A kiejtett hang leírva betűvé lesz, a betűk szavakká állnak össze, a szavak meg mondatokká – kóstolgatja-tanulgatja a leckét így, szeptember elején kisunokám, Nóra. S a mondatok életté, nemzetté, történelemmé, óceánná, univerzummá lesznek – fűzöm gondolatban világnagy koszorúba unokám szavait. Ő még nem gondol rá, hogy a szó lélek, hogy az ő édes anyanyelve – Krúdy Gyula szavaival –, ez a drága, árva gyermekből királyfivá növekedett magyar nyelv az egyetlen, örök, folyton teljesülő arca a nemzetnek, melyet immár ezer és ezer éve örökbe kaptunk, mint titkos nagy ajándékot, s amely csuda módon tudtunkra adja: népünket nemzetté a magyar szó teremtette a régmúltban, teremti a mában s teremti majd a jövőben. Amiért „kegyelet, hűség és becsület” illeti őt.
Minderre kilencéves kisunokám még nem gondol, ő csak tántorog, bujdokol nyelvünk erdőzúgásában, susogásában, zizegésében, zsongásában és zsibongásában; boldogan és öntudatlanul fürdik anyanyelve szitáló, szemerkélő, permetező, harmatozó, záporzó, zengő, doboló, paskoló, hulladozó esőjében.
Honnan is tudná e nyiladozó búzavirág-lélek századaink tanításait, melyeket mi, meglett istenteremtmények is csak részint ismerünk. Még szerencse, hogy lelkünk sejti-tudja: ezredéveinknek, nyelvünk univerzumának gazdagabb ismerete a jövőnket erősíti, mert minél megszenteltebb bennünk édes nemzetünknek nyelve, annál pontosabban gondolkodunk, annál eredményesebben küzdhetünk a létünkért, kenyerünkért. Nemhiába emlékeztet Himnuszunk írója, Kölcsey: „Soha ne feledd: idegen nyelveket tudni szép, az anyanyelvet a lehetségesig művelni kötelesség.”
Költőink tanítják nekünk, hogy az anyanyelv szavaiból épül fel a lét fogalma bennünk: varázslatukra lesz otthonunkká még az értelmet megdermesztő végtelen is, általuk érezzük, hogy itthon vagyunk a földön, s „élnünk és küzdenünk is szabad: magunkra hát sose hagyjatok, világteremtő, hűséges szavak!”
Irodalmunk, íróink, népünk évszázadai mutatják, hogy nyelvünk „gyönyörű játéklabdája a hívő gyermekeknek és a zseniknek”, melyet „nagyszakállú táltosok énekeltek, Tisza selyem-vize susogta, Kárpát mennydörögte”, ezért elsőrendűen és kitüntetten alkalmas a világ minden emberi ízének, a lélek hatalmának és határtalan tereinek megmuzsikálására.
Költőink szavai, Balassi, Zrínyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Kosztolányi, Babits hárfája és orgonája időn és téren át ragyog; általuk tudja kimondatlanul is a lelkünk, hogy „nyelvünk ősi és modern, erdei, mezei és városi, ázsiai és európai, ezért mi is ősiek és modernek vagyunk, európai magyarok”. S általuk tudja a vérünk is, hogy a nyelv emberségünk legfőbb, ősi üzenetű formálója – ő mutatja meg a leghűbben rejtett összetartozásunkat, „minden okmánynál igazabban”. Ezért küzdenünk kell érte, „mint napvilágért az embrió”, hiszen összetartozunk, mint „héjába zárt dió”.
Hasonlatos vagy a fiatal szerelemhez, melynek üde zamata van még – írja a magyar nyelvről Berda József –, csupa indulat, ellágyulás, ébredezése az édes gerjedelemnek, mely soha nem rest szárnyat adni az ujjongó képzeletnek s örök sugaraiba zárni mind a reménykedőt, mind az elveszettet, még akkor is – Füst Milán szavaival –, amikor a nemzetet és nyelvét „megtapodták, megbolygatták hitét, az eszét megzavarták, áradás szennyével borították be kertjeit, hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kelle szöknie”.
Kisunokám még nem gondol arra, hogy az ő lehelete lélek, mely szavakat teremt, s hogy az Illyés Gyula-i „kíntól sziszegő, szélkaszabolta magyar nyelv” csak akkor magasodhat fel, ha szellemei újra és újra föltámadnak bennünk. Ő, a kis Nóra még csak elmerül a „virágnyílás-gyönyörű, láng-tisztaságú, mindenség-arcú” szavakban, mint az őszi ég tengerében úszó vadlibák, mert titkon tudja: a létezés öröm, a szó öröm, s a hallgatás halál.
Kicsi unokám még nem gondol ilyenekre, de majd megtanítja a Kultúra, a Lélek, hogy ő maga a nyelv, amelyből ha kizuhanna – visszasüllyedne a ködbe, az anyanyelv nélküli barbár, atlantiszi éjszakába. Megtanulja majd költőinktől, hogy maga a szó őrli a búzát, dönti az erdőt, fejti a sziklát, teremti a nemzetet; mert a nyelv a nemzetnek az, ami a napfény az eleven világnak; olyan „szüntelen édesanya”, mely elmeséli nekünk, hogy őseink – föl-le járva az anyaföld tenyerén – még az utakat is az anyanyelv szavaival rótták tele: a poros ösvények, az erdők avara, a jéggel fedett tavak, a lidércek lakta mocsarak, a porka hóval lepett mezők is szavainkkal vannak teleírva.
Majd megtanulja kisunokám, Nóra – na meg a húga, Krisztina is –, a hűségeseinktől, amit Kosztolányi Dezső így fogalmaz meg: nincs semmi más, csak a szó, mely visszhangot vet az időben; belőle éled meg minden, ami elmúlt, ami van és ami lesz, ő rakja egészbe azt, ami csonka, föltámasztja a holtakat, egybefűzve őket, akik élnek s majd megszületnek holnap.
Igen, mert – amint Juhász Gyula írja – az anyaszavak eldöntenek egy életet; meghaltál, ha már nincsenek.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
