekszik. A mai Buzsák helyén a középkorban Akts és Magyari falvak feküdtek, melyeknek lakói magyarok voltak. Miután népüket a tatárok kipusztították, helyettük szláv ajkú telepesek jöttek. A régi krónikák szerint a település a Balaton mocsarai által három oldalról körülzárt beszögelésben fekszik és valószínűleg ettől a beszögeléstől kapta természetes fekvésének megfelelő nevét, az itt letelepedett délszláv telepesektől. Ez az 1450 fős község, virágzó hagyományaival, népi építészeti emlékeivel várja ma is az oda látogatókat. A falu hímző művészete messze földön híres. Háromféle ősi hímzést: a rátétest, a vézást, és a sok színben pompázó boszorkányost még ma is varrják az asszonyok. A Tájházban és a Faluházban állandó kiállítás mutatja be ezt a gazdag szín és formavilágot.
A XV.-XVI. Században nagyszámú dalmát, ill. illír, horvát nemzetiségű család telepedett le a területen, és az általunk hozott tradíciók átfonták az itt élők életét. Kialakult egy olyan jellegzetes kultúra, amely csak erre a közösségre jellemző. A János-hegyi pincesor mûemlék, mely mintegy 60 nádfedeles pincével teszi gazdagabbá Buzsák örökségét. A gazdák nemcsak megmutatják pincéiket, hanem boraikkal kínálják az odalátogatókat.
A XIX. századi hagyományos parasztportából lett népművészeti tájházban „tiszta” szoba, „füstös” konyha és a lakóhelyiségben egy kiállítóterem van berendezve.
A kiállított textíliákból nyomon követhetők a régi motívumok és színek. Gyönyörű ágytakarók és ingek láthatók színes szőttesre hímzett mintákkal. Megfigyelhetjük a buzsáki hímzés jellegzetes díszítő elemeit: a levelet, a tulipánt, a szegfűt, az árvácskát, a katykaringót, a pávát, a galambot, az őzet és a szarvast. Ezekkel a motívumokkal a mai napig szebbnél-szebb ingek, kenyérruhák, törölközők és ágyterítők készülnek – az eladásra szánt könyvjelzőkről, tűpárnákról, terítőkről nem is szólva. A Nagyboldogasszony templomának oltárterítőin, miseruháin, melyeket természetesen a helyi asszonyok díszítettek, nyomon követhetjük az ünnepköröknek megfelelő hagyományos színvilágú és mintájú hímzéseket: májusban és októberben kék, nyáron sárga rátétes, húsvétkor fehér boszorkányos, karácsonykor zöld, advent és a nagyböjt idején lila vézás a hagyomány.
A stafírung készítése közben az anyák szigorúan továbbadták a színek és hímzések „nyelvét” lányaiknak, hogy mindig helyénvaló legyen a díszítés. Hátul a régi magházban öt-hat asszony nagy összhangban kínálta az árban és méretben a könyvjelzőknél kezdődő, és nagy terítőknél végződő portékát. Mellettük, a hajdani pajtában hatalmas kemence várta az idelátogatókat. Az udvaron a játszótér, szalonnasütő és a kisebb szabadtéri színpad is arra sarkall, hogy nagyobb társasággal is meg lehet itt pihenni.
A vézás hímzés a gyorsan asszimilálódó délszláv lakosság motívumkincsére emlékeztet: geometrikus mintavilága utal arra, hogy eredetileg szőtteseken használták.
Az eredeti vézás hímzés fehér vászonra készült, a hímzőasszonyok piros-fekete illetve piros-kék fonallal töltötték ki a rajzólóasszonyok által előrajzolt motívumokat. A piros és a fekete a vérre és a gyászra, a sok háborúskodásra utal.
A vézás hímzés leggyakoribb motívumai a rózsa, a katykaringó, a kockasor, a hajó, a csibeláb, a lánc és a legyezõ.
Napjainkra a vevők lakberendezési igényeihez igazodva a vézás hímzések többféle színben, vagy színes szövetre készítve virítanak.
A boszorkányos hímzés nem az ügyes kezű asszonyokról, hanem az alkalmazott boszorkányöltés-technikáról kapta a nevét. Valójában elképesztő munka, ahogy hagyományosan a láncöltésekkel körbevarrt mintát színes cérnával, sűrű nyolcas-öltésekkel kivarrták, és végül a hímzésből kimaradt vásznat is teljesen befeketítik a sűrű boszorkányöltésekkel – így a kézimunka úgy nézett ki, mint ha fekete alapra készült volna.
Ma már nem töltik ki színnel a tulipán, rózsa, bimbó, nefelejcs, levél minták után kimaradt alapot, de gyakran fekete bársonyra hímzik a boszorkányost. Ez a hímzés egészen lázba hozott, hiszen elég nagy varrási gyakorlattal is lehetetlennek tartom, hogy egy épkézláb rátétes darabot létre tudnék hozni. Nem is tudom, hímzésnek lehet-e nevezni, hiszen nincs szó arról, hogy színes cérnával díszítenék az anyagot.
A rátétes (hímzés) úgy készül, hogy a rátét anyagát szimmetrikusan összehajtják két, esetleg négy részre, mint a papírterítőt gyerekkorunkban, majd előrajzolás nélkül, ollóval virág és állatmotívumokat – tulipán, labdarózsa, szegfű, árvácska, katykaringó, páva, galamb, őz és szarvas – vágnak ki. Ezt kiterítve az alapra fércelik, majd a tűvel aláfordított mintaszéleket apró öltésekkel körülvarrják.
Eredetileg Bécsből származó finom kasmírból volt a rátét, ezért is a „bécsis” elnevezés. Ma már batisztból vagy finom vászonból készül, melyet vászonra, sifonra vagy tüllre dolgoznak rá – ez utóbbi egészen légies, csipkeszerű felületet eredményez, blúznak készítik a fizetőképes turisták nagy örömére.
Akik egyszer ellátogatnak Buzsákra, azt mondják, hogy Buzsákot üvegbura védi: más magyarázatot nem tudnak arra, hogyan lehet háromféle hímzése is egyedi és világhírű, valamint, hogy 15 kilométerre a Balatontól hogyan tudja életben tartani hagyományait, felnevelni és megtartani a hímzőasszonyok újabb és újabb generációit, akik félretéve vásznat és tűt, a Faluház előtt és a Tájház hajdani magtárában is csivitelve kínálgatják portékáikat, ha idegen közeledik.
Szombaton az együttes tagjai megmártóztak a Balatonban, majd Buzsákon, a tájház udvarán a két csapat ismerkedéssel és táncházzal zárta az estét. Vasárnap, a délutáni műsor a faluban felvonulással kezdődött. Az utcákon végig, táncolva érkeztek meg a tájház udvarán lévő színpadhoz. Itt Magyarországról, Horvátországból ( Pélmonostor) és a felvidékről érkező martosi csoport több mint két órás műsorral kápráztatták el a közönséget. Nagy öröm volt számunkra, hogy részt vehettünk ezen a néptánc fesztiválon, és méltón képviselhettük településünket.A hagyományt ne azért tiszteljük, mert múltunk része volt, hanem azon munkálkodjunk, hogy jövőnk része is lehessen – nyilatkozta Erdélyi Zoltán.
További képek az eseményről megtekinthető a Képgalériában ITT>>>.
Miriák Ferenc, Felvidék.ma
Fotó: Sedliak Pál felvételei
{iarelatednews articleid=”47352,47425,47400″}
